–

Pókember európai vakációja kapcsán még azon morfondíroztunk, hogy az egyik legnépszerűbb képregényhős – aki átmentette a képregény-adaptációk zsánerét az új évezredbe – önálló kalandjaiban parkolópályára kényszerül. Hát hol késik a karakterét megillető tisztes világmegváltás?

A megoldás onnan érkezett, ahonnan a legkevésbé vártuk: egy rendkívül stílusosan a vászonra kent animáció formájában, amely megmutatta, hogy kortól, nemtől és bőrszíntől függetlenül tulajdonképpen bárkiből lehet Pókember.

Multiverzuma válogatja. Az Oscar-díjas Irány a Pókverzum tökéletesen megágyazott a fejekben a most mozikba kerülő Nincs hazaútnak: tele lettünk „mi lenne, ha…” kezdetű kérdésekkel. A „mi lenne, ha” pedig a Marvel Moziverzumának sarokköve.

Az új Pókember-film a trilógia „fan service” darabja: a Marvel e kérdések lelkes megválaszolásával a rajongók buzgó kiszolgálásába fogott. Ezzel azonban elvesztette azt a lépéselőnynek is beillő pimaszságot, amivel eddig szembement az elvárásokkal, és amire a közönség meghökkenve felkapta a fejét. Vajon megérte? Erre az idő és a nézők fognak választ adni. Érdekes, hogy a minden ízében előremutató Irány a Pókverzum multiverzumának végtelen lehetőségei közül a rajongók kíváncsiságát a múlttal való szembenézés keltette föl.

Így a Nincs hazaútból nagy hátraarc lett.

Az új film ott kezdődik, ahol az előző epizód, az Idegenben befejeződött. Pókember leszámolt Jake Gyllenhaal Mysteriójával, aki ország-világ előtt leleplezte az inkognitóját. Ami azonban veszettül jól állt a multimilliomos Tony Starknak (tudniillik, hogy ő a Vasember), az maga a pokol a csóró Peter Parkernek. A népszerűség korántsem áldás: nagyon fontos mondanivaló ez abban a korban, amikor mindenki kitűnni igyekszik a közösségi médiában. Parker és barátai ezt a koncentrált figyelmet átokként élik meg: hétköznapi álmaikról kell lemondaniuk. A csalódott ifjú végül onnan remél segítséget, ahonnan talán nem kellene.

Dr. Strange öt évvel ezelőtti eredettörténetéből nyilvánvalóvá vált, hogy figurája a narcizmus és a felelőtlenség tekintetében simán versenyre kelhet Tony Starkéval. A közös jelenetekben érezhetően szűknek bizonyult mérhetetlen egóiknak a vászon. Így nincs is benne semmi meglepő, hogy amikor Parker végső kétségbeesésében Strange-hez fordul, a könnyelmű doktor jóhiszemű varázslatától gajra mennek a dolgok, ennek váratlan következményeivel – meglepő módon – nem is annyira Pókembernek, mint inkább Peter Parkernek kell szembesülnie.

A Nincs hazaút Peter Parker felnövéstörténetének betetőzése: a Hazatérésben fel kellett nőnie a szuperhős énjéhez, a folytatásban Tony Stark örökségéhez. A harmadik részben saját magát kell legyőznie.

Mert ezt jelenti a felelősség: számadást és felülemelkedést. Ott van még persze a lemondás is, mások elengedése – az utolsó lecke a felnőtté válás útján. Pókember haza-trilógiája így válik teljessé. Pókfej csüggedten hálóhintázik a lelkében megnyíló feneketlen sötétség felett, de vajon kész-e rá, hogy ne engedjen a csábításának? Ettől válik a Nincs hazaút Peter Parker talán legszemélyesebb hangvételű történetévé.

A hamarosan Fred Astaire-ként táncra perdülő Tom Hollandtól (akinek következő projektje a géppuskalábú sztár életrajzi filmje lesz) Pókember megkapta azt a drámai mélységet, amit ez a figura megérdemelt. A látványos akciójelenetek mellett szerencsére még mindig fontosabb a belső hadszíntér, amelynek történései újra és újra feldúlják Peter Parker őszinte arcvonásait.

Holland tényleg kiteszi a szívét, és ettől válik a leghitelesebb Pókemberré a képregényhős mozgóképes történetében.

Ügyesen asszisztál ehhez Zendaya, aki már régóta levetkőzte minden tini báját, hogy megmutassa színésznői kvalitásait. Marisa Tomei pedig szó szerint életet lehelt Parker nénikéjének alakjába, újradefiniálva May figuráját. A Pókember-trilógia lükető szívét az élő-lélegző karakterei jelentik. Benedict Cumberbatch Dr. Strange-ként ezúttal tényleg csak kibicel, nem több pikírt vendégszereplőnél, aki jól összekuszálja a szálakat.

Persze nem hiányozhat a filmből a látványos csihi-puhi, bár a közkedvelt és barátságos, valamint a csodálatos Pókember-filmek felsorakoztatott antagonistái – nem spoilerezünk, szerepelnek a filmelőzetesben – fájóan infantilisnek hatnak. Addig jó, amíg beszéd helyett lefoglalja őket, hogy felszeleteljék pókfóbiájuk tárgyát. Ezt csak megerősíteni látszik a mód, ahogy Pókember a nyomukba ered: mintha Göthe Salmandert figyelnénk állatbefogás közben a Legendás állatok és megfigyelésükben. A film a második felétől válik igazán érdekessé, amikor Chris McKenna és Erik Sommers forgatókönyvírók belecsempésznek egy drámai csavart a történetbe.

A Nincs hazaút tele van sziporkázó ötletekkel, cameókkal, kikacsintásokkal és „húsvéti tojásokkal”, amelyek minden valamirevaló rajongó szívét megdobogtatják.

Rendesen megizzaszthatta a Sony és a Marvel fejeseit, amíg ezt a franchise-okon átívelő multiverzumot jogilag tető alá hozták. Ugyanakkor a számtalan izgalmas lehetőséget mintha nem tudnák teljes egészében kiaknázni az alkotók, és ez a bizonytalanság kissé enerválttá teszi a végeredményt.

Megkaptuk, amire vágytunk: az élőszereplős Pókember is megmerítkezik a párhuzamos univerzumokban, pont úgy, ahogyan akartuk, szó nem érheti a ház elejét. De ettől még lehet savanyú a szőlő, hiszen ha kiszolgálják az igényeinket, akkor nem igazán érhet meglepetés. A csalódást keltő Örökkévalók után mégis úgy hat ránk Pókember multidimenzionális kalandja, mint egy pohár víz a sivatagban. És ezzel ki is érdemli a közkedvelt és barátságos, valamint a csodálatos jelzők mellé a varázslatosat is.

Bányász Attila

Képek: InterCom