–

Ne féljetek, nem arról van szó, hogy megállapítjuk: a Ruben Brandt, a gyűjtő minden híreszteléssel ellentétben rossz film – ó, dehogy. Egy eszméletlenül jó alapötletre épül, rengeteg apró geggel felturbózva – ezáltal hatalmas szellemi tőke és irtó sok munka került bele –, és alapvetően sikeresen véghez vitte az eredeti tervet. De a tökéletestől azért távol áll, és valójában ezt sajnáljuk. Hogy miért nem lett tökéletes, ha már ennyi energiát és tehetséget pakoltak bele?

Lássuk a vállalást!

Az alapötlet valami ilyesmi lehetett: csináljunk egy film noirt animációban – színesben, nem fekete-fehérben –, amiben híres műkincsek körül zajlik a cselekmény, ezáltal az egész filmet áthatja a művészet (elsősorban a festészet, de másod- és harmadsorban az építészet és a film) iránti rajongás, és a látványa kellően stylish. Mivel animációban ilyenről nem tudok, csak élőszereplős előképek jutnak eszembe: a Thomas Crown-ügy, vagy a Hogyan kell egymilliót lopni? című Audrey Hepburn-film, de egy kicsit benne van az Anthony Zimmer, Az olasz meló vagy Az utolsó gyémántrablás hangulata is. Sőt, ha a képzőművészeti rajongást nézzük, akkor még a nemrégiben készült Senki többet is befigyel.

Ezek persze nem noirok, csak krimik, de igaza volt Milorad Krstić író-rendező-tervezőnek (akit amerