–

Definiáld magad. Magyar vagy? Ha cigány vagy, nem lehetsz magyar. (Dehogynem, magyar cigány vagy.) Ha külföldre költöztél, már nem vagy igazi magyar. (Dehogynem, kivándorló vagy. Bevándorló vagy. Idegen. Gyüttment.) Definiáld: kövér vagy, vagy sovány? Sovány kövér vagy, ha alapvetően vékony vagy, de tagadhatatlanul van egy kis-nagy pocid. Definiáld, hogy magas vagy alacsony vagy, és azonosulj a magas vagy alacsony emberek problémáival. Kutyás vagy macskás vagy? Ha mindkettő, akkor egyik sem vagy igazán. Monogám vagy poligám? Boldog vagy boldogtalan, sikeres vagy sikertelen ember vagy? Liberális vagy konzervatív, „szivárványos”, vagy homofób? Átmenet nincs. Válassz! Ha nem választasz, senki vagy.

Mindennap megélem, és újra és újra megértem, milyen végtelenül leegyszerűsített sematikus rendszerben gondolkodik az emberek nagy része. Hogy miért alakult ez így, ráfoghatnánk sok mindenre és sok mindenkire a szüleinktől a kormányunkig, de a helyzet az, hogy

az árnyaltabb gondolkodás elsődleges ellensége az, ha félünk. Félünk kitörni a kategóriából, amelybe besoroltuk magunkat, vagy amelybe a társadalom besorozott minket, mert ha az ember beismeri magának, hogy bármi lehet (ha meri, ha akarja), akkor a hirtelen rá szakadó szabadságot nem feltétlenül könnyebbségként, sokkal inkább teherként éli majd meg.

A szerelmem velem egyidős bátyja, Yaron nagyjából másfél évtizeddel ezelőtt döntött úgy, hogy a mélyen vallásos életet választja – otthagyta a munkáját, a barátait, a családját, beköltözött egy negyedbe, ahol kizárólag vallásos zsidók élnek, majd a közösség vallásos iskolájának tanára választott neki egy feleséget, azóta pedig hat gyerekük született. A hite – kívülről úgy tűnik – megingathatatlan, még akkor is, ha ennek az az ára, hogy több mint egy évtizede nem látogatta meg a szüleit (mert Nimi édesanyja és édesapja számára nem élnek kellőképpen szentséges életet), a férjemet pedig egyszerűen betegnek nyilvánította, és nem hajlandó szóba állni vele.

Ám még mielőtt mindez megtörtént volna, Yaron, mint (majdnem) minden izraeli, katona volt. És nem az a fajta, aki csupán borítékokat bélyegzett egy irodában vagy trombitált a katonazenekarban – tizennyolc évesen bekerült egy rendszerbe, amelyről azt mondták neki: fontos, hősies, és megkérdőjelezhetetlen dolog a részévé válni. Aztán – három évvel később – kiszabadult, de olyannyira, hogy meg sem állt Dél-Amerikáig, ahol senki sem tudja pontosan, mit csinált, de azt igen, hogy megpróbált elszakadni minden elvárástól, és megtalálni önmagát.

Sokan indulnak neki egy nagy utazásnak hasonló szándékkal, de csak kevesen értik meg, hogy önmagunknak lenni annyi, mint felismerni: bárkik lehetnénk, ha éppenséggel úgy döntenénk.

Én ebben a pillanatban lehetnék kereskedelmi tévés műsorvezető vagy szerkesztő, dolgozhatnék egy újság szerkesztőségében kilenc és öt között, de lehetnénk akár drámatanár, színész vagy rendező is, mi több, lehetnék kertész vagy kamionsofőr. Élhetnék a feleségemmel és nevelhetnénk gyerekeket, és igyekezhetnék elnyomni magamban a vágyaimat, hogy férfival (is) legyek, vagy épp élhetnék kettős életet, és titokban találkozgathatnék pasikkal. Lakhatnék Magyarországon, vagy bárhol Európában vagy Ausztráliában, vagy az Államokban, vagy lehetnék remete Indiában. Mind bennem van. Egyik sem olyan elképesztően életidegen, de – nagy szerencsémre és őszinteségemre önmagammal szemben – az vagyok, aki ma vagyok.

Megadtam magamnak a szabadságot, hogy megtapasztaljak sokféle, különböző életet egy életen belül, és arra is, hogy váltsak és változtassak, ha valami már nem tett boldoggá, ha valamivel vagy valakivel már nem tudtam azonosulni.

Így aztán nekem különösen fájdalmas látni, amikor emberek ideológiák, zászlók, jelszavak égisze alatt találják meg önmagukat, remélve: most, hogy végre valahára belepréselték magukat egy sémába, többé már nem kell aggodalmaskodni: „ki vagyok én valójában?”, mert a rendszer kellőképpen szigorú ahhoz, hogy eldöntse, ki és mi fér bele a szabály- és hitrendszerébe. 

Szélsőségek fogságában: amikor teher az egyedüllét – és amikor vágyott a magány

WMN Life – 2021. május 30. – FB

 

Bár jómagam elkötelezett LMBTQ+ aktivista vagyok, ha igazán őszinte akarok lenni, emberjogi aktivista, mi több lényjogi aktivista vagyok, hiszen nem kizárólag a leszbikusok, melegek, biszexuálisok, transzneműek, queerek, sőt nem is csak az emberek jogai érdekelnek, hanem minden érző lényé. Végtelenül boldoggá tesz, hogy a PRIDE évek óta nem kizárólag „melegfelvonulásként” hirdeti magát, és rendkívül fontosnak tartom, hogy minden ember szabadon azonosíthassa magát pontosan annak, akinek, aminek érzi magát – ugyanakkor tudom, hogy az évről évre egyre csak hosszabbra nyúló LGBTTTIQQA+ mozaikszóra azért van szükség, mert még nem tartunk ott, hogy megértsük: mindez, és még több beletartozik abba a szóba, hogy EMBER.

