„Nincs az a fotó, ami felülírhatja az emberséges viselkedést” – Interjú Szabó Bernadett Pulitzer-díjas fotóriporterrel

–

Évek óta ismerjük egymást, és ha nagy ritkán összefutunk egy-egy fotókiállításon, órákig nem lehet minket szétrobbantani, tabuk nélkül beszélgetünk szinte mindenről. Csodálom a tehetségét, a hatalmas erejét és a kitartását, de leginkább az érzékenységét: azt az őszinte odafigyelést és érdeklődést, amit az emberek iránt tanúsít, legyen szó riportalanyról vagy régi ismerősről. Az én szememben Detti egy igazi úttörő, akivel a helyzetre tekintettel most kivételesen Skype-on beszélgettünk.

Filákovity Radojka/WMN: Hogy vagy?

Szabó Bernadett: Kemény időszak ez, leginkább a gyászhoz hasonlít, amit érzek, azt hiszem. De mesélj inkább te arról, mi újság!

F. R./WMN: Egy kicsit később, tudod, az interjú… Az események frontvonalából tudósítasz mindig, így kíváncsi vagyok, hogyan látod a mostani helyzetet. 

Sz. B.:

Fotóriporterként a háború az egyetlen esemény, aminek a tudósítására nemet lehet mondani. És valahol ez a mostani helyzet is olyan, mint egy háború – mindenki fél, mindenki félt valakit, az egész életünkre hatással van –, csakhogy ez alól nem vonhatom ki magam. 

A helyzet súlyosságát akkor éreztem meg igazán, amikor elkezdték lemondani a nagy sporteseményeket: ahogy az olimpiára került a sor, elsírtam magam. Számomra az nemcsak egy munka lett volna, hanem egy lehetőség, hogy a rég nem látott kollégáimmal, barátaimmal találkozhassak. Egyrészt azért volt hatalmas pofon, mert akkor jöttem rá, hogy nagy a baj, másrészt mert ez volt az első jele annak, hogy a járvány az én életemre is hatással lesz: az életterem, amin belül szabadon mozoghatok, beszűkül. Mentálisan nagyon megterhelő az egész. 

F. R./WMN: Számos lelkileg megterhelő helyzetben dolgoztál már, hogyan kezeled ezeket? 

Sz. B.: Ha fényképezek, akkor nem számít semmi, hajt az adrenalin. Dolgoztam 2006-ban, a tévészékház ostrománál, és az október 23-i tüntetéseken is: olyan helyekre másztam fel, ahová normál esetben eszembe sem jutna, és olyan távokat futottam le, amiket magam sem gondoltam volna. Általában csak később érkeznek meg bennem a történtek. Az esetek többségében, ahogy a legtöbb fotóst, engem is elválaszt a kamera, fotózás közben szinte olyan, mintha nem is lennék részese az eseményeknek. Egy-egy olyan helyzet van csupán, amikor ez nem történik meg. 

F. R./WMN: És olyankor szabad sírni?

Sz. B.: Sírva még sosem fényképeztem, de a 2015-ös menekültválság során gyakran volt olyan, hogy pár percre abba kellett hagynom a munkát és félre kellett vonulnom pityeregni. Ilyenkor a rengeteg stressz és a fáradtság összeadódik, az ember telítődik érzelmileg, és ha pár pillanat erejéig is, de muszáj kiengedni a feszültséget. De sokszor még erre sincs lehetőség, mert reggeltől estig menni kell és fotózni. 

Amikor például annak idején nyolc napot töltöttem egyhuzamban a vörösiszap-katasztrófa által sújtott területeken, csak nap végén volt időm rá, hogy komolyan elgondolkodjam, mi történik körülöttem. 

Abban a helyzetben is azok voltak a legmegrendítőbb pillanatok, amikor letettem a kamerát, és elbeszélgettem az emberekkel. Az összes történet itt van bennem, fel tudok idézni arcokat, szagokat. Szerintem ezek örökre velünk jönnek. 

F. R./WMN: Egy-egy ilyen munka során volt olyan pillanat, amikor tudtad, hogy jó kép készülhetne, de etikai okok miatt mégis félretetted a gépet? Mit tesz egy fotóriporter, ha a szeme előtt szenved valaki? 

Sz. B.: Fotóriporterként örök dilemma, hogy meddig megy el az ember. Komoly veszélyhelyzetbe még nem kerültem, de számomra nem kérdés, hogy ilyenkor is az emberélet az első. 

A fényképezőt igen, de a lelkedet nem szabad félrerakni. 

A munkaadód számára persze az a fontos, hogy a kocka elkészüljön, de szerintem nincs az a fotó, ami felülírhatja az emberséges viselkedést. A menekültválság idején például sosem azért adtam ételt vagy innivalót valakinek, hogy fotó születhessen róla. Hiszek a tájékoztatás, a híradás fontosságában, de az emberségben még inkább. 

F. R./WMN: Ez a fajta érzékenység szerinted a nőiségedből fakad? Létezik egyáltalán női látásmód a fotóriporteri szakmában?

Sz. B.: Horváth M. Judit fotóművész mondta egyszer, hogy a léleknek nincs neme, ilyen szempontból pedig nincs különbség női és férfi fotográfia között. Egyedül emberileg különbözünk, hiszen mindenkinek más a múltja, a lelke, másképp működik az agya.

F. R./WMN: Egy javarészt férfiak uralta szakmában sosem volt gondod azzal, hogy komolyan vegyenek?

Sz. B.: A nők mínuszból indulnak ebben a szakmában. Épp ezért már a pályám elején tudatosan odafigyeltem, hogy ne a „kis szösziként” tekintsenek rám – keményen dolgoztam, szerettem volna, hogy komolyan vegyenek. Tíz évet toltam le a Népszabadság fotórovatánál, ami az élvonal volt, ahogyan a Reuters is az, az embernek keményen kell dolgoznia – ennek ellenére jó néhányszor megkaptam, hogy azért kerültem be ezekre a helyekre, mert valakinek a valakije vagyok, vagy mert lefeküdtem a főnökkel. Ilyenkor eszembe jut: vajon a férfi kollégákon is nevetve élcelődnek a hátuk mögött, hogy kivel basztak a munkájukért? Vagy ha határozottan viselkednek munka közben, ők is megkapják, hogy frigid picsák? Nem hiszem. A férfiak megítélése nincs szexuális relációkba helyezve, mint a nőké. 

De tudod, hányszor hallottam azt is a nemem miatt, hogy nem fogom bírni a munkát? És ha nőként ezekben a helyzetekben nem mosolyogsz rendületlenül, ha nem vagy simulékony, a fejedhez vágják, hogy biztosan menstruálsz. 

Igen, szoktam menstruálni, még a tüntetések alatt is a mínusz nyolc fokban, és tampont is gond nélkül cserélek a röszkei határátkelőnél, a mezőn. 

F. R./WMN: A Pulitzer-díj sem változtatott ezen?

Sz. B.: Alapvetően semmi sem változott tőle. Tudom, hogy nem lennék ott, ahol, ha nem lenne jó szakmailag, amit csinálok. Ettől függetlenül az élcelődések eljutnak hozzám, és sebet ütnek rajtam. A kettős mérce végigkísérte a pályámat, nőként sokkal többet kellett bizonyítanom, ami miatt hajlamossá váltam bizonyos helyzetekben túlkompenzálni, és a kelleténél keményebbnek lenni, hogy így védjem magam. Pedig aki ismer, tudja, hogy egy kutyakölykön is képes vagyok sírni. 

De a Reuters szerencsére egy nemzetközi cég, itt nem tesznek különbséget. Elismerjük egymás munkáját, és ezen a szinten már nincs versengés senki között. Itt nem a Dettike vagyok, hanem Szabó Bernadett fotóriporter, és ez hihetetlenül jó. 

F. R./WMN: És milyen vagy, ha épp nem dolgozol? 

Sz. B.: Egy fotóriporternek láthatatlannak kell maradnia, fontos, hogy a nőiségem ne vonja el a figyelmet a munka során, ettől függetlenül a Vogue-on nőttem fel, táskamániás vagyok, és ha sok pénzem lenne, biztosan ott csücsülne a szekrényemben egy-két Alexander McQueen-darab azok közül, amiket még ő maga tervezett. Ez a kettősség nagyon erős bennem, ahogy az is, hogy a munkám során színes, dinamikus képeket készítek, viszont ha magamnak fotózok az Instagram-oldalamra, csak fekete-fehér képeket csinálok, amiken általában ember sem szerepel – vagy csak képalkotási elemként. 

F. R./WMN: Korábban nyilatkoztad, hogy nagyon sok mindent le lehet szűrni az elkészült fotó alapján az alkotójáról. Ezek a fekete-fehér fotók mit mesélnek rólad? 

Sz. B.: Hiperérzékeny vagyok, az idegrendszerem nagyon magas fokon működik, így minden sok: fájnak a zajok, a fények, a tömeg. Időről időre szükségem van rá, hogy kicsit eltűnjek a világ elől. Szeretek vezetni, szeretem a csendet, az üres mezőt – így, ha tehetem, gyakran megyek ilyen helyre, és ha már ott vagyok, fotózom is. 

F. R./WMN: Érdekes, hogy ennek ellenére lettél fotóriporter. Tulajdonképpen mit is szeretsz a munkádban? (Nevetek)

Sz. B.: Ha nem lennék fotóriporter, valószínűleg egész nap a szobámban ülnék – ez mentett meg tőle, hogy tényleg így legyen. (Most ő nevet.) Furcsa, mert ennek ellenére szeretek az események sűrűjében lenni. Ha nem fényképeznék…

F. R./WMN: …és nem is a szobádban ülnél…

Sz. B.: Valószínűleg akkor is a hírek közelében lennék. 

Nem vagyok naiv, de hiszem, hogy a körülöttünk történő dolgokról tudni kell. Nem lehet elbújni a valóság elől. 

Szerencsés vagyok, hogy nemcsak láthatom, hanem meg is mutathatom a világot a maga szélsőségeivel együtt. Tudom, hogy milyen világsztárok között sétálni a Forma–1-en, ahogy azt is, milyen az élet Borsodban, a cigánysoron – és épp ezek a tapasztalások segítettek elhelyezni saját magamat is a világban. Tudom, hol a helyem. De azt is a fotográfia tanította meg, hogy csak a most van. Nagy közhely, de igaz, hogy a pillanat sosem tér vissza. Ha elszalasztottad, nem lesz már újabb esélyed, hiszen te sem leszel már ugyanaz. A mostani helyzetben ezt nem szabad elfelejteni. De most már mesélj te! Hogy vagytok? 

Filákovity Radojka

Fotók: Bielik István (az előírásoknak megfelelően, szigorúan több méter távolságból)