–

Szombat délelőtt a kétéves unokaöcsémmel játszottam, tűzoltóállomás-legóvárat építettünk többször egymás után, mert a gyerek nagy robajjal lerombolta újra és újra, közben a háttérben Szilágyi Áron megnyerte harmadik olimpiai aranyát, ezzel felállítva egy újabb világcsúcsot, és mi büszkék voltunk. 

Ez alatt az idő alatt meleg barátaim a Pride-ra készülődtek, és én azt éreztem, nem bírok oda most kimenni, mert nem akarom látni az ellentüntetőket, mert a szívem már nem bír el több gyűlöletet, és távol akartam maradni az egésztől, de aztán nem lehetett mégse.

Hiába fogom be a fülem,
hiába takarom el a szemem,
hiába marad néma a száj.

Elindultam hazafelé Budaörsről, nagyjából tizenöt perces út, semmiség, gondoltam, gyorsan nyargalok, vettem jeget a kúton, hogy majd ha megjönnek a vonulásról a barátaim, tudjam őket kínálni isteni koktéllal, és csontra tekertem a klímát, odakint harmincöt fok volt, hogy nehogy elolvadjon a jég, amíg hazaérek. 

Minden út le volt zárva, a rendőrök kézi irányítással jelezték, hogy nem mehetek a megszokotton, és gondoltam, kerülök majd arra, de amarra még több volt a rendőr, én még életemben ennyit nem láttam, mintha az ország összes rendőrét kivezényelték volna, ellepték a rakpartot: készenlétiek, rohamosok, sima járőrök. Óriási dugó, három híd lezárva.

A jég rohamtempóban olvadt az anyósülés előtt, az autósok tülekedve dudáltak, aztán a Gellérthez értem, és egy kisebb tömeg kántálta, hogy „mocskos buzik”, közben a szivárványos zászlók hullámzó masszává olvadva hömpölyögtek át a Szabadság hídon. Ó, istenem, szabadság, ha tudnád, mennyien nem akarnak látni téged.

Hiába fogom be a fülem,
hiába takarom el a szemem,
hiába marad néma a száj.

És akkor azon gondolkoztam, vajon miért nem mindegy, ki kivel hál, miért kell gyűlölni azt, aki férfi létére férfit kíván, aki nő létére nőt, aki annak ellenére, hogy férfinak anyakönyvezték, nőnek érzi magát, vagy fordítva, vagy azt, aki egyik nemhez tartozónak sem érzi magát, és nem is kíván senkit, és talán közben gyűlöli magát, jobban, mint azok, akik ordítva kántálják, hogy „mocskos buzik”? 

Hogyan szökken szárba egy emberben a gyűlölet? Ki rakja beléjük, mert gyűlölködő ember nem jön a világra, az fix; hogyan nevelik beléjük, és ki az, aki azt akarja, hogy valaki gyűlölje a másikat egy olyan dologért, amit igazából nem is ismer? Miért gyűlöljük azt, ami szokatlan, amiről azt se tudjuk valójában, micsoda? 

Végül a Petőfi hídon tudtam átjutni a pesti oldalra, a rakpart beleolvadt a vízbe, a tömeg át se bírt érni a másik oldalra, nem lehetett látni a végét: hát mennyien vannak?

Harmincezer ember.

Vajon mit fognak majd hazudni erről a napról, vajon mit írnak az ellentüntetőkről, vajon hogyan kommunikálják a gyűlöletet? Mi lesz velünk, ha engedjük szárba szökkenni, mivé lesznek ők, ha nem képesek többé uralkodni magukon?

Hiába fogom be a fülem,
hiába takarom el a szemem,
hiába marad néma a száj.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Henrik Sorensen