Vezet minket a fény: a LAM Superluminal című kiállítását ajánljuk

–

Amikor az újszülött kisbabám elbűvölten, hosszan nézte a fényt, eltöprengtem, vajon mit lát, érez ő, akinek még tudása nincs a világról, csak ámulata van és kíváncsisága. Ösztöne, amellyel a fény, az élet felé fordul.

Meg sem lepődtem tulajdonképpen, bár mulattam rajta: az első szava a lámpa volt.

A LAM Superluminal kiállításán kisgyerek lettem én is újra. Ki tudtam kapcsolni (első körben legalábbis) tudatom örökké és azonnal megfejtést kereső részét, és képes voltam belefeledkezni az érzékelés örömébe, hagytam magam elvarázsolni, átélni például, hogy átmelegszem egy kenyérpirítóra emlékeztető, vörössel és narancsszínnel izzó fénytorony mellett (Kepes György 1973-as munkájának rekonstrukciója), pedig nem is bocsát ki hőt.

A NOHLAB-csoportnak köszönhetően megtapasztaltam, milyen lehetett egy Zeppelinben utazni – repültem a fotonokkal a videóvetítés segítségével, pedig a valóságban egy helyben álltam, kissé imbolyogva a hatalmas ballon belsejében.

Hallottam zenélni az uránüveget Barta Bence és Borsos János jóvoltából. Megérintettem a „fehér zajt” (Žilvinas Kempinas). És láttam robbanni csillagot (Kit Webster).

A Hold utcai egykori vásárcsarnokának sötétjében fényes szigetekként megbújó negyven alkotás mindegyikét nem tudom felsorakoztatni nektek, de a kedvencemet, Maotik rovarjait nem tudom nem megemlíteni. A Rajmező címet viselő installáció papírbogarai a kék fény körül zsonganak önfeledten és kiszolgáltatottan, mint otthon, a lámpa körül nyáron a káposztalepkék. És nézve őket már nehéz kikapcsolni agyunk értelmet kereső részét: mit tesz az élővilággal az ember, amikor a természetes környezetet igényeinek megfelelően torzítja?         

LAM: art and science      

Azt gondolhatjuk, a fényművészet korunk találmánya. Pedig az ember mindig is játszott, kísérletezett a fénnyel. „A fény-árnyék játék képes a sík tereket megnyitni, dinamizmussal megtölteni, egy harmadik dimenzió látszatát kelteni” – magyarázza Vida Szabolcs, a LAM művészeti vezetője, aki a templomokat hozza példának, amelyekben a beérkező fény tudatformáló erejével mindig is kalkuláltak a tervezők.

„Szisztematikusan mégis akkor kezdték el a művészek kiaknázni a fényben rejlő lehetőségeket, amikor megjelent az elektromosság és a mesterséges világítás. Ez adott egy olyan technikai hátteret, amelynek mentén irányított módon lehetett kísérletezni.

Ez a technikai háttér kifejezés azért fontos a LAM esetében, mert a múzeumunk az »art and science« vonalat képviseli a képzőművészeten belül, azaz a művészet, a tudomány és a technológia keresztmetszetében létrejött műveket gyűjtjük, amelyek a technika vívmányait használva tesznek fel – amúgy nem feltétlenül csak a tudományhoz és technológiához tartozó – kérdéseket. Nagyon széles a fókusz: ökológiai, társadalmi, filozófiai, matematikai, pszichológiai kérdések kerülnek terítékre.”

Vida Szabolcstól tudom azt is, hogy az „art and science” irány egyre fontosabb trend a képzőművészetben, főként Észak-Európában. De már nálunk is kialakulóban van a képzési háttér, az ökoszisztéma, ami alkalmassá teszi ezt a régiót arra, hogy nagy mennyiségben és jó minőségben jöjjenek létre új műalkotások. „A Light Art Múzeum Budapestnek az a célja, hogy itt, Közép-Európában segítse a művészeket abban, hogy szaktudáshoz, lehetőséghez és térhez jussanak, és a produkciók anyagi és egyéb támogatással létrejöhessenek.”

Immerzió: minden érzékszervedre hat

A múzeumoknak világszerte komoly kihívást jelent, hogyan hozhatnák közelebb a kortárs képzőművészetet a nézőkhöz. Gyakorta használt eszközük az immerzió. A kifejezés magyarul azt jelenti: „belemerülés”. A fogalom a digitális technológiák és médiumok révén terjedt el, és azt a hatást írja le, amikor valakit beszippant a virtuális valóság. Az immerzív műalkotás a hatás érdekében több érzékszervünkre is hathat egyszerre: látvánnyal, hangokkal és akár illatokkal is operál. Lehet immerzív nemcsak egy kiállítás, de például egy színházi előadás is.

Immerzív alkotások a LAM-ban is vannak, de többek ezek a fesztiválokról és egyéb rendezvényekről ismerős, projekcióalapú, vizuális kunsztoknál.

„A XX. századtól kezdve a technológia részévé vált a magas művészet repertoárjának is” – magyarázza Bencsik Barnabás, a Superluminal kiállítás társkurátora. „Van egy nagyon erős, látványos, szenzuális, a retinára ható effektje a látványiparnak, és vannak a múzeumok, amelyek szeretnének minél nagyobb közönséget vonzani. A két világ az utóbbi években kezdett el egyre látványosabban közeledni egymáshoz. Ezt bizonyítja például, hogy tavaly a szupersztár Refik Anadol – ő olyan impresszív vetítéseket csinál, mint, ami itt a Zeppelinben van – egy 100 négyzetméteres LED-falon mutatkozhatott be a New York-i MoMA előterében. A MoMA tehát, ami, ugye, kortárs művészeti szempontból csúcsintézmény, gyakorlatilag legitimálta a technológián alapuló kreatív művészeti gondolkodást. És hogy mennyire összeérnek ezek a dolgok: Anadol következő nagy fellépése Las Vegasban volt, a Sphere-nek a gömbjén.

Tulajdonképpen mi ugyanazt csináljuk, amit a MoMA: megjelenítjük az olyan műveket, amik nagyon látványosak, a technológiának a csúcsteljesítményeit használják, ugyanakkor azzal a tartalommal is rendelkezniük kell a műveknek, amit elvár az ember egy múzeumi darabtól.”

Vegyük például a már korábban emlegetett, zeppelines Utazást. A mű a fény elsődleges elemeinek, a fotonoknak a történetét meséli el attól a pillanattól kezdve, ahogy a szemhez közelednek egészen addig, amíg az agy érzékelhető formákká nem alakítja át őket. De a háttérinformáció nélkül is lenyűgöző a látvány, és megdöbbenti az embert, hogy az egyensúlyérzéke milyen könnyen megingatható pusztán fény-árnyékhatással. „Nem kell feltétlenül képzőművészeti előképzettség, hogy érthetővé és értékelhetővé váljon egy műtárgy. Természetesen ezek elgondolkodtató, mélyen rétegzett művek, de intellektustól, előképzettségtől függetlenül is hatással vannak ránk. Az alkotók – a NOHLAB-csoport – a világ egyik leghíresebb »vetítős csoportja«. Nagyon örülünk, hogy sikerült őket idehozni, ebbe a 40 méter hosszú, Zeppelin-formájú térbe, amely felér a csarnok tetejéig, tehát körbeölel bennünket a vetítés, ami 12 projektorral történik – ezt technológiailag megvalósítani óriási feladat volt. Síkra vetíteni sokan tudnak, gömbbe, gömbre vetíteni viszont csak egy maroknyi csapat képes a világon komfortosan – ez meg ráadásul egy elnyújtott forma.”

Kreatív kódolás vs. ecset

Felmerül a kérdés, hogy akik ilyen művészeti ágakban mozognak, inkább művészek, inkább tudósok vagy remek programozók. Vida Szabolcs azt mondja, „a kreatív kódolás ugyanúgy eszköz, mint az ecset, és a végcél minden esetben az, hogy egy művészeti alkotás jöjjön létre. Hogy ki milyen tudást mozgósít ehhez, milyen csapatot szervez össze, az bizonyos értelemben irreleváns. Amikor valaki technológiai eszközökhöz nyúl, az ad neki egy keretrendszert, és ennek a keretrendszernek az adottságai önmagában is tárgyai és témái lehetnek magának a műalkotásnak. Ha egy képzőművész kezébe adunk egy technikai eszközt, akkor ő azzal elkezd kísérletezni, megvizsgálja a benne rejlő lehetőségeket.”

Az immerzív kiállításoknak nagy divatja van világszerte, gondoljunk csak a Van Gogh vándorkiállításra, amelyen a festményekbe lép be az ember a vetítés segítségével. Vida Szabolcs azt mondja, nem feltétlen nevezné fényművészetnek azt, hogy egy klasszikus műalkotást kivetítenek a falra. A tömegeknek szóló látványipari megoldásoknak és a LAM-nak azonban van egy közös pontja. Az, hogy itt is, ott is figyelnek az immerzióra, arra, hogy a látogatót körülvegye a tér, és bele tudjon merülni az élménybe, ezáltal növelve a befogadás mélységét, minőségét. „A mi műveink is elképesztően látványosak, de én azt gondolom, hogy más a fókusz, más a szellemi töltet.”

Talán a célcsoport is, vetem fel, de erre a művészeti vezető azt mondja, hogy tapasztalataik szerint – 200 ezer látogatója volt a LAM első kiállításnak – meg tudják szólítani azokat is, akik amúgy ódzkodnának attól, hogy elmenjenek egy kortárs képzőművészeti múzeumba vagy egy galériába, kiállítótérbe.

„Nagyon büszkék vagyunk arra, hogy azokat az embereket, akiket elvesztenek a kortárs múzeumok, nekünk sikerült becsalogatni. És ha már itt vannak, akkor műleírásokkal, tárlatvezetésekkel, iskolás csoportoknak szervezett művészetpedagógiai foglalkozásokkal támogatjuk őket a mögöttes tartalom megértésében – tavaly tízezer diák fordult meg nálunk iskolai csoportlátogatás keretében, tanári és tárlatvezetői segítséggel, remélve, hogy az itt látottakat be tudják építeni a művészeti vagy reál tanulmányaikba is. A LAM egy kapu, így látjuk, amin keresztül belép valaki, és közelebb jut a kortárs képzőművészethez, és elkezdi a múzeumok világát is remélhetőleg szerethetőbbnek vagy kevésbé félelmetesnek érezni. Aktív képzőművészeknek, egyetemi hallgatóknak pedig idén már több eseményt is szerveztünk, és gőzerővel dolgozunk az első nyári egyetemünk megvalósításán. Szeretnénk egy tudásközpontot létrehozni.”

Végezetül nem hagyom nyitva az írásom elején feltett kérdést: mennyibe kerülne egy félkilós kenyér előállítása, ha nem segítene minket a nap, a szél, az eső. A megfejtés: aktuálisan 120 ezer forintba. Egy kis képernyőről olvasható le ez az adat a mini búzatábla mellett.

„Ebből az installációból is látszik, mennyire sokfélék a művek ebben a múzeumban” – mondja Bencsik Barna. „Itt, ugye, egy automatizált rendszert látunk, amelyben mesterséges fény, vízadagolás és légmozgás mellett növesztjük a búzatáblát. A művészek azt érik el, hogy tökéletesen mérhetővé válik: egy négyzetméternyi búza felneveléséhez mennyi erőforrásra van szükség, és ez mekkora költségekkel jár. Innen eljutunk oda, hogy a kapitalista világszemléletben valószínűleg a pénz nyelvén lehet kommunikálni az emberekkel. Azt gondolom, az emberek környezettudatossága javítható, ha átvillan rajtuk, hogy amennyiben mesterségesen kellene előállítani a búzát, akkor 120.000 forintba kerülne a jelenlegi magyarországi árak mellett a fél kiló kenyérhez szükséges búza megtermelése. Magától értendőnek vesszük, hogy süt a nap, esik az eső, az elvetett búza kinő. Pedig a különböző erőforrások nem végtelenek.

Adott tehát egy látványos, szenzuális értékkel is rendelkező, könnyen befogadható mű, de a felszíni szórakoztatáson túl van egy olyan kulcs ezekbe a művekbe ágyazva, amely segítségével intellektuálisan is kalandot jelent a befogadás. Van jelentés, kritikai él, feltett kérdések: ettől válik többek közt egy mű képzőművészeti alkotássá. Ettől válik kinccsé.”

 

A Superluminal kiállítás május 20-ig tekinthető meg a LAM-ban.

Képek: Bíró Dávid/Light Art Museum Budapest

Kurucz Adrienn