Egy heteroszexuális embertől senki sem kérdezi meg, hogy csak divatból heteroszexuális-e.

Hogyan lehetséges az, hogy emberek tömegei képesek rásütni egy meleg férfira, hogy azért szerelmes egy másik meleg férfiba, mert „lázadni akar”, mert „így akar menő lenni”, vagy épp egy leszbikus nőre, hogy „azért él egy másik nővel, mert nem talált magának rendes pasit”, miközben soha senki nem kérdőjelezi meg, nem azért vagyunk-e (mármint nem én, hanem a többségi társadalom) heteroszexuálisak, mert szigorral akarunk lázadni az ezermilliárd árnyalatból összeálló, így aztán megkavaró szexualitásunk, és szerteágazó ösztöneink ellen. 

Lenne nagy felháborodás, ha egy heteroszexuális, monogám embernek azt mondanám: „Te csak azért élsz mintaéletet, mert így próbálsz felsorakozni a többiekhez”. De én nem mondok ilyet. Azt viszont mondom, hogy az emberi szexualitás – ahogyan a vallásos és világi gondolkodás sem, ahogyan a lokálpatriotizmus és világpolgárság sem – egyáltalában nem fekete-fehér.

Gyakran hallom biszexuális barátaimtól, hogy ők vannak a legnehezebb helyzetben – hiszen mindkét oldalról minduntalan meg akarják mondani nekik, mit éreznek, és miért, valamint, hogy mit kellene érezniük.

Ők azok, akik sok heteroszexuális szerint különcök akarnak lenni, vagy épp egyszerűen csak „kíváncsiak”, és sok homoszexuális szerint egyszerűen hazudnak, mert valójában melegek, csak nem merik magukat elkötelezni.

Amikor elmesélem, hogy életem során voltak barátnőim is, és kimondottan élveztem a szexet lányokkal (is), a meleg barátaim egy része úgy néz rám, mintha épp azt próbálnám bebizonyítani, hogy képes vagyok 108 cigánykereket hányni egyhuzamban, hetero ismerőseim szeme pedig gyakorta felcsillan, mondván: „akkor te nem is vagy meleg”. Én pedig, bár nem magyarázok sokat (mert nem célom senkit megtéríteni vagy eltéríteni a saját ösvényéről), azt gondolom, hogy egy önmagával igazán őszinte, érzelmeit és ösztöneit megélő és megértő ember besorolhatatlan egyetlen betű alá. De ha már muszáj választani, azt mondanám: pánszexuális vagyok.

  

Vonzónak találok bárkit, aki az önazonosság útján jár – legyen cisznemű vagy transznemű, férfi vagy nő, húsz- vagy hetvenéves, negyven- vagy száznegyven kiló, száznegyven vagy kétszáznegyven centi magas, kopasz vagy loboncos, és legyen bármilyen a bőre vagy a haja színe, ezt pedig nem csak úgy mondom, ez száraz tény. Épp így, képtelen volnék besorolni magam a melegek által gyakorta használt „aktív”, „passzív”, vagy akár „uni” kategóriákba – azaz soha nem választanék sem szexpartnert, sem szerelmet annak alapján, hogy a másik azt várja tőlem: kizárólag egyféle-fajta szexet szeressek, vagy kizárólag domináns, vagy szubmisszív energiákat hozzak a kapcsolatba és az ágyunkba.

Június hava világszerte a „meleg büszkeség hónapja”, azaz a Pride Month – de nem arra vagyunk büszkék, hogy „mások vagyunk”, hanem arra, hogy vagyunk.

Büszkének lenni nem azt jelenti, hogy fellengzősek vagyunk, vagy azt hisszük, jobbak vagyunk másoknál, hanem azt, hogy büszkén bevállaljuk mindazt, amit érzünk ahelyett, hogy bevennénk a Mátrixból ismert „kék pirulát”. Egy ponton mindannyian megérkezünk Morpheushoz, aki így szólt Neóhoz: „Ha a kéket veszed be, a játéknak vége… felébredsz az ágyadban, azt hiszel, amit hinni akarsz. De ha a pirosat, akkor maradsz Csodaországban, és én megmutatom, milyen mély a nyúl ürege”.

És ha már a nyúl üregénél tartunk, szerintem ebben a választásban az segíthet, ha nem jobb vagy bal kézben, fej vagy írásban, abszolút alkalmazkodásban vagy a maximális másképpen gondolkodásban látunk megoldásokat, hanem abban, ahogy például Aliz gondolkodott, amikor rátalált az üvegszelencére, és benne a szokatlan süteményre az „Egyél meg!” felirattal.

„Jó – mondta Aliz –, megeszem. Ha megnövök tőle, elérem a kulcsot, ha pedig eltörpülök tőle, akkor kimászhatok alul az ajtórésen. Akár így, akár úgy, kijutok a kertbe. A többivel édeskeveset törődöm.” Majd, amikor szó szerint belekóstolt a magasságokba és a mélységekbe is, akkor valóban a friss levegőn találta magát.

Ha én volnék Neo, azt mondanám Morpheusnak: hol az egyikbe, hol a másikba harapok, megértve és kiélvezve a megszokottság és szabadszelleműség minden szintjét és színét. Mert megtehetem.

Más is megteheti. Ha meri.

 

Steiner Kristóf

A képek a szerző tulajdonában vannak