Dobjátok már be Pókembert a mély vízbe!

–

Mérges vagyok. Mérges vagyok azért, mert az a szuperhőskarakter, amely megalapozta a képregény-adaptációk műfaját az ezredforduló után, még mindig a pálya szélén melegít. Mert nem a Marvel Studios Vasembere, de még csak nem is Christopher Nolan Sötét Lovagja indította be a mindent maga alá temető, dollármilliárdokat kitermelő filmes úthengert, hanem a Sony Pókembere. A közkedvelt és barátságos hálószövő hintáztatta át a zsánert a XXI. századba.

Egyedül nem megy

Pókember karakterének talán pont a két filmstúdió között született megállapodás tesz be, amelyet néhány éve még oly lelkesen üdvözölt mindenki. A Sony a dollárjelektől elvakítva hamar a saját kardjába dőlt, és a helyzetből egy évtizeden át képtelen volt kikecmeregni. Az „aranyhálót fonó pókhoz” azonban körömszakadtáig ragaszkodott, inkább előremenekülve egy új, koncepciótlan franchise-ba, mintsem hogy elveszítse a figura lejáró megfilmesítési jogait.

Andrew Garfield Pókembere nem volt rosszabb a Tobey Maguire-féle verziónál: egyszerűen más volt, egy másik évtized, egy másik kor lenyomata. Egy depresszív, önmarcangolóbb karakter, aki a nolani trendnek megfelelően bámul bele a saját sötétségébe. Cselekményében azonban éppolyan túlzsúfolt és elnagyolt zsákutcába futott az újraindítás is, akárcsak az előző trilógia.

Nyilvánvalóvá vált – különösen a Marvel árnyékában, amely időközben egész univerzumot húzott föl szuperhősökből a vászonra –, hogy a Sony képtelen kiaknázni a karakterben rejlő potenciált.

Megszületett tehát a régen várt megállapodás, amelynek keretében Pókember „visszatérhetett” a Marvel filmes istállójába. Aminek persze megvolt a maga ára. A mozis bevétel – igaz, a film büdzséje is – a Sonyé, cserébe a Marvel kénye-kedve szerint csavarhatja a sztorit, és hozhat kreatív döntéseket. Meg persze – George Lucas után szabadon – viszi a filmes termékekből származó hasznot. Ebből fakadóan talán nem véletlen, hogy bár Pókember névleg a marveli kánon tagjává vált, legújabb filmje sem több egy nem sok vizet zavaró spin-offnál. És ez baromira bosszantó!

Újraszőve

A két évvel ezelőtt bemutatott, sokatmondó alcímű Hazatérés elbájolóan pimasz, tele ifjonti lendülettel, amely kompromisszumoktól mentesen veszi célba a tini korosztályt. Főhőse alig nőtt ki a gyerekkorból: a diák Peter Parkert még éppúgy leköti a sok ezer darabos legó Halálcsillag, mint a másik nem felfedezése, mégis fel kell nőnie, és az életét a saját kezébe vennie. A Hazatérés a felelősségvállalásról mesél, arról, hogy nem a ruha – pláne a fölspécizett – teszi az embert, hanem pont fordítva. A hősi alkat nem konfekcióméret. Ráadásul mindezt Tony Stark (alias Vasember) felügyeletével, aki finoman szólva sem a megbízhatóság szobra, ám sajátos apapótlékként hatalmas űrt tölt be Parker életében.

Talán ezért olyan fájó a hiánya az Idegenben alcímen most mozikba kerülő folytatásban. Lám, végül az új Pókember is megkapja a maga Ben bácsiját (Peter Parker Pókemberré válásának meghatározó momentuma nagybátyja erőszakos halála, amely a Marvel-filmekből kimaradt). Főhősünknek ezúttal Tony örökségéhez kell felnőnie. Vajon sikerül neki?

Kölyökidő

Közben szanaszét tépik a hormonok: teljes lendülettel szakad rá a kamaszkor, és ahogy próbálja megtalálni a maga kis helyét az életben, egyre-másra szembesülnie kell szuperhősi mivoltával. Azt hiszed, hogy ez menő? Korántsem! Inkább olyan, mint a túl korán beköszöntött felnőttkor: lemondásokkal teli. És Parker még túl fiatal ahhoz, hogy hátat fordítson a meg sem élt fiatalságának.

Az új Pókember (is) igazi young adult mozi. Nincs mese: ez bizony az ifjúság filmje!

Pókembertelenül

Parker és MJ, azaz Tom Holland és Zendaya között izzik a levegő, az elkapott pillantásaik megtelnek tartalommal, mégis tök bénák, amikor egymás közelébe kerülnek. Amilyen izgalmas és eredeti karakter volt MJ a Hazatérésben, olyan semmilyenné vált a Pókember európai vakációjában. Pedig a fókuszban a kapcsolatuk és Parker nullához konvergáló magánélete áll – talán kissé túlzottan is, mivel a világmegváltás (most is) elmarad.

A Hazatérés pont azért volt működőképes, mert egyrészt megtalálta az egyensúlyt Parker és Pókember között, másrészt jól kidolgozott marveles hátteret adott a hálószövőnek, megtalálva ellenfelét a Keselyűben, akit a mindenkori örök Batman, Michael Keaton keltett eszményien életre. Ezúttal azonban felborul a mérleg, és a nézőpontváltás után sokkal érdekesebbé válik Parker mint Pókfej – az aktuális antagonistával vívott csörtéje kifejezetten unalmas. Pókember ismét a Marvel farvizeire kényszerül, és tartok tőle, hogy azért, mert hát „úgyis a Sony szedi le a sápot”. Meggyőződésem, hogy teljesen más lenne ez a Pókember, ha csak a Marvel színeit viselné magán.

Persze egyáltalán nem nézhetetlen a mozi: az ifjúsági szál rendben van, a számítógépes effektek itt-ott kicsit döcögnek ugyan, de Pókember azért csak végigdúlja Európát, dacolva a négy őselemmel.

Jake Gyllenhaalnak a Perzsia hercege óta nem állt ilyen jól a vászon, May „néni” és Happy románcát pedig előnytelenül háttérbe szorítja Parker kibontakozó egója. Ha már megidéztük Tony Stark szellemét, a Vasembert Nick Fury, azaz Samuel L. Jackson váltja a húzónevek frontján, de azért a Marvel csínján bánik az ezredes vászonidejével.

Az Idegenben néha olyan, mint egy színes utazási prospektus, amelyet aztán szerencsére jól megtépnek és összegyűrnek. Ahogy azt a stúdió produkcióinál már megszokhattuk, két stáblista utáni jelenet is vár minket, amelyek parádésak, érdemes végigvárni őket.

Icipici pók a világ végén
Az Oscar-díjas animáció, a Pókember: Irány a Pókverzum! megmutatta, hogy bőrszínre és nemre tekintet nélkül tulajdonképpen bárkiből lehet – mit lehet?! Van! – szuperhős: a (pók)emberek át- és átszövik a multiverzum szövetét, mindenki ugyanannak a dobókockának egy-egy – eltérő színű és formájú – oldala. A párhuzamos világok még egy eshetőségre nyitottak lehetőséget: hogy a kétezres évek Pókemberei egyszer talán egyetlen produkcióban egyesülnek. Függetlenül attól, hogy ki melyik Pókembert isteníti, egy Tobey Maguire–Andrew Garfield–Tom Holland crossoverre szerintem minden Pókember-rajongó befizetne! Na most lehet felkötni a gatyát, kedves filmstúdiók!

Pókember továbbra is marad barátságos és közkedvelt, a „csodálatos” jelző még várat magára. Jó lenne, ha tényleg nem lenne más a háttérben, csak a Marvel ráérős univerzumépítése, de a sonys különálló filmekben Pókfej újra és újra csak a zavarosban halászik… szemben mondjuk egy Bosszúállókkal, ahol közreműködik az univerzum megmentésében. Mély vizet a Pókfejnek! Ha annak idején már egy egész filmes műfajt vízre bocsátott, csak megbirkózik egyedül egy kis világvégével.

 Bányász Attila

Képek: InterCom