„Mit jelentett Marosvölgyi Judith a Szentkirályiban? Ezt akkor lehet igazán megérteni, ha megpróbáljuk elképzelni a Filmtanszakot nélküle. De mégis miért vált ennyire fontossá? Mert mindent és mindenkit ismert a magyar film utolsó fél évszázadából, értette, hogyan működik a szakma. Hitelességet és megbízhatóságot a terepen tanult. Acélhangú, acéljellemű grácia. Imádta a hallgatókat, és a legnagyobb problémamegoldó stratéga volt ennek az intézménynek a történetében. Félénk elsőévesek és diplomázók, a magyar szellemi élet óriásai és kezdő tanárok mindannyian nála kezdték a napot. Szobája generációk számára volt állandó és feltétel nélküli menedék” – mondja róla Salamon András filmrendező, aki nemcsak diákként, de tanárként is ismerte.

Persze ki ne ismerte volna Judithot a magyar filmes és tévés közegben? Nyugodtan mondhatjuk, hogy szinte minden ma ismert művész és alkotó üldögélt a szobájában, de hogy hírből mind ismeri, az egészen biztos. Kivételesen ne róluk legyen szó – azokról, akikre amúgy is sok reflektorfény vetül. Nemcsak miattuk volt olyan intézmény az SZFE, amilyen, nemcsak miattuk olyan gazdag a magyar mozgóképi kultúra, amilyen (bárki állítja is az ellenkezőjét), hanem azoktól a háttéremberektől is, akik „csak” a szervezőkészségüket, az elkötelezettségüket, a mindennapi munkájukat és a teljes lényüket adják hozzá. Mint Judith. Sokak számára ő is legenda.

Marosvölgyi Judith – Fotó: Kende János

Egy iroda, egy kávé, egy összetéveszthetetlen hang

„2000 tavaszán felvételiztünk, az első hang, amit meghallottunk az írásbeli előtt, Judith altja volt, ahogy a nevünket harsogta a névsorolvasáskor. Nem volt szüksége hangosításra… Később a hanghoz társult egy csodálatos személyiség is. Ha arcot szeretnék társítani az SZFE kötelékében így-úgy eltöltött húsz évemhez, az egyértelműen Judith a számomra. 

Nagyhangú, határozott vezető, modern szóval menedzser, akinek komoly mediátori feladatokat kellett betöltenie a sok művészpalánta és beérkezett, öntudatos művésztanár között.

Ehhez a női bölcsesség minden apró praktikáját alkalmazta – meséli róla Mátyássy Áron rendező. – Tájékozott volt, bármikor lehetett vele politikáról, kultúráról, közéletről beszélni, miközben az aktuális Szentkirályi utcai diákság minden magánéleti nyavalyáját, művészi hullámvasútját számontartotta, anyai empátiával, terápiás figyelemmel végig is asszisztálta. Az SZFE előtt a Filmgyárban dolgozott, különleges alkalmakkor mesélt is a legendás időkről. 

Judit épp felolvassa a neveket a felvételin - Fotó: Kende János
Judit épp felolvassa a neveket a felvételin - Fotó: Kende János

Zöldfülű egyetemistaként ő volt a biztos pont az életünkben, ő képviselte az állandóságot: tanárainkkal heti egy-két alkalommal találkoztunk, vele mindennap. A portán 50 forintért árulta a kávét Pista bácsi, de Judith kávéfőzője is 0–24-ben kotyogott az első emeleten, ez tartott minket ébren. (Judith szobája 2000-ben egy 3 × 2 méteres lyuk volt, később összenyitották egy másik lyukkal, és iroda lett belőle, kanapésarokkal. Ez azt is eredményezte, hogy egyszerre sokkal több ember elfért nála.) A suli elvégzése után is bármikor be lehetett ugrani hozzá egy kávéra, ami alatt végigbeszéltük azt is, merre sodort minket az élet azóta. Rektorok, tanszékvezetők váltották egymást, osztályok jöttek és végeztek, de Judith mindig ott várt minket az első emeleti irodában.

Távozása elkerülhetetlen volt, egyenesen következik különleges, karakán személyiségéből. A klasszikus SZFE, aminek ő az arca volt az elmúlt harminc évben, megszűnt, nem létezik többé. Judith pedig elfoglalta megérdemelt helyét a legendák csapatában.”

„Idáig tűrtem. Vagy gondoltad, hogy maradok?”

Áron minden fontosat elmondott róla, de amikor Judithtal találkozót beszélek meg az iskolához közel eső otthona előtt, azért szívesen belemerül a részletekbe is. 1973-tól dolgozott a Filmgyárban felvételvezetőként, olyan rendezők stábjában, mint Bacsó Péter, Szász Péter, Makk Károly, Kovács András, Kézdy-Kovács Zsolt, András Ferenc, Gyöngyössy Imre, Gábor Pál vagy Zsombolyai János. Előtte 16 éves korától az Egyetemi Színpadon volt amatőr színésznő, és ebbéli minőségében került egy szereplőválogatásra a Filmgyárba, ahol a legendás gyártásvezető, Ónodi György irodájában ültették le.

„Rengeteg statiszta volt ott, akik épp a szerződésükre vártak. Én meg annyira unatkoztam, hogy szóltam, hogy én remekül tudok gépelni. »Tényleg, maga tud gépelni?« – kérdezték. Mondom, igen. Na, kész, így kezdődött. Ott is ragadtam, és már abban a produkcióban dolgoztam felvételvezetőként. Mindent ott tanultam, mert olyan is volt, hogy egyszerre két produkciót forgattunk, és csak zuhanyozni jártunk haza” – meséli nekem.

Aztán 1992-ben Gazdag Gyulával és Zsombolyai Jánossal hármasban jött át a Filmművészetire, ahol Gazdag Gyula lett a Filmtanszak vezetője. És pontosan ugyanazt csinálta tovább, mint azelőtt: szervezett. „Szerveztem a vizsgákat, az órákat, és a forgatásokat – és erre az egészre akkor még teljesen egyedül voltam. Később aztán már – Horváth Ádámnak köszönhetően – a felvételiket is.” De továbbra is mindenki hozzá járt kávézni: „Mert én ezt megszoktam! – kiált fel azon a zengő altján. – A Filmgyárban, a produkciós szobában is volt kávéfőző, és mindenki odajött dumálni. Tóth Janó, a híres operatőr naponta három liter kávét ivott meg – nem viccelek –, abból a régi kotyogósból! Azt gondoltam, ez itt is beválik.

Először csak a tanárokra számítottam, mert a büfé az mindig rossz volt, már bocsánat. Így lettünk jóban Horváth Ádámmal is, akivel azelőtt nem ismertük egymást, mert ő tévés volt. De a tanári kar után persze jöttek a diákok is… Láttad te az én ajtómat valaha becsukva?

Legfeljebb, ha valaki mély lelki életet akart élni” – mondja.

És miközben elérjük a Szentkirályi utcát, egyszer csak hátulról letámadja őt egy korábbi hallgató: „Meghallottam a hangod, és gondoltam, megkérdezem, hogy vagy!” – örül meg Dániel. Ő is azért jött épp erre, hogy megnézze, mi a helyzet a sulival, és a Vas utcai „ravatallal”. Természetesen olvasta a Facebookon, hogy Judith felmondott. „Idáig tűrtem – kommentálja most neki. – Vagy gondoltad, hogy ott maradok?” „De hát nélküled megáll az élet az egyetemen! – néz rá Dani nagy szemekkel. – Néztem a kommenteket a bejelentésed alatt… hát egypár generáció azért búcsúszott tőled.”

Fotó: Gyárfás Dorka

Türelem, alázat, odaadás 

Hát persze, és van, akit jóformán az egész életén végigkísért. Például Tóth Barna filmrendezőt, aki így emlékszik rá: „Én már gyerekként is jártam a Filmművészetire forgatni, mert gyerekszínész voltam, és már akkor tudtam, hogy itt van az a hangos néni. Féltem is tőle. De ez csak az első benyomásom volt róla, mert amikor producer szakra jelentkeztem, a második forduló után lejött hozzánk az aulába, mellém lépett, és gyengéden megérintette a vállamat, hogy nem kell izgulni. Annyira jólesett, hogy onnantól ez a pozitív élmény kapcsolódott hozzá. Miután pedig felvettek, és a vizsgafilmeket kellett gyártanom, sokszor jártam hozzá egyeztetni.

Az összes tanár ott ült nála Rajk Lászlótól Kende Jánosig – ehhez azért kellett egy intellektus. És ő volt a Szentkirályi utcai épület teljes információellátója. Ő volt a hálózat, amikor még nem volt internet!

Amikor pedig megkaptam a diplomámat, és kezdtem bedolgozni magam a szakmába, már én is beültem hozzá az irodába, és hallgattam a nagy mestereket. Aztán tavalyelőtt eszembe jutott, milyen jó lenne az Akik maradtak című filmem egyik szerepére, mert a főhős, Aldó asszisztensének pont egy ilyen karaktert képzeltem el. Egy valaha nagyvilági, kifinomult nőt, ugyanis Judith egész stílusában van valami nagypolgári, ő egy kulturált, keresztény-konzervatív családból származik. Mindig is szerettem az eleganciáját, ezért kértem fel erre a szerepre. És most már ismerem rendezőként is, hogy milyen türelmes, alázatos, odaadó munkatárs egy forgatáson. Mindenkire figyelt, és a legmagasabb emberi kvalitásokról tett tanúbizonyságot. És még a vásznon is jól működött.”

Szőke Abigéllel és Hajduk Károllyal az Akik maradtak című filmben - Fotó: Szilágyi Lenke, Inforg-M&M Film
Szőke Abigéllel és Hajduk Károllyal az Akik maradtak című filmben - Fotó: Szilágyi Lenke, Inforg-M&M Film

„Itt már nincs miről tárgyalni”

Judith igazi integráló személyiség, mindenkivel ki tudott jönni, de szerinte egy olyan kis közösségben, amilyen a magyar filmszakma, másképp nem is lehetett volna meglenni. Amikor pedig felvetem, hogy mostanában épp ezt vetették az iskola szemére, hogy nem jelent meg benne a világnézeti sokszínűség, így válaszol: „Az iskola egyik legendás tanára volt Fövény mami (Fövény Lászlóné, aki esztétikát és művelődéstörténetet tanított) és Szőllősy Éva művészettörtész, akik a legjobb barátnők voltak, pedig az egyikük baloldali, a másikuk meg vad antikommunista volt. De itt politikáról nem volt szó soha. És ha már itt tartunk, Szőllősy Éva utódja, Szinte Gábor sem volt épp balliberális: ő festett portrét Torgyán Józsefről.” Itt egy kicsit előkerül Judith családi múltja is, és elárulja, hogy a nagybátyja, a nagynénje, a nagyapja, és még az anyukája is megjárta Rákosi börtönét. Sőt, az édesanyja hasában ő is – a nyolcadik hónapban engedték csak ki.

Ennyi személyes történelmi ismerettel nem is érte meglepetésként, ami az SZFE-vel történt: azt mondja, számított rá onnantól, hogy a szenátus által megválasztott rektort, Upor Lászlót a minisztérium nem nevezte ki, állandóan csak halogatta a dolgot. „Az elején még azt gondoltam, tárgyalni kell velük. A fordulópont akkor jött el nálam, amikor megnéztem az ATV-n a Vidnyánszky Attilával készült interjút. Akkor jöttem rá, hogy itt már nincs miről tárgyalni.” Jelezte a vezetőségnek, hogy addig marad, amíg ők, de múlt héten végül magától állt fel.

Míg bandukolunk a Szentkirályi utcából a Vas utcába, hogy megnézzük az Ódry Színpad elé szervezett ravatalt (ahová Judith már a hétvégén vitt mécsest), azon morfondírozik, kiből lesz a jó tanár. „Mert nem biztos, hogy abból, aki a legnagyobb művész” – mondja. Jó pár nagynevű alkotót látott itt, aki aztán mégsem boldogult a tanítással, és rövidre vágta az akadémiai karrierjét. Szerinte ma már nehezebb is hitelesnek lenni, mert a diákok olyan sok helyről szerezhetik be az információkat… „Lehet, hogy nincs igazam, és egy művészeti egyetemnek nem úgy kell kinéznie, ahogy mi csináltuk a romokon. Mert el kell ismerni, hogy a romokon, ebben igazuk van, csak tizenegy éve ők vannak hatalmon – ha nagyon akarták volna, ezen változtathattak volna.

Sokszor szóba került egy új campus létrehozása, de az Ódry Színpadot soha nem akartuk elhagyni. Azt kivont karddal védték a színészek és a rendezők”

– mondja. 

Fotó: Gyárfás Dorka

Könnyek nélkül

Nem tudja, mi lesz vele – ha kell, ingyen is elmegy dolgozni a Free SZFE Egyesületbe –, de azt állítja, egyvalami nem fog hiányozni neki: a névsorolvasás a felvételik végén, mert nehezére esett a sok sírást végignézni, akár örömkönnyek voltak, akár a bánat könnyei. Soha nem felejti el például Jáksó Lászlót, aki épp előtte ült az első sorban, amikor kiderült, hogy felvették, és azt sem, ahogy Máté Krisztina a tenyerébe temette az arcát, amikor az ő neve is elhangzott a frissen felvettek között. Aztán ő ott maradt tanítani is, és ma így búcsúzik tőle:

„Judithnak jó néhány év előnye van kötődésben, emlékekben hozzám képest az SZFE-n. Furcsa a szó, hogy előny… eddig annak bizonyult. Már nem biztos, hogy az, hiszen, ha az ember az élete legszebb éveit úgy köti egyetlen helyhez, ahogy Judith, ahol a barátaivá, családtagjaivá, gyerekeivé fogadott bennünket – mindnyájunkat biztatott, dorgált, ápolt, falazott nekünk, szövetkezett velünk, tanácsokkal látott el, ha kellett –, annak biztos még nehezebb végignéznie, ami most történik.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Mindenki, aki ismeri, vagyis minden Magyarországon végzett filmes, tévés bármikor, bárhol felismeri a hangját, álmában is hallja a nevetését, és megvan ugyanaz az utólag persze nagyon is kedves, de akkor hátborzongatóan valószínűtlen élménye, amikor a sokfordulós, mindent eldöntő, élet-halál kérdés felvételi során, a fordulók között a zengő hangján meghallja az ember a saját nevét. Mert továbbjutott. Aztán mert felvették… És azzal az élménnyel, azzal a zengő hanggal, abban a pillanatban megváltozott az élete.

Mindnyájunknak ő az origó, a kezdet az SZFE-n, és most már a vég. SZFE nincs nélküle. Az SZFE ott van, ahol ő.”

És Máté Krisztának elhihetitek… Ha pedig most itt a vége, akkor – mondja Judith – ő el fogja fogadni. „Végül is volt 47 szép évem a filmszakmában, az azért nem semmi… És egyszer mindennek vége szakad. Csak kár, hogy ilyen csúnyán és értelmetlenül. Mert ezt, ahogy ez történt, ésszel nem lehet megérteni.”


Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Gyárfás Dorka