Nemrég, az egyik Elviszlek magammal epizódban volt egy pillanat, amikor a kocsiban megállt a levegő. Hosszú másodpercekig tartott a csönd, ami egy beszélgetős műsorban, – ha mégoly kötetlen is, mint ez a sorozat – bizony fülsiketítő tud lenni. Pedig nem kérdeztem nehezet az anyósülésen ülő beszélgetőtársamtól, Demcsák Zsuzsától. Csupán az érdekelt, hogy jó nőnek tartja-e magát.

Zsuzsa pedig egy pillanatra lefagyott. Ő, aki évente kétezer emberrel beszélget a televízióban, aki abból él, hogy bárkivel megtalálja a hangot, aki láthatóan igencsak jó nő, egy faék egyszerűségű kérdésre nem tudott hirtelen mit mondani.

– Fúúú… – fújta ki végül a levegőt – ez egy nehéz kérdés.

Itt eltelt még néhány másodperc, aztán feltalálta magát, és azt válaszolta: jó anyának tartja magát.

Nem jó nőnek, rossz nőnek, nemrossz nőnek, tökéletlen, de boldog nőnek, boldogtalan nőnek, erős nőnek, fáradt nőnek, elégedett nőnek, elégedetlen nőnek… hanem jó anyának.

Bevallom, megrökönyödtem a válaszon. Mert ott ült mellettem ez a nagyon csinos, nagyon elegáns, sikeres, intelligens, egészséges, az újságokban rendszeresen a jónősége miatt ünnepelt nő, aki úgy érezte, hogy neki ezt kell válaszolnia a kérdésemre. Zsuzsi természetesen azt válaszolja, amit csak akar, mert ez az ő asztala, és semmiképp nem szeretném elvenni tőle. De elgondolkodtatott a helyzet. Meg a felmérés eredményei, Évi cikke, és az arra érkezett olvasói reakciók.

Rendben van, nem táncolok tovább a lényeg körül, elvégre nem másokról akartam én itt és most írni. Hanem magamról.

Az a helyzet, hogy amennyire meglepett Zsuzsa válasza, annyira nem hökkentem meg azon, hogy a magyar nők csaknem hatvan százaléka az anyaság miatt szeret nő lenni. És még csak azt sem akarom mondani, hogy ez így nincs jól. Mindenki azt gondolhat a saját női, emberi, bármilyen létezéséről, amit csak akar. Tudom, tudom, már megint másokról beszélek… de ezt akkor is fontos volt elmondanom. Ám sajnos ezzel még nincs vége. Számomra nincs.

Szerintem a nők brutálisan nagy nyomás alatt vannak, és ezt a nyomást nem csak a férfiaknak köszönhetik. Hanem saját maguknak is. Meg a többi nőnek.

Akik előbb bélyegzik meg a másikat, akik vitriolosabb ítélkezésre képesek egymással szemben, mint sok férfi. Akik maguk is tele vannak bizonytalansággal, szorongással, és ezért elbizonytalanítja őket, ha valaki máshogy gondolkodik, mint ők. Ha ez a valaki a biztonságos, évtizedek, sőt: évszázadok óta a bőrünk alá masszírozott társadalmi elvárásokon kívül határozza meg a világképét, éli az életét. És akkor azonnal lesújtanak. Lekurvázzák, lekarrieristázzák, leősanyázzák, lefeministázzák, vagy épp leantifeministázzák az illetőt. Számon kérnek, meghazudtolnak, megkérdőjeleznek. Sőt: kikérik maguknak.

Harminc vagy, és nincs férjed? Undorító szingli, sőt, lúzer, pfúj! Van férjed, de nem szültél még gyereket? Büdös karrierista. Csak egy gyereket szültél? Akkor neked fogalmad sincs, mi a szívás, meg különben is, az egykék szaremberek lesznek. Két gyereked van? Mikor jön a harmadik, nemmondod, hogy megálltok ennyinél, hát mi lesz így a népszaporulattal? Négy gyereket szültél? Jézusmária, mi vagy te, valami elb.szott Woodstock-ősanya? Nem akartok gyereket? Nem vagy normális, te nem tudod, hogy a gyerek a boldogság egyetlen forrása? Feminista vagy? Mutasd a bajszod! Nem vagy (eléggé) feminista? Ásd el magad, a szemünk elé ne kerülj! Nagy a segged, és nem fogyózol? Aztán majd ne nyavalyogj, ha negyvenévesen egyedül maradsz, magadra vess! Nagy a segged, ezért odafigyelsz a kajára? Úristen, mennyire sekélyes vagy, hogy ennek az átkozott, média által ránk erőltetett szépségideálnak próbálsz megfelelni! Elmondod a véleményedet, kiállsz az igazadért? Rátarti, arrogáns picsa vagy, vedd tudomásul! Kussolsz, meghúzod magad? Micsoda birka, atyavilág… A végtelenségig tudnám folytatni a sort.

Néha tényleg az az érzésem, hogy semmi sem elég.  Soha. Semmi. Hogy sosem lehetsz elég jó. Csak túlságosan valamilyen.

Nekem van gyerekem, de nem azóta, vagy attól érzem magam jól nőként, hogy anya vagyok. Én ettől a ténytől nem lettem se jobb, se rosszabb ember. Se jobb vagy rosszabb nő. Ahogy attól sem, hogy dolgozom, mint az állat, és még élvezem is. Vagy attól, hogy feminista vagyok, de sokaknak nem eléggé. És „csak” egy gyereket szültem, ki tudja lesz-e még egy második (apropó, köszönöm az érdeklődést, tényleg, tudom, hogy csak a szeretet vezérli, akit vezérel… de ez kizárólag ránk tartozik. Az is, ha lesz, az is, ha nem, és az is, hogy ha végül nem, akkor miért nem). Tudom… tudom… nekem fogalmam sem lehet, milyen nehéz a gyereknevelés, hiszen csak egy van... meg egy kutya, de az nem ember, úgyhogy nem számít. Hidd el, tudom.

És látod, itt ülök, írom ezt a cikket, és komolyan oda kell figyelni magamra, hogy ne szabadkozzak. Azért, amilyen vagyok. Aki vagyok.

Mert ezt tesszük magunkkal, egymással.

Úgy érezzük, szabadkoznunk kell, mérlegelni, belegondolni a válaszunk lehetséges következményeibe, hogy majd mit fog gondolni, a szomszédasszonyom, a barátnőm, a tanítónő, az anyám, az anyósom, a sógornőm, a kolléganőm, a főnököm, a mittudoménkicsodám.

És ne higgyétek, hogy ez nincs így, ha valaki úgynevezett országosan ismert híresség (más néven „közepesen ismert köcsög"). Nagyon (nagyon!) kevés embert leszámítva mindannyiunkban bennünk vannak ezek a gátak. A mérlegelés, a szorongás, a többszörös szűrő, a késztetés a szabadkozásra. Akkor is, ha demcsákzsuzsák vagy détótkriszták vagyunk. Vagyis látszólag magabiztos, szülőként és a szakmájukban sikeres, úgynevezett jónők.

Hát b.sszameg, én nem fogok szabadkozni többet. Igen, jó nő vagyok. Olyan, amilyen. És ez nekem így jó.

D. Tóth Kriszta

-

A Richter várja a te női léttel kapcsolatos érzéseidet, gondolataidat a Nőnek lenni jó Facebook-oldalán. Hajrá, csak bátran és őszintén!