Amikor az anyád húz vissza a pokol mélyére – Az Összeolvadva című dokufilmet ajánljuk

–

Észak-Nyugat Belaruszban (Fehéroroszországban) a vastag hótakaró fedte, rideg táj két oldalról szorítja össze a keskeny utat, amin egy leharcolt szovjet kisteherautó pöfög előre. A 21 éves Kátya igyekszik a munkahelyére a kollégáival, csupa férfival. Az üzemben Kátya hegesztőként dolgozik, ő az egyetlen nő ebben az igencsak maszkulin, ipari környezetben. Az áthatóan kékszemű lány szorgalmas, ügyes és megbízható, szeretik is a kollégái. Ő pedig igyekszik boldogulni a havi kétszáz eurós fizetéséből, teszi egyik napot a másik után, poszterekkel tapétázza ki a kedélytelen szolgálati lakását, próbál előre jutni, ami bizony nem könnyű, hiszen saját magán kívül gyakorlatilag senkire nem számíthat. 

És még az a nagyon kevés, amije van, is veszélybe kerül.

Ha nem gondolsz rá, nem fáj…?

Ahogy a barátnőjének elmeséli: hat éves volt, amikor az édesapja meghalt, ezután az anyja masszívan inni kezdett. A nő alkoholfüggése következményeként Kátyát kiemelték a családból, és egy gyerekotthonban cseperedett fel. Csak nemrégiben találkozott újra az anyjával, akivel addigra már nem tudott kapcsolódni, idegenek lettek egymás számára. Az árvaság, az elhagyatottság, az elutasítottság fájdalmas, Kátya próbál ugyan nem hátra nézni, nem belebámulni a múlt viharszemébe, „inkább nem gondol rá, hogy ne fájjon”. Ám a bátor elhatározás olykor megbicsaklik, Kátya pedig könnyes szemmel úgy mered a semmibe, mint egy sokat látott háborús veterán. Az operatőr, Pavel Romanenya dokumentarista kamerája közel lép a lányhoz,

a nézőnek pedig megszakad a szíve a látványtól: mégis, mit keres ezen a kedves, hamvas arcon a csaták poklából kiszabadult katonák ezer yardos tekintete?

„Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy senkinek sem kellesz”

– töpreng Kátya másik nehéz sorsú barátnője. Mintha az egész generációjukat ugyanaz az átok sújtaná, a Kátya mellett felbukkanó harmadik lánynak is hasonló a története: őt öt másik testvérével együtt itta el az anyja, de szerencséjük volt, mert rendes, szerető nevelőszülőkhöz kerültek. 

Ám Kátyára most mégiscsak szükség lesz: az egyik napról a másikra, alkalmi munkából élő anyjának időközben született még egy lánya. Amina még csak másfél éves, Kátyának pedig nincs szíve magára hagyni őt a rendetlen lakásban a szerfüggő, megbízhatatlan anya mellett, aki amint megkapja a családi pótlékot, máris rábízza a kislányt az ilyen-olyan szomszédra, ivócimborára, hogy napokig igya el a pénzt. 

Kátya feladja hát az önálló életét, az anyjához költözik, és tiszta szívvel reméli: így legalább Aminát megmentheti, együtt elkerülhetik, hogy a történelem megismételje magát – azaz: az anyjuk miatt még egy sors tönkremenjen. 

A fiatal hegesztőlány hamar ráébred azonban, milyen lehetetlen feladattal néz szembe: mintha pohárral kellene vizet hordania egy erdőtűzhöz.

Hiába van benne hatalmas belső erő, az nem biztos, hogy elég lesz. Senkit nem lehet megmenteni saját magától, főleg, ha nem is vágyik ki a maga poklából. Kátya anyja elsírja ugyan egy-egy görbe este után, hogy ő „egész életében jó akart lenni, de az valamiért sohasem sikerült”, de valódi lépéseket soha nem a megoldás felé, csak az ellenkező irányba tesz.

Megoldódhat ez a helyzet magától?

Megmentheti Kátya Aminát? Az alkotást természetesen nem fogom elspoilerezni, ám a témában megkerestem Molnár László gyerekvédelmi szakembert, aki elmondta: bár a filmet Belaruszban forgatták, készülhetett volna Magyarországon is.

„A szenvedélybetegség a családban borzasztó gyerekkorokat tud előidézni” – teszi hozzá Molnár. „Általános tapasztalat, hogy a családban a gyerek számára a szerhasználat tanult viselkedési mintává válik, amit nagy valószínűséggel alkalmazni fog, hacsak nem kerül valamilyen csoda folytán normál kerékvágásba az élete.” A szakember arra is felhívja a figyelmet, hogy az ilyen esetek külső segítség nélkül nem szoktak megnyugatóan rendeződni. De még az is fájdalmasan gyakori, hogy hiába tesz meg több szakember és családsegítő minden tőle telhetőt, mégis kudarcba fullad minden próbálkozás.

„Minden rendben lesz”

– dübörög fel több ízben a sláger a hangszórókból: a művházban, ahová szelepelni megy Kátya és a barátnő, meg a kocsmában, ahol a kétségbeesett Kátya az anyját keresi. 

Van értelme annak, ha Kátya feláldozza a saját életét? Ha engedi, hogy az anyja mindannyiukat magával rántsa a mélybe? Meddig mehet el, mit tehet ebben a fojtogató helyzetben?

Elképesztően erős film az Összeolvadva, Kátya tekintete engem még napokig kísért. A rendező Anastasiya Miroshnichenko már az első dokumentumfilmjével, a Crossroads (2014) című alkotással – mely egy hajléktalan művészről szóló filozófiai történet – elnyerte a 30. Varsói Nemzetközi Filmfesztiválon a zsűri különdíját és a közönségdíjat is. Foglalkozott a belarusz börtönökben élő nők életével is a 2017-es Debut című dokumentumfilmjében. 

Egy dologgal azonban igencsak sikerült meglepnie: sosem gondoltam volna, hogy lélegzetvisszafojtva fogok szurkolni valakinek a 18. Belarusz Hegesztőversenyen.

A vetítés időpontjáról a BIDF26 oldalán tudsz tájékozódni.

Fiala Borcsa