Lottónyertesnek lenni sem könnyű, hát még Kelet-Európában melegnek

–

1. Fortuna vendégei

Szinte mindenki álmodozik róla, mit kezdene egy lottóötössel, de mivel a nyertesek 99 százaléka titokban tartja a kilétét, még sosem láthattuk, valójában hogyan változtatja meg az életet. A győri házaspár, Andraschek László és Lászlóné (Anikó) az elsők (az én életemben vagy az én emlékezetem szerint legalábbis), akik felvállalták a nyilvánosság előtt, hogy ekkora szerencse érte őket (egész pontosan a Skandináv Lottó főnyereményét vitték el), és nemcsak egy-két interjú erejéig, hanem Kálmán Mátyás kamerája előtt is, aki három éven keresztül filmezhette a mindennapjaikat.   

Olyan emberek ők, akik nemhogy 630 millió, de hárommillió forintot sem láthattak egyben azelőtt, mindketten szegénységből, hányattatott múltból érkeztek, mire találkoztak egymással. El is mesélik a filmben ezeket a megpróbáltatásokat – hogy Laci egy időben a hajléktalanságig csúszott le, ahol az öngyilkossági kísérletig jutott, Anikó pedig két bántalmazó házasságból próbálta kimenekíteni magát és a gyerekeit, és onnan talpra állni, amikor megismerkedtek. Mire a rendező kamerája forogni kezd, már viccelődve mesélik a barátaiknak, hogyan fedezték fel a nyertes számokat, és milyen terveik vannak a pénzzel.

Laci egy napig sem akar tovább dolgozni, csak utazgatni vágyik, Anikó viszont a pazarlástól félve csak arra koncentrál, hogyan lehetne okosan bánni a helyzettel, és biztosítani, hogy el ne ússzon a vagyon.

Mivel sem üzleti tapasztalatuk, sem pénzügyi vagy életmódbeli kultúrájuk nincs, a változás hatalmas kihívásokkal szembesíti őket, amiket minden igyekezetük ellenére csak buktatókkal és krízisekkel tudnak kezelni. És bár – ahogy lenni szokott – hirtelen rengeteg jó barát és „segítő” bukkan fel mellettük, a köztük lévő szakadék viszont egyre csak nő, így valódi támaszt, támogatást, megértést senkitől sem kapnak.

Egészen addig, míg Laci annyira vissza nem csúszik az alkoholizmusba, mire rá nem jön, hogy ez így nem mehet tovább, és be nem jelentkezik önként egy rehabra, majd fél év elteltével le nem ül a feleségével egy őszinte beszélgetésre. Ha engem kérdeztek, ez a beszélgetés a film csúcspontja, ahol mindkét fél képes szembenézni önmagával, egymással és a helyzettel, és el tudják dönteni, hogy együtt mennek tovább. Hát, szóval az élet nagy leckét adott fel nekik, mert ha a vagyont nem maga szerzi az ember, és nem munkával érdemli ki lépésről lépésre, annál nehezebb megtartani, és felnőni hozzá. 

2. Alis és én

Riporterként gyakran gondolkodom azon, hogyan lehet egy ember szívéhez a leginkább közel férkőzni, és rövid idő alatt olyan bizalmi viszonyt kialakítani vele, amiben úgy érzi: megnyílhat, elmondhatja a legbensőbb félelmeit, fájdalmait, gondolatait is. Sokszor jutott már eszembe, hogy erre nem az a legcélravezetőbb mód, ha magáról faggatjuk, ha az egyenes (tehát a legrövidebb) úton akarunk a legintimebb információk birtokába jutni. Sőt, ez akár kontraproduktív is lehet, visszatetszést, bezárkózást eredményezhet, joggal.

Néha igenis a kerülőutak a legcélravezetőbbek. Meg kell adni az idejét annak, hogy valaki biztonságban érezze magát, és ki merjen tárulkozni. 

Az Alis és én alkotói pontosan ezt tették azokkal a szegény sorból származó, intézetis lányokkal, akiknek egy kolumbiai nevelőotthon nyújt menedéket. Nem direktben faggatóztak a múltjukról, a jelenlegi helyzetükről és a kilátásaikról, hanem kitaláltak egy fiktív személyt, Alist – egy új lányt, aki most érkezik az intézetbe –, és arra kérték a lányokat, töltsék meg élettel. Meséljenek erről az Alisról úgy, ahogyan az ő fejükben megjelenik, ruházzák fel tulajdonságokkal és múltbéli tapasztalatokkal, élményekkel, majd meséljenek arról, hogyan alakul a sorsa.

Legalább tíz lány meséjét követjük felváltva, meg-megszakítva ebben a filmben, tehát tízféle Alis elevenedik meg előttünk, akikben azonban van néhány közös vonás: mindannyian bántalmazott vagy elhanyagolt lányok, szoros kapcsolatba kerültek a drogokkal, nem érzik magukat biztonságban sehol, nincs kihez kötődniük (bár erre vágynak a világon a legjobban), és rettentően ki vannak éhezve a szabadságra, mert az intézetben ebből van a legkevesebb. Megrendítő látni, ahogyan Alis alakja előbb csak keveredik, majd összemosódik, végül eggyé válik a mesélőkkel, ezáltal pedig kaput nyit az élettől meggyötört, bizalmatlan és támadásra kész, traumatizált lányok legbelsőbb énjéhez. Nincs mit hozzáfűzni ehhez: megrázó és felemelő élmény, mert Alis meséje végül is segített rajtuk. Könnyített a szívükön, a terheiken. 

 3. Szótlan szeretet

„Nincs bajom a melegekkel, csak csinálják a négy fal között” – na, pontosan ez történik ebben a filmben. A négy fal között szereti egymást két ember egy rendkívül nehéz élethelyzetben, az elemekkel, a sorssal, a politikai klímával, a hivatalos szervekkel és a közgondolkodással szemben, csendben, kitartóan, bele-beleroskadva, de fel nem adva, a végsőkig.

Agnieszka Németországban él, egyike annak a több millió lengyelnek, aki elhagyta a hazáját, és máshol keresi a szerencséjét. Aztán egy nap megrázó telefonhívást kap: az édesanyja meghalt, és a 14 éves öccse ott maradt egyedül. Agnieszka nem tétovázik, azonnal dönt: Miloszt magához veszi, ehhez pedig vissza kell költöznie a szülői házba, vissza a lengyel faluba, ahonnan származik. Csak egy a bökkenő: szerelmét, Majkát (aki szintén lengyel) ott kell hagynia a nyugati világban, ahol két nő kapcsolata semmilyen problémát, fennakadást nem okozott. Majka ezentúl csak látogatóba megy hozzájuk.

Ebben a visszafogott, érzékeny, intelligens filmben azt nézzük végig, hogyan változik át Agnieszka egyedülálló nőből felelős anyává, akinek óriási áldozatot kell hoznia ehhez: nemcsak feladni az addigi életét, de megfelelni is egy olyan rendszernek, ami legalább húsz évvel van elmaradva attól, ahová ő felnőttként szocializálódott. Elfogadni a lengyel vidéki valóságot és szigorú hivatali eljárásrendet (ami gyámság esetén a jelentkező magánélete felett is árgus szemekkel őrködik), mindeközben megőrizni azt a valóságot, ami számára az élet értelme: az őszinte szerelmet és szeretetet.

De csak a négy fal között. Mert kint,

az országban ugyanaz az ideológiai háború dúl, mint nálunk: a melegek kipécézett, pellengérre állított csoport, mely elkeseredetten küzd a méltóságáért és a jogaiért. Aga és Majka pedig mindeközben a saját csatáit vívja csendben, minden feltűnés nélkül.

A maszkulin jegyekkel rendelkező Majka előbb csak látogatóba érkezik hozzájuk, de hamar kiderül: a távszerelem fenntarthatatlan, a kapcsolat pedig értékesebb annál, semhogy veszni hagyják. Úgyhogy Majkának is meg kell hoznia azt az áldozatot, amit Aga hozott meg Miloszért: feladni a kényelmes és biztonságos nyugati életet, és vállalni a bujkálást, esetenként hazugságot (a hivatalok előtt), cserébe egy kamaszfiúért, aki árván maradt (apja szinte sosem volt), és főképp: cserébe egy családért.

És még azon vitatkozunk, család-e az ilyen… Az ember legszívesebben elsüllyedne szégyenében.     

(A Budapest International Documentary Festivalt – vagyis a BIDF-et – január 21. és 29. között rendezik meg hét versenykategóriával, hatvan filmmel a Cinema City Mammut moziban és tíz másik város mozijában is: Debrecenben, Egerben, Győrben, Jászberényben, Pécsben, Szegedben, Székesfehérvárott, Szolnokon, Szombathelyen és Veszprémben.)

Képek: BIDF

Gyárfás Dorka