A Csengetett, Mylord bevonult a színházba, és erről a nosztalgiavonatról továbbra sem akarunk leszállni

–

„Hova vezetne ez?”

A gyerekeimmel egy időben az esti szeánszunk része volt egy-egy Csengetett, Mylord?-epizódot megnézni vacsora után. DVD-n szereztem meg valahonnan úgy másfél évtizeddel ezelőtt, ugyanis szerettem volna nekik is átadni a rajongásomat a Meldrum-ház szereplői iránt. Sikerült. Hamarosan beépültek a brit sorozat szállóigéi a mi beszélgetéseinkbe is. 

„Az finom lesz” – morogta a fiam Mabel után szabadon, ha valami olyasmivel kínáltam, amit szegényesnek, ócskának ítélt, és nem fűllött hozzá a foga. Az „átkozottul veszélyes volt” szófordulatot – ez az egyik legnagyobb személyes sikerem – még a párkapcsolatom kommunikációjába is beépítettem. A lányom – Ivyhoz hasonlóan – egy időben a karót nyelt lakáj, Mr. Twelvetrees után epekedett, és ha azt mondom: „ne szólj szám, nem fáj fejem”, a családtagjaim azonnal maguk elé képzelik Mrs. Lipton tudálékos ábrázatát. (Hasonlóképp működik a „hova vezetne ez?” is, amivel az arisztokrata otthon két rétege őrzi pozícióját, a fentiek a maguk kiváltságos életét, a lentiek meg azt, ahol biztosan tudják, hol a helyük.)

Generációk kedvence

A Csengetett, Mylord? iránti rajongás igazi hungarikum. Míg a britek rég elfeledték az 1988-93 között a BBC One-on vetített műsort, Magyarországon valami okból kifolyólag azóta is töretlen a népszerűsége. Olyannyira, hogy

a bemutató harmincadik évfordulójára közösségi finanszírozással gyűjtött össze Szijj András szervező annyi pénzt, amivel a sorozat ikonikus szereplőit meghívhatták egy budapesti közönségtalálkozóra

– ahol természetesen a szinkronhangok is ott voltak: Pásztor Erzsi, Csere Ágnes, Konrád Antal és Beregi Péter, számolt be róla anno a 24.hu.

A Csengetett, Mylord? Facebook-csoport közel ötvenezer tagot számlál, de a Csengetett, Mylord? Bulvárhírekben is majdnem ezren vannak benne, mindkét oldal rendszeresen frissül, azt is bizonyítva: a Meldrum-ház lakóit idehaza nem a közeljövőben fogják elfeledni. (Érdekességképp: van egy jóval szerényebb „Úgy csinálunk, mintha a Csengetett Mylordban lévő milliárdosok lennénk” csoport is, de hát ez a titulus valóban úgy illő, ha csak a kevesek kiváltsága.)

Nosztalgiavonat

Ezt a magyar rajongást lovagolta meg az Orlai Produkció, amikor színpadra adaptálta a sorozat első évadát (a négyből) Kocsis Gergely rendezésében. Míg a sorozat a ház két szintjén, fent és lent, a dúsgazdag és léha arisztokrácia életterében, illetve az őket kiszolgálók munkahelyén, az alagsorban játszódik, a színpadon praktikus okokból egymás mellé kerül a két világ. Bal oldalt Mrs. Lipton (Cseh Judit) konyhája kap helyet, ahová előszeretettel tér be potyázni Wilson kapitány (Ficzere Béla), és gyűlik össze a cselédség kora reggel munkára készen, vagy késő este, hogy kieresszék a gőzt egy üveg drága bor mellett, amit Mr. Stokes (Debreczeny Csaba) akvirált őlordsága pincéjéből. Kivéve Mabel (Lass Bea), a mosogató-takarítónő-mindenes, akivel a cselédek úgy bánnak, mint velük a fentiek, lenézik őt, és az asztalukhoz sem szívesen engedik oda. Jobb oldalt pedig a Meldrum család szalonja található, ahol őlordsága épp Teddy újabb nőügyét igyekszik elsikálni… vagy a magáét a házas Lady Agathával, akinek a férje gyaníthat valamit.

Nem ez az első alkalom, hogy Orlai csapata népszerű filmes alkotást dolgozott át színpadra. Műsoron van a Lavina (melynek az alapja egy 2014-es svéd-dán-norvég játékfilm), illetve a Még egy kört mindenkinek (amiről korábban én is írtam).

A Csengetett, Mylord?-nak azonban ezeknél jóval szélesebb a rajongótábora, ami akár kockázatos is lehet, hiszen az ember óhatatlanul összehasonlítja az ikonikus eredetivel.

Ezért elsőre (legalábbis nekem) okozott némi fennakadást a szereplők eltérő testalkata. Mrs. Lipton a színpadon jóval magasabb és karcsúbb, mint filmes változatában (ahol Brenda Cowling alakította), és Mr. Stokes is alaposan megnyúlt és lefogyott Paul Shane kora óta. De tudom, ezek csak a külsőségek, oda se neki! Hamar túllendülök rajta, már csak azért is, mert a jól ismert slágerek (azaz a fent említett szállóigékké nemesedett szövegek, melyekre még a Revizor 2017-es cikke is kitér, kivétel nélkül elhangzanak úgy, hogy még a hangsúlyozás is megidézi a kilencvenes évekből való eredetit. Egyetlen eltérés van csupán, hívja fel rá a figyelmemet kollégám, Csepelyi Adrienn, akivel a szünetben összefutunk: Lord Meldrum paráznasága perverzióvá satnyul.

Vajon miért szeretjük ennyire?

A magyarországi elsöprő sikert én részben azzal magyarázom, hogy ez a típusú sorozat, a sitcom még abszolút új volt számunkra, de az angol arisztokrácia világába sem sűrűn kaphattunk korábban betekintést, még ilyen karikatúraszerűen sem. Arról nem is beszélve, hogy van valami megnyugató ebben az egyszerű, átlátható, tiszta világban, ahol mindenki „tudja a helyét”, a cselédek java megtiszteltetésnek veszi, hogy egy ilyen szép házban szolgálhat, ezt még a minden hájjal megkent komornyik lázongó hangja sem tudja kikezdeni. Ahol a korábbi komornyik legnagyobb erénye, hogy szakszerűen halt meg (épp ahogy élt és dolgozott), és ahol minden a megszokott napirend szerint folyik éveken keresztül. A cselédek nem zúgolódnak, sőt, ahhoz tartják magukat, hogy „a szabály az szabály, még ha nem is logikus”, és csinálják, amire utasították őket.

A karakterek egyről egyig jól kidolgozottak, élesen elkülöníthetők és a bumfordiságuk, hibáik ellenére is szerethetők.

A visszatérő motívumok is igen szórakoztatóak, Mr. Teddy cselédlány-függősége, Ivy esti diskurzusai a Gondviselővel, Mr. Stokes örökös pénzzavara, amit illegális módszerekkel igyekszik orvosolni, vagy Mabel lapos pillantása, ahogy a cselédek vacsoráját pásztázza.

Ez a komplexitás – értelemszerűen – a színpadon, bő két órában nem tud annyira kibontakozni. A leszbikus Miss Cissy (Rezes Dominika) például sokkal kevésbé érzékeny ezúttal a társadalmi különbségekre, a szocialista gondolkodása sem tud annyira érvényesülni. (Az ő karaktere egyébként a maga korában igen megosztó volt, kapott elismerést, amiért nyíltan felvállalva bemutatnak általa egy homoszexuális figurát, annak szabadságát kihangsúlyozva, de élesen bírálták is, amiért helyenként szexuális ragadozónak ábrázolták, aláhúzva a sztereotípiát.) 

Azért sok szomorkodásra nincs oka a rajongóknak: Rohonyi Barnabás remekül hozza a karót nyelt, elveihez sírig hű lakájt, aranyos László Lili Ivy, a szobalány szerepében, jó látni Molnár Piroskát Lady Lavenderként (bár az ő névadó lila ruháját hófehérre cserélték), és Pataki Ferenc is megcsillogtatja komikusi vénáját az élvhajhász Teddyként.

Közben persze nem lehet teljesen kihagyni az adaptációból a hazai közállapotokat, így kapunk pár kacér kikacsintást is, úgyismint: „akinek nincsen semmije, az annyit is ér”. Épp csak az 1920-as években játszódó sitcomban ezt mindenki készséggel elfogadja, a néző pedig eldöntheti, akar-e ezzel azonosulni, azaz egy olyan világban élni, ahol a gazdagok szűk rétege összeharácsolt vagyonon pöffeszkedik, és az elnyomottak vérét szívja, vagy sem.

Ha te is a Csengetett, Mylord?-rajongók táborát erősíted, örömteli kikapcsolódást találhatsz a színdarabban is. Én csak azon tűnődtem, vajon milyen lehet szűz szemmel nézni az előadást? (Egyáltalán, van olyan ma Magyarországon, akinek lövése nincs az eredeti sorozatról? Ha igen, írja meg kommentben, hogy kerülte el őt a Meldrum-ház mindezidáig! De csak miután pótolta e hiányosságait.)

Fiala Borcsa