„Az a nagy helyzet, hogy elég nehezen fogok elaludni nélkülük” – Szentesi búcsúzkodik

–

Van nekem egy sógorom, aki nem is annyira sógor, sokkal inkább testvér, hiszen félig-meddig együtt nőttünk fel. Ő a húgom fiatalkori szerelme, tizenhat évesen találkoztak, és a mai napig együtt vannak. Úgy tűnik, ez már így meg is marad. Mi, hárman nagyon különbözőek vagyunk, például abban is, hogy ők semmilyen formában nem szeretnek szerepelni, és már ettől a pár mondattól is kiveri őket a víz, főleg a sógoromat. De ez most mindegy, mert valójában nem róluk szól ez a cikk.

Szóval a sógorom (nevezzünk T-nek) igazi tech guru, sokáig a foglalkozását sem értettem (mondjuk, most se nagyon), viszont iszonyúan ért a kütyükhöz, gyorsan pörög az agya, és olyan dolgokról képes előadásokat tartani, amikről nekem halvány lila gőzöm sincs (és mennyi mindennel vagyok még így…). Mindezzel együtt, vagy mindennek ellenére, szinte testvéri kapcsolatban vagyunk, folyamatosan szívjuk egymás vérét, és amikor anno átjárkáltam hozzájuk, T. folyton az Agymenőket nézte, én meg erre rendre nekiveselkedtem a zrikálásnak:

„Hoppácska, egy kocka kockákról szóló sorozatot néz? Nofene”.

(Ezek még olyan idők voltak, amikor azt sem tudtam, mi fán terem ez a sorozat.)

Eszem ágába sem volt beleszagolni ebbe a sitcomba, mert „ugyan, kit érdekelnek a tudósok? Biztos csak olyan dologról beszélnek, amik engem semmilyen szinten nem érdekelnek, viccesnek meg aztán pláne nem lehet őket nevezni.” Okos, világlátott, széles látókörére hiú emberként jól megaszondtam a véleményem, mint az egyszeri troll a Facebookon, aki olvasás nélkül szól hozzá a témához: ez a sorozat/cikk/könyv/zene egy szar.

Évekig felé se néztem az Agymenőknek. (Jó hülye vagyok, mi?)

Természetesen tudom, hogy ízlések és pofonok, és annyi, de annyi a sorozat manapság, amitől függeni lehet, mint égen a csillag. Zabáltam én is A szolgálólány meséjét meg a Hatalmas kis hazugságokat, kerestem mindig valami drámát, hogy alig bírjak elaludni. Lefekvés előtt azzal „lazítottam”, hogy agyleszívós, rendesen kattogós sztorikat nézzek.

De tavaly év vége felé egyszer csak azt éreztem, hogy elegem van a sok drámából, ki akarom kapcsolni az „agyevő zigótáimat” a koponyám alatt, és semmi másra nincs szükségem, csak arra, hogy valami igazán laza, könnyed műsort nézzek. Ekkor vetemedtem arra, hogy elindítottam az akkoriban sokat promózott Az ifjú Sheldon című új sorozatot. Nagyon jókat derültem a klassz karaktereken és a jóleső időutazáson a nyolcvanas évek elejére, ám közben fogalmam sem volt arról, ki a címszereplő gyerek, Sheldon Cooper. Így végül arra vetemedtem, hogy elindítsam az Agymenők első évadának nyitó epizódját, amit eredetileg több mint egy évtizede, egész pontosan 2007. szeptember 24-én tűztek műsorra.

Hát, ahogy nagyanyám mondaná: jobb későn, mint soha. (Igazából próbálkoztam én a Trónok harcával is, de abból köszi, nem kérek, már csak annak okán sem, mert nem kell az erőszak, pláne a kosztümös verzióban. Van ilyen is.)

Mindezek után az történt, hogy a Nagy Bumm-elmélet beszippantott (The Big Bang Theory – ez a sorozat eredeti címe.) De nemcsak beszippantott, hanem teljesen magával ragadtak a zseniális karakterei, akik édesek, esendők, viccesek és okosak.

Úgy éreztem magam, mintha újra a Jóbarátok mellett térnék nyugovóra minden este. Sőt, egy-egy évad után még az is felmerült bennem, hogy talán még le is taszítja a trónjáról a régi, öreg kedvencemet, amin felnőttem. Nálam ez nagyon komoly dolog.

Olyan, mintha az első, igazán komoly és meghatározó szerelem helyébe valaki más lépne, akivel hasonló mélységűvé kezdene válni a kapcsolat. Ilyenkor az ember megijed, picit visszahőköl, és megvizsgálja, hogy egész biztos, olyan jó lesz-e.

Nos, mint ahogy két szerelmet sem lehet összehasonlítani, mert mindegyik másért szép, úgy ezt a két sorozatot sem szabad összevetni egymással. De nem baj, mert így Ross, Rachel, Joey, Phoebe, Monica és Chandler simán megfér Sheldon, Leonard, Penny, Rajesh, Amy, Bernadette és Howie mellett. Ó, de még mennyire.

Az alapsztorit egész biztos sokan ismeritek, de azért elmondom: a négy csöppet sem átlagos intelligenciahányadossal rendelkező tudós életébe onnan tekinthetünk be, amikor az enyhén szólva is szociális hátrányokkal rendelkező zsenik közé megérkezik Penny, a szomszéd lány, aki a Cheesecake Factoryban pincérnő, közben pedig színészi álmokat dédelget. Innen ismerjük meg az életüket, mármint a tudósokat a bogaras világukban, ahol még a teljesen átlagos élethelyzetekre adott reakciók is olyannyira mulatságosak, hogy nem lehet nem belezúgni az egészbe.

Bevallom, az én kedvencem a rigolyás Sheldon Cooper, aki csak egy bizonyos helyre hajlandó ülni a lakásban, és oda akkor sem ülhet le senki más, ha ő éppen nincs jelen, mindezt pedig tudományosan meg tudja magyarázni – nem éppen röviden. De a többi főszereplő, és a mellékszereplők is nagyszerűek. 

Az Agymenők tehát szép lassan beköltöztek a nappalimba. Teret foglaltak a drámai pillanatok elől, és édesdeden elaltattak minden éjszaka. Megnevettetek, néha megríkattak, és teljesen elvarázsoltak. És már az a nagy helyzet, hogy elég nehezen fogok elaludni nélkülük – merthogy a befejező részt ma vetítik Amerikában.

Hozzánk valamivel később ér el a vége, de már biztosnak tűnik, hogy a sorozat egyelőre nem folytatódik, méghozzá az azóta szupersztárrá avanzsáló főszereplő, a Sheldon Coopert alakító Jim Parsons kérésére, aki úgy érzi, kissé ellaposodott a sztori, és gyengébb minőségben nem kívánja folytatni.

Nos, ez egy méltányolható indok egyébként.

Ahogy visszaemlékszem a Jóbarátok utolsó évadára, azon belül is a legutolsó dupla epizódra, amin mindig ordítva bőgök, úgy ezzel kapcsolatban sincsenek kisebb elvárásaim: tuti, a taknyom-nyálam egybe folyik majd, ha megnézem a befejező részt.

Aki pedig eddig nem nézte, annak üzenem, hogy sosem késő elkezdeni, le lehet darálni egyben egész évadokat, és az összeshez nem kell egy év sem.

Most pedig megyek, keresek magamnak valami újat. Vagy ajánljatok ti nekem!

Szentesi Éva

Kiemelt kép: Getty Images/Smallz & Raskind/Getty Images for The People's Choice Awards