Heti Kriszta: Mami
Vajon ki segít a segítőnek, amikor szüksége van rá? És ki mond neki köszönetet azért, amit tesz? Egyáltalán, elegendő-e az a szó, hogy köszönöm? Ha egymás után többször kimondjuk, vajon felerősödik-e a jelentése? Azon gondolkodom, hány olyan ember van, akinek nem tudtam életében megfelelően megköszönni azt, amit értem tett. Nem sok, szerencsére. Mind közül a legfájóbb talán a nagymamám, vagy, ahogy mindannyian hívtuk: a mami. Talán azért maradt el ez a szó, mert mindig olyannyira a háttérbe húzódott, talán mert nem nőttem föl hozzá elég gyorsan – ahhoz, hogy még azelőtt elmondhattam volna neki, mielőtt a betegség ellopta a tudatát. Sokat tanultam a mi történetünkből... Van olyan – orvos, pedagógus, egészségügyi szakdologozó vagy szociális területen munkálkodó szakember –, aki megváltoztatta az életedet? Aki olyat tett érted, ami örökké nyomot hagyott benned? Ismersz láthatatlan, hétköznapi hősnőket? Vedd észre őket, köszönd meg nekik, amíg lehet, jelöld őket Richter Aranyanyu Díjra! Idén másodszor veszek részt a díjátadón, mint műsorvezető. És ilyenkor még gyakrabban gondolok az én saját „aranyanyumra”... D. Tóth Kriszta írása.
A kórházi ágyon ült. Az apró erek térképet rajzoltak az arcára. Világéletében pirospozsgás volt. De ezek az apró, hajszálnál alig vastagabb erek most lilába fordultak. A régi rózsaszínt földöntúli, ibolyaszín ragyogás váltotta föl.
A kórházi ágyon ült, és a tekintetében nem láttam semmit. Az a szempár, amely annyi évtizeden át alig-alig pihent meg, mert folyamatosan azt kereste, hol, kinek van szüksége segítségre, ki éhes, ki szomjas, kinek hiányzik valami, most egy meghatározhatatlan pontra meredt a kórterem falán. A burkolat repedését fixírozta, ki tudja, mit látott a fal mögött. Abba a dimenzióba nekünk nem volt bejárásunk.
Hatvanöt sem volt mami, amikor az első jeleit tapasztaltuk az Alzheimer-kórnak. Eleinte apróságokat felejtett el, mulattunk rajta és vele, amikor nem tett sót a húslevesbe. Apró konyhájában nem talált dolgokat. Háromszor ment vissza a szobába, mire eszébe jutott, miért indult el. Egy idő után aztán Annák lettünk mindannyian. Minden lányt, nőt Annának hívott a családban. Fiatal voltam még, nem emlékszem, pontosan hogyan történt, csak arra, hogy mennyire összezavarodtam.
A mami, aki addig a kovász volt a család kenyerében, a habarcs a falban, most fokozatosan egy másik világba költözött. És mi oda nem mehettünk vele. A segítő segítségre szorult.
Mami segítő volt. Nem végzett iskolákat, nem volt róla papírja. Csak két erős karja volt és egy nagy szíve, amelyet arra használt, hogy mások életét könnyebbé, boldogabbá, teljesebbé tegye. Főzött. Mindenhol, mindenkinek. Az iskolai konyhán a gyerekeknek, a plébánián a papnak, a faluban a szegényeknek, az árva fiúnak, akit a második világháború után fogadtak be magukhoz, a nagyapámnak, naponta kétszer. És nekünk, minden hétvégén. Ő ehhez értett a legjobban. Hogy megetesse a testünket és a lelkünket. Egyetlen saját nevelésű csirkéből hetünket jóllakatott. Ő maga a farhátat ette, „nekem ez a kedvencem”, mondta, és én sokáig elhittem neki. Csak később jöttem rá, hogy a farhát senkinek nem a kedvence. Természetesnek vettük, hogy ő a szinte húsmentes, csontos darabokat eszi. Természetesnek vettük, hogy ott van, hogy odateszi, megfőzi, behozza, kiviszi, megtanítja, meggyógyítja, megfőzi, elmosogatja, letörli, befogadja, fölneveli, ápolja, imádkozik érte, megsiratja, megöleli.
A kórházban fogtam a kezét, és azt suttogtam neki: köszönöm. Nem tudom, hallotta-e, mert a szomszéd ágyon kataton állapotban óbégatott egy másik beteg. És én arra gondoltam, hogy ez nem elég.
Már sosem fogom tudni neki úgy megköszönni, ahogy megérdemelné.
Mami segítő volt. És noha már két évtizede nincs velünk, látom őt kórházakban, orvosi rendelőkben, szociális munkaállomásokon, tantermekben, nevelőotthonokban. Ott van a támogató kezekben, a bátorító pillantásokban, részvéttel teli ölelésekben, életeket változtat meg, emberséget mutat, világot nyit nagyra. Az a minimum, hogy megköszönjük nekik, ahányszor és ahogy csak tudjuk.
Őt juttatta eszembe a Richter Aranyanyu Díj tavalyi díjátadója, amit műsorvezetőként követtem végig, és őt juttatja eszembe az idei, új felhívás is.
Ha neked is van „mamid”, olyan saját hősnőd, aki pedagógusként, orvosként, egészségügyi szakdolgozóként, vagy valamilyen szociális terület szakembereként láthatatlanul és alázattal dolgozik másokért, jelöld a díjra ezen az oldalon:
Mami az én Aranyanyu díjasom. Külön kategóriája van a szívemben.
D. Tóth Kriszta
A kiemelt kép a szerző tulajdonában van
