D’Arilne,

Imádlak, kedvesem!

Tudom, mennyire szereted ezt hallani – de nemcsak azért írom le, mert szereted, hanem azért, mert ahogy leírom, egészen felmelegít odabent.

Olyan szörnyen rég írtam neked utoljára – majdnem két éve, de tudom, hogy meg fogsz nekem bocsátani, mert megérted, hogy milyen makacs és realista is vagyok én, ezért aztán sokáig azt gondoltam, teljesen felesleges írnom neked.

De most már tudom, drága feleségem, hogy pontosan azt kell tennem, amit annyi ideje halogatok. El akarom mondani neked, hogy szeretlek. Szeretni akarlak. Mindig szeretni foglak.

Az én agyammal nehéz felfognom, hogy mit is jelenthet a szerelmem irántad most, hogy meghaltál. De én továbbra is azt érzem, óvni, vigyázni szeretnélek téged, ahogy azt akarom, hogy te is szeress és vigyázz engem! Meg akarok veled vitatni problémákat, feladatokat akarok veled megoldani! Mostanáig föl sem fogtam, hogy ketten kellünk mindehhez. Most mi legyen? Elkezdtünk együtt megtanulni varrni, elsajátítani a kínai nyelvet, és szerettünk volna egy vetítőgépet is. És én, most vajon képes vagyok ezt megtenni? Hát nem. Nélküled én egyedül vagyok, te voltál az „ötletasszony”, a motorja minden közös kalandunknak.

Amikor megbetegedtél, azon aggódtál, hogy nem tudtál odaadni nekem valamit, amire szerinted szükségem lett volna. Nem kellett volna ettől tartanod! Ahogy már akkor is mondtam, nem volt rá szükség, mert olyan sokféleképpen és olyan nagyon szeretlek. És ez most még inkább igaz – semmit sem tudsz már nekem adni, és én mégis annyira szeretlek, hogy az érzés útjában áll annak, hogy bárki mást szeressek. De én akarom, hogy az útjában állj másoknak! Te holtan is annyival jobb vagy bárki élőnél.

Tudom, persze, te most azt mondod, bolond vagyok, és azt akarod, hogy boldog legyek, és nem akarsz ennek az útjában állni. Fogadok, hogy meglepődsz, ha elárulom: még csak egy barátnőm sem volt (rajtad kívül, drágám) az elmúlt két évben. De hát ez nem rajtad múlik, kedvesem, és nem is rajtam. Én magam sem értem, hiszen találkoztam lányokkal – köztük nagyon helyesekkel –, és én sem szeretnék egyedül maradni. De két–három randevú után mind hamuvá váltak.

Csak te maradsz nekem. Te valódi vagy!

Drága feleségem, imádlak!

Szeretem a feleségem. A feleségem halott.

Rich

Ui.: Kérlek bocsáss meg nekem, hogy nem adom föl ezt a levelet postán – nem tudom az új címedet.

1946. október 17.

Arline és Richard Feynman levelezését, köztük ezt a levelet is, a Perfectly Reasonable Deviations from the Beaten Track (szabad fordításban: Tökéletesen érthető eltérések a kitaposott ösvénytől) című kötet őrzi. A találatot köszönjük a Letters of note blognak. 

Kiemelt kép: Wikipedia