„El kellett mennem a pokol kapujáig és aztán vissza, és ez azért egy fárasztó út volt” – Interjú Bodó Viktorral

–

Gyárfás Dorka/WMN: 2003-ban forgattad az Overnightot, tehát 13 évet hagytál ki a filmezésből, de úgy emlékszem, már arra is nagyon nehezen álltál rá. A filmezéssel vagy a színészettel állsz hadilábon?

Bodó Viktor: Nehezen idézem már vissza, mi volt az Overnight idején, de azt hiszem, egy megerősítés volt nekem, hogy ezt tényleg nem kellene csinálnom. Nyilván fűződnek hozzá pozitív emlékeim is, például az, hogy szeretek forgatni, ha minden körülmény adott hozzá, de a végeredménnyel voltak problémáim. Különösen azzal, ahogy én működtem benne. Az is igaz, hogy sok más bajom is volt akkoriban önmagammal, úgyhogy a végén arra jutottam, abba kell hagynom.

Gy. D./WMN: De csak a filmezést vagy a színészetet? Mert régebben hallottam olyan színészekről, akik csak filmezni nem szeretnek, mert nagyon kevés a befolyásuk arra, ahogyan végül megjelennek a vásznon. Ez zavart téged is? Hogy kevés felette a kontrollod?

B. V.: Ez időnként még előny is lehet. Most például, a Felkészülés… forgatásán azt éreztem, hogy ez ajándék nekem. Még az is megfogalmazódott bennem, hogy „miért is hagytam abba?”.

Jó érzés volt, hogy amikor megérkeztem reggel, csak egy voltam a többi stábtag közül, és nélkülem is minden ment a maga útján. Ezáltal jöttem rá, mekkora teher van rajtam egyébként, amikor rendezek.

Amit persze sokszor élvezek, de van egy láthatatlan szorongás is benne. Érdekes volt átbillenni újra a filmszínészi létezésbe, ami kicsit tudathasadásos állapot.

Gy. D./WMN: Hogy érted? Mi okoz benne tudathasadást?

B. V.: Alapvetően azért hagytam abba a színészetet, mert túlzásokba estem. Volt bennem egy beteges maximalizmus, amitől olyan intenzitással vettem benne részt, hogy az energiáimat nem tudtam jól beosztani.

Azt gondoltam, az a jó, ha szénné égetem magam. Ha belepusztulok – bármibe, amibe belefogok.

És akkoriban egyik lehetőség jött a másik után… Írtunk is akkoriban egy filmforgatókönyvet belőle Tasnádi Istvánnal: egy olyan színészről szólt, aki teljesen skizoid állapotba kerül, mert nehezen tudja megkülönböztetni a valóságot a fikciótól. Nagyjából ezt éltem meg annak idején, amikor sorozatban forgattam a filmeket, éjszaka meg próbáltam a Krétakörrel. Nyilvánvaló volt, hogy ennek véget kell vetni, különben a Lipótmezőre kerülök. 

Gy. D./WMN: Ezt a forgatókönyv megvalósult?

B. V.: Nem, végül nem csináltuk meg. Az lett volna a címe, hogy A világ legjobb filmje, és mindjárt az elején meghalt volna a főszereplő, amikor egy forgatás közben leugrik a Margit-hídról. Ekkor a producer elmegy a Halálhoz, és felajánlja neki, hogyha feltámasztja a színészt, akkor beveszik a filmbe koprodukciós partnernek. Erre a Halál azt a feltételt szabja, hogy akkor viszont ez legyen a világ legjobb filmje. Megegyeznek, és elindul az őrület. A magyar filmgyártás szatírája lett volna egy tudathasadásos színész szemszögéből – be is adtuk az MMKA-hoz (Magyar Mozgókép Közalapítvány, egy korábbi filmfinanszírozó szervezet – a szerk.), de nem támogatták. Aztán néhány éve újra elővettük és tovább írtuk Hajduk Károly színésszel és Szabó-Székely Ármin dramaturggal, és úgy tűnt, néhány millió forint lenne is rá, de mégsem vágtam bele, mert túl sok kompromisszumot kellett volna kötni hozzá. Valamikor azért meg fogom csinálni szerintem. 

Gy. D./WMN: Igaz, hogy az elmúlt években sok filmszínészi megkeresésed volt?

B. V.: Időnként jelentkezik valaki, de azt nem mondanám, hogy sokan. Nyilván az Overnight után volt egy hullám, és az elmúlt években újra megtaláltak páran. Például Mundruczó Kornél is, akivel szívesen együtt dolgoztam volna, csak akkor a rendezői naptáram szólt közbe, ami a külföldi munkák miatt össze van állítva két évre előre. 

Gy. D./WMN: Melyik Mundruczó-filmről volt szó?

B. V.: A Jupiter holdjáról. Ezt nagyon sajnáltam, mert Kornél csupa olyan produkciót hoz létre, amiben találok valami inspirálót, a vele való munka tehát izgalmas lett volna… De volt egy másik megkeresésem is Bodzsár Márktól a Drakulics elvtárs egyik szerepére. 

Gy. D./WMN: Az adott projekttől függ, hogy egyáltalán meghallgatod-e, foglalkozol-e vele, vagy csak az időbeosztásodtól? Ma már nem zárkózol el kapásból a filmszínészi feladatoktól?

B. V.: Nem, és éppen ezért megpróbálok tájékozódni előtte. Arra azért nem dobban meg a szívem, ha felhívnak egy casting ügynökségtől, hogy mondjak fel egy ismeretlen szöveget a telefonomra, és küldjem be a felvételt. Ilyenkor úgy tesznek, mintha egy színésznek nem számítana, hogy miről szól a film, és azon belül neki mi lenne a feladata. Én rendezőként nem így kommunikálok a színészekkel – persze színházban ez eleve más folyamat. De a többi színésztől is hallom – akik rendszeresen castingolnak –, hogy nem szeretik, de ez van, ma így működnek a dolgok.

Szerintem pedig megérdemli a színész, hogy tudja, miben vesz részt, nem beszélve arról, hogy jobban is tud teljesíteni, ha tudja, hogy az adott jelenet mit jelent a történetben.

Úgyhogy én máris komolyabban veszem a megkeresést, ha normális kommunikáción alapszik. És nemcsak akkor, ha ismert rendező hív fel, mert mentem már bele olyan helyzetbe is, ahol a rendező elsőfilmes volt. Csak abból nem lett végül együttműködés, mert inkább amatőr szereplőt választott.

Gy .D./WMN: Ki az, aki végül nem téged akar?

B. V.: Kiss Hajni a Különfalka című, most készülő filmjébe. Pedig nagyon szerettem volna megcsinálni, tetszett a sztori és a szerep is. Sokat tettem is érte – hirtelen visszaváltoztam színésszé.

Letoltam miatta a hajam, csináltattam egy műfogsort, szereztem kontaktlencsét és elmentem bokszedzésre. Felvettem a kapcsolatot egy régi biztonsági őr barátommal, Rácz Gáborral, hogy csináljunk egy kis videót.

Azt gondoltam, ha Hajni castingol amatőröket is, akkor én is beszállok, és beadom a filmecskét mint amatőr szereplő, hátha át tudom verni. De aztán megijedtem, hogy mi van, ha azt gondolja, hogy egy gyakorló elmebeteggel van dolga, mert annyira nyilván nem tudom elváltoztatni a külsőm, hogy ne lehessen rám ismerni – csak egy másik karakter lettem. Úgyhogy végül elárultam neki, hogy készítettem anyagokat, elkérte őket, behívott még egy kör castingra, és végül visszajelzett, hogy mégsem velem forgatná le. Kevés ilyen pofára esős kudarcélményem volt az utóbbi időben, ez ilyen volt. 

Gy. D./WMN: És mit tanultál belőle, mire volt jó?

B. V.: Hogy még mindig el tudom veszíteni a kontrollt, és valahogy beszippant, ha beleállok egy helyzetbe. És azt, hogy mennyire megvisel a kudarc. Mégsem voltam olyan stabil, mint képzeltem, és ez komolyan meglepett. Jobban figyelek azóta az egyensúlyra. A kudarcélmények amúgy sokkal hasznosabbak, mint a sikerélmények, többet lehet belőlük tanulni. 

Annak idején abba kellett hagynom a színészetet, mert kezdett veszélyessé válni, és szükségem volt arra, hogy tovább tanuljak, széleskörűbb tudást szerezzek rendezőként, meg arra is, hogy elinduljak egy nemzetközi úton, ami szintén meghatározó volt. Végül is ez volt a Nagy Terv. De hibát követtem el azzal, hogy a színjátszástól ilyen drasztikusan elvágtam magam. Azokat az energiákat ugyanis, amiket a színészet ad (és el is vesz), én hiába próbáltam pótolni más helyekről, és erre csak nagyon későn jöttem rá. A káros szenvedélyekbe ezért csúsztam bele, de ma már úgy látom, hogy valójában a színészet a legegészségesebb és legintenzívebb tudatmódosítószer. Én meg inkább valódi tudatmódosítókhoz nyúltam, ami baromi veszélyes. 

El kellett mennem a pokol kapujáig és aztán vissza, és ez azért egy fárasztó út volt, de meglehetősen eseménydús és tanulságos is. 

Mostanra a végére értem annak az életmódnak: lassan három éve absztinens vagyok. Sokat elemzem a történteket, és valóban mélyre ástam. Ez egy fájdalmas szembesülés, de igen hasznos belső munka. 

Gy. D./WMN: Honnan tudtad, hogy ez a kettő ilyen szorosan összefügg egymással?

B. V.: Nem egyetlen nagy felismerés volt, hanem apró lépésekben vezetett rá a közös munka, amit a terápián végeztünk. Köszönet érte dr. Zalka Zsoltnak. Ugyanakkor csak egy kis szikladarabka volt ahhoz a kőlavinához képest, amitől sikerült megszabadulnom egy életre. Új esélyt kaptam, és szeretnék jól élni vele. 

Gy. D./WMN: Az sosem fordult meg a fejedben, hogy a saját rendezéseidben magadra ossz egy szerepet?

B. V.: 

Nem lennék képes belehelyezkedni egy olyan rendszerbe, amit nekem kell kívülről felépítenem, finomítgatnom és kontrollálnom.   

Gy. D./WMN: Színész-filmrendezőknél ez nem olyan ritka. Nem csak Woody Allen csinálja…

B. V.: Még a Színművészeti előtt, amikor volt egy AD HOC nevű színjátszó társulatunk a barátaimmal, akkor mondta nekem Herbai Máté (ma már ismert operatőr, például A testről és lélekről operatőre – a szerk.), hogy sokkal jobb voltam azokban az amatőr filmekben, amiket együtt csináltunk, és amiket még én rendeztem, mint később, amikor már csak színészként forgattam. Szerinte én akkor jobban tudtam, hogy mit akartam látni – ezen nagyon csodálkoztam. De nagyon más a film és a színház. Nem is férne bele az életembe, hogy rendszeresen visszatérjek egy előadásba játszani – noha ez külföldön is felmerült már. De az egy nagyon kemény életforma volna – látom azokat a szabadúszó színészeket, akik repkednek Hamburg, Stuttgart és Bécs között. Viszont, ha készítek egyszer egy játékfilmet, abba elképzelhető, hogy beugrom majd játszani… 

GyD./WMN: Miért, van játékfilmterved? 

B. V.: Dolgozunk egy sorozat-forgatókönyvön Gigor Attilával, Tasnádi Istvánnal és Szandtner Julival, és adná is magát, hogy abban esetleg szerepet vállaljak. Egy önsegítő csoportról szól, amelyben fájdalmas és komikus helyzetek, sorsok jelennek meg, amik mind a szenvedélybetegséggel való küzdelemről és a felépülésről szólnak. 

Gy. D./WMN: Véletlenül nyúltál most bele egy ennyire jó filmbe, mint a Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre, ami a fél világot szétnyerte, vagy érezted, hogy ez tehetséges munka lesz?

B. V.: Voltak ösztönös megérzéseim. Miután Horvát Lili felhívott telefonon, megnéztem az első filmjét, A szerdai gyereket, és úgy gondoltam, ez rendben van. De egyébként inkább az volt a meghatározó, hogy pont jókor jött, és épp volt is időm két rendezés között.

Korábban volt egyszer egy olyan megérzésem, hogy egy filmben orvost fogok játszani, és amikor megkaptam a forgatókönyvet, azt gondoltam, akkor ez az, nem lehet véletlen.

Persze sokat számít az is, hogy a forgatókönyv tetszett, és nem éreztem azt, hogy túl nagy terhet rakna rám – nagyon jó volt, hogy ennek nem én vagyok a főszereplője, hanem Stork Natasa. Az ő személye is fontos volt, örültem, hogy kapott egy ilyen lehetőséget és a közelében lehetek. De Lili is olyan pontosan és érzékenyen fogalmazott, amikor beszéltünk, hogy azt éreztem: értjük egymást, biztonságban vagyok. Ezek mind kellettek a döntéshez. 

Gy. D./WMN: Úgy tudom, a szerep orvosi részéhez előtanulmányokat kellett végezned: eljártatok az Amerikai úti idegsebészetre. 

B. V.: Ez az egyik legszebb része a színészetnek: a karakter felépítése és a terepmunka. Egy ilyen terepszemle minden egyes másodperce hasznos, és beivódik a színészi érzékekbe. Nem is kell, hogy túl nagy esemény történjen, elég a légkör. Egy kórház ráadásul nagyon erős atmoszférájú hely. Láttunk vizitet, rendelést és konzíliumot, és teljesen elképesztő volt megtapasztalni, micsoda felelősség van rajtuk, és mekkora tudás mögöttük. Közben van egy különös hangulat az orvosok között, mert profik és magabiztosak. Láttam, milyen, amikor közlik egy szülővel, hogy a gyereke fejében nőtt daganat nem rosszindulatú… az csodálatos. De tanúi voltunk az ellenkezőjének is. Nagyon intenzív élmény volt, teljesen beleszerettem.

Nyilván a színházi munka is kemény, és nehéz pillanatokkal terhelt, de össze sem lehet hasonlítani a kórházi működéssel. Viszont közös bennük, hogy nem lehet csak úgy kilépni az épületből és magunk mögött hagyni mindent.

Ugyanazt a szenvedélyt éreztem a kórházi dolgozók részéről, mint amit a színházban tapasztalok, csak sokkal nagyobb a tétje. Sajnos a filmben nem is lehetett visszaadni mindazt az élményt, amit ott gyűjtöttem.

Pedig lett volna egy jelenetem a műtőben, csak aztán Lili kihúzta a forgatókönyvből, amit nehezemre is esett elfogadni. Akkor egy kicsit kijött belőlem a rendező, aki szeretné tudni, hogy a másik rendező miért így döntött. Én úgy éreztem, a karakteremhez hozzátett volna, ha látjuk munka közben, nemcsak akkor, amikor a kollégának segít a háttérből. De közben ezt a veszteség-élményt is hasznos volt átélni, mert rendezőként velem is gyakran előfordul, hogy kihúzok jeleneteket a darabból, és jönnek hozzám a színészek, hogy nekik így végük van – én meg nem mindig értem. Ilyenkor azt gondolom: de hát egy jó előadásban kell benne lenni, nem rossz jelenetekben! Most viszont megtapasztaltam, hogy színészként ez mást jelent, jelentősebbnek tűnik – talán legközelebb nem is fogok valamit kihúzni, ha olyan az előadás. Szóval ebben előjött a szakmai alázat és a bizalom kérdése. Rendező és színész viszonyában bizalom nélkül lehetetlen jó munkát végezni.

Mindenesetre ez a forgatás felhozott belőlem egy csomó mindent, kicsit tovább is írtam azt a régi forgatókönyvünket. Még az is lehet, hogy egy nap lesz valami belőle. Az is nagyon érdekes volt, hogy sokat kellett éjszaka forgatnunk, és amikor a nappal és az éjszaka felcserélődik, az nagyon érdekes állapotot idéz elő. Ilyen velem utoljára a Színművészetin fordult elő, a rendező szakon. Emlékszem, amikor a realitás átfordul valami szürreálisba…

Nagyon boldog voltam ezalatt a forgatási időszak alatt – azt éreztem, hogy most a helyére került valami. 

Gy. D./WMN: A film is kicsit eljátszik azzal a jelenséggel, amikor a realitás és a fantázia összemosódik. Voltak, akik szerint kár, hogy a végén kiderült, mi is az igazság. Neked mi erről a véleményed?

B. V.: Nekünk a karakterépítéshez nagyon pontosan ki kellett elemeznünk, hogy mi történt a múltban a két főszereplővel, mielőtt Budapesten, a kórház előtti parkolóban összetalálkoznak, és a férfi úgy tesz, mintha nem ismerné meg a nőt. Ugye, ahhoz képest, hogy ő civil, megpróbálja ügyesen eljátszani, hogy sosem látta, de nekem pontosan tudnom kellett, mi van a fejében, anélkül, hogy ítélkeznék felette, hogy hitelesen eljátsszam – és megmutassam azt az egészen apró jelet, amivel elárulja magát, hiszen mindannyian eláruljuk valahogy a hazugságot, csak nem tudunk róla.

Aki pedig nehezményezi, hogy a végén kiderül a valóság, annak szerintem részben igaza van, mert egy klasszikus filmben szándékosan nyitva hagynák a végét – mint például az Eredetben. A forgatókönyv elolvasása után bennem is felmerült a kérdés, hogy így nem veszítjük-e el a történet feszültségét, de Lili egy másik döntést hozott, és be kell, hogy lássam: az, ahogyan Drexler János és Vizi Márta kapcsolata alakul, valóban így életszerű, egyfajta romantikus realizmusban. Nem egy tiszta happy enddel zárul, hanem egy kis bizonytalansággal, hogy „akkor ez most jó lesz így?”, „érdemes volt ezért?”. 

Felvettünk egyébként még pár jelenetet, amik ezt a bizonytalanságot még jobban aláhúzták volna, de azok végül nem kerültek be a végső változatba, ami igazán jó döntés volt Lili részéről. 

Mindenesetre ez a film elég speciális módon mutat be egy szerelmi kapcsolatot, és ez a lényege. 

Gy. D./WMN: Pont ezért nyer szerintem ennyi díjat szerte a világban, mert így még nem ábrázolták a szerelmet.

B. V.: Igen, nagyon büszke vagyok rá. És büszke vagyok Natasára… 

Gy. D./WMN: …mint volt tanítványodra, aki tanítottál a Színművészeti Egyetemen?

B. V.: Biztos ez is benne van, de mint partnerre is Nagyon jó volt vele játszani. Sok minden fut át az arcán, és fantasztikus, hogy hányféle verziót képes hozni, ahányszor újra nekifutunk egy jelenetnek. A filmszínészetben a legapróbb rezdülések határoznak meg mindent, nem lehet „ügyeskedni”. Végig kell futtatni az érzelmet önmagunkon, és ha háromszor-négyszer meg kell ismételni egy jelenetet, az ember képes eltompulni közben – én legalábbis, főleg, ha előtte órákig kell várakozni. Nála meg azt láttam, hogy nem kopnak el az érzelmek, frissen tudja tartani magát. Ez kivételes képesség.  

Gy. D./WMN: Úgy volt – még az SZFE-botrány előtt –, hogy egy színész osztály osztályvezető tanára leszel a következő tanévben a Színművészeti Egyetemen, és ehhez a társaiddal írtál egy programot, amit nemrég nyilvánossá tettetek. Ebből kiderül, hogy a filmszínészi oktatásra nagy hangsúlyt helyeznél, majdnem akkorát, mint a színpadi képzésre.  

B. V.: Szerintem még elsős voltam a főiskolán, amikor az első játékfilmemet forgattam, és rögtön a mélyvízbe dobtak: egy közelivel kezdtünk. Ez azt jelenti, hogy a kamera árnyékoló lapját, a kompendiumot kellett néznem, amire ragasztottak egy fehér X jelet, és az volt a partnerem, hozzá kellett beszélnem, miközben körbevett egy népes stáb… Erre semmilyen módon nem voltam felkészülve, és nagyon nagy volt tét. Az egyetemen mindössze egy-két filmes kurzus van a négy év alatt, és ha valaki szerencsés, akkor még bekerülhet vizsgafilmekbe, miközben

rengeteg olyan technikai dolog van, amit tudnunk kell, ha kamera elé kerülünk. Ezeknek egy része egyáltalán nem látszik az alakításon – például, hogy hogyan kell beállni egy jelbe, vagy úgy sétálni a fahrtsíneken, hogy az ne látszódjon –, és jó lenne ezeket úgy megtanulni, hogy nem áll ott még ötven ember, és összesen kétszer vehetjük fel.

Ezt a részt az oktatási programból Szamosi Zsófival és Gigor Attilával írtuk, az egész tanmenetet pedig még Róbert Júliával és Rácz Attilával, szóval ez egy csapatmunka volt, ahogy a megvalósítása is az lett volna, vagy lesz is, ez még kérdéses.

Gy. D./WMN: Ehhez viszont itthon kellett volna töltened az évad nagy részét, Magyarországon, nem igaz? Az osztályvezetés teljes embert kíván. Úgy döntöttél, hogy még a külföldi karriered is háttérbe szorítod érte?

B. V.: Amikor felkértek erre a feladatra, és elkezdtük írni az anyagot, akkor már gyülekeztek a felhők az egyetem felett, de valamennyire így is ki kellett tisztítani előtte a terepet, és vissza kellett utasítanom felkéréseket. Szerencsés helyzetben vagyok, és többnyire jó kapcsolatot ápolok azokkal, akikkel dolgoztam volna, úgyhogy nem történt semmi dráma. Inkább csak átalakítottam volna a működésem arra, hogy évi egy rendezést vállaljak (már csak egzisztenciális okokból is), és az év többi részében az osztállyal foglalkozzam. Igen, ez persze életmódváltás lett volna, mert

osztályt vezetni olyan, mint családot vállalni: egész ember kíván. Aki ezt nem látja be, az nem csinálja tisztességesen. De úgy éreztem, szakmailag ennek jött el az ideje, és kötelességem is belevágni. 

Tenni akartam az itthoni ügyekért, mert a Szputnyik Hajózási Társaság megszűnése után tulajdonképpen elmenekültem itthonról. Azt éltem meg, hogy Magyarországon amíg az egyik probléma megoldásán dolgozunk, addig támad egy másik, és ebből elegem lett. Pár évig jól el is voltam a külföldi munkákkal, de a Színművészetin azért mindig jelen voltam kicsit, és ezt fontosnak is tartottam. Csak rájöttem, hogy rövid kurzusokra nem vagyok alkalmas, mert néhány hét alatt nem tudok átadni elég tudást vagy egy módszert. Ahhoz minimum több hónap, de leginkább fél-, egy év szükséges. 

Ez a felkérés most életkorban és szakmailag is olyan kihívás, amire épp szükségem volt. Az meg, hogy így alakult – hogy a jelenlegi vezetés mellett mégsem tudom elindítani – több mint drámai, még ha vannak is, akik sokkal többet veszítettek. Ugyanakkor már azzal is nyertem, hogy megírtuk, mert nagyon jó vitákban vettem részt közben a társaimmal, és alapvető dolgokra kellett rákérdeznem, hiszen annyi minden változott a szakmánkban a különféle botrányok miatt is.

Tulajdonképpen egy paradigmaváltás közepén vagyunk.   

Gy. D./WMN: Most a metoo-ra és az egyéb zaklatási ügyekre gondolsz?

B. V.: Igen.

Gy. D./WMN: Neked is felül kellett vizsgálnod a rendezői működésed?

B. V.: Persze. Amikor Sárosdi Lilla előjött az ügyével, az egy speciális helyzet volt számomra. Az ominózus eset megtörténtekor ugyanis mi éppen egy társulatban voltunk, és a történetet ismertük. Én utána Marton Lászlóhoz felvételiztem, és hozzá jártam a Színművészetire. Amikor most kirobbant a botrány, felhívtam Lillát, és elnézést kértem azért, amiért akkoriban ezt nem vettem komolyan. Aztán beszélgettünk arról az akkori társaimmal, hogy mit kellett volna tennünk, hogyan kellett volna kezelnünk ezt a helyzetet. 

Kibogozhatatlan ma már, mi lett volna helyes, hiszen annyira más rendszerben éltünk, de mi is legalizáltuk ezt a rendszert azzal, hogy belementünk. Elfogadtuk, hogy nem kell tudnunk mindent, és hogy a fejünk felett döntenek. 

Ma már persze azt gondolom, úgy kellene csinálni, ahogy a mai színművészetis hallgatók: ki kell állni a jogainkért, és világos helyzeteket kell teremteni. Ahogy mi viselkedtünk akkor, az talán még a diktatúrából maradt ránk: hogy „nem szabad megszólalni, úgysem engem érint, csak nekem ne legyen bajom belőle”. 

Egyébként meg át kellett gondolnom, hogy rendezőként megengedtem-e magamnak olyasmit, ami mást megalázhatott, vagy másban kárt okozhatott. Arra jutottam, hogy igen, sajnos volt ilyen – nem olyan mértékű, mint amilyenekről a hírekben olvasni lehetett, de én mégis úgy gondoltam, hogy ezekért egyenként bocsánatot kell kérnem az érintettektől. Ezt meg is tettem, de ez egy folyamat, és igazi változás csak akkor érhető el, ha a konkrét cselekvéseken is változtatni tudok.

Csak a valódi szembesülés hozhat paradigmaváltást.

Gy. D./WMN: Azért izgultál, mielőtt felhívtad ezeket a kollégáidat?

B. V.: Nagyon nehéz napjaim voltak akkor. Azt sem tudtam eldönteni, hogy Marton Lászlóval kapcsolatban meg kéne-e szólalnom, vagy sem, hiszen mi, az osztályban semmi ilyesmit nem tapasztaltunk, mert ő csak olyanokkal próbálkozott, akik körön kívül voltak… De, amikor én telefonáltam, hogy bocsánatot kérjek, akkor reszketett a gyomrom, igen. Az volt bennem, hogy ez az, amire egyáltalán emlékszem. De mi van, ha tettem valami olyat is, amire már nem emlékszem? Erősen szorongtam. 

Gy. D./WMN: Az a baj, hogy ez a hozzáállás még mindig nem általános…

B. V.: Abban a környezetben, amiben én dolgozom Németországban, ilyenek nincsenek. Vagy kizárt, hogy ha netán mégis megtörténik, akkor ne legyen következménye, és ha valaki áldozattá válik, akkor ilyen sokáig hurcolja magában. Bizonyára azért, mert ott már az iskolában megtanulják a gyerekek, hogy milyen jogaik vannak. A változáshoz pedig az is kell, hogy lefektessük az alapszabályokat és beszéljünk ezekről a dolgokról.

Fontos, hogy ezek az ügyek napvilágot láttak, még ha elkeserítő reakciókat is váltottak ki. Ha a névtelen-arctalan kommentelők világából indulok ki, akkor még tíz év sem lesz elég a szemléletváltásra – ilyen mértékű áldozathibáztatást, kárörvendést, rosszindulatot és felületes tudáson alapuló ítélkezést szomorú volt látni.

A bántalmazás egy sokkal összetettebb a probléma, mintsem hogy pár soros gondolatokkal le lehessen tudni. Komoly az egyéni és a közösségi, valamint a társadalmi felelősség kérdése, ahogyan a közösségi média, a hivatalos média, és természetesen a politikusok szerepe is ezekben az ügyekben. Ezek olyan problémák, amik mindenütt jelen vannak és tabunak számítanak, de ha nem is látványosan, azért valamilyen változás már elindult, szerintem. Én legalábbis bízom benne.

Gy. D./WMN: Az SZFE-ügynek milyen kimenetelt jósolsz? 

B. V.: Amíg bízni lehet, én bízom, már csak a hallgatók miatt is, akik eszméletlen energiát fektettek bele. Ez példa nélküli és rengeteg erőt adott sokaknak. Ha a történetnek mégis az lesz a vége, hogy nem lesz belőle semmi, nekünk akkor is van a kezünkben egy oktatási anyag, amit meg tudunk valósítani máshol. Nyilván érdekes, hogy miért nem abban az intézményben, amit erre találtak ki… Kicsit vártam, amikor ezt megjelentettük, hogy majd valaki mellé tesz egy másik koncepciót, és el lehet kezdeni vitatkozni. De nincs ilyen. És ezzel nem magunkat akarom fényezni, csak kifejezni, hogy a vita is más lenne, és konszenzus is hamarabb tudna létrejönni, ha szakmai alapon folyna a diskurzus. De szó sincs ilyesmiről. 

Ez az ügy olyan szinten politikai mezőre tévedt és primér területfoglalási játszmává alakult, hogy szakmai érvek már nem is hangzanak el az egyetemmel kapcsolatban.

Gy. D./WMN: A koronavírus hogyan írta át az életed és a szakmai naptáradat?

B. V.: Elég sok időm felszabadult, de ez nem baj. Van az Örkény Színházzal és a stábbal, akikkel többnyire együtt dolgozom egy igen izgalmas projektünk, vagyis inkább kultúrmissziónk, amin nyár óta dolgozunk, ez szintén Magyarországhoz kötne pár évre. A Kult Univerzum címet viseli, és a történetmesélés egy egész speciális formáját valósítaná meg, de erről egyelőre nem mondhatok többet. 

Gy. D./WMN: Miért épp most kezdtél el hazafelé tendálni? Ez véletlen, vagy van mögötte valamilyen kifejezett szándék? 

B. V.: Eddig is megpróbáltam valami egyensúlyt teremteni abban, hogy mennyit vagyok kint, és mennyit itthon. Stabil magánéletet is csak akkor lehet élni, ha az emberre lehet számítani, és nem tűnik el nyolc hetekre, mint a matrózok. A stuttgarti színházban ugyan felajánlottak nekem egy rezidensi állást, hogy ha itthon elfogy a levegő, akkor odaköltözhessek két évre – amire öt éve még boldogan mondtam volna igent –, de nem vállaltam. Én most azon szeretnék dolgozni, hogy itt, Magyarországon legyen az embereknek lehetősége arra, hogy értéket hozzanak létre. Ezért most sok mindenre képes vagyok. Az oktatás ennek csak egy része, emellett olyan helyzeteket szeretnék teremteni, amiktől azt érezhetjük, hogy több levegőhöz jutunk. Legyen lehetősége annak is az alkotásra, a munkára, a megnyilvánulásra, aki most úgy érzi, hogy kiszorítják. Ez a megosztottság és ideológiai háború már nagyon dühítő, de inkább szomorú és persze fárasztó, jó lenne meghaladni. És szerencsére vagyunk egy páran, akik így gondoljuk, úgyhogy ez az, ami most a leginkább itthon tart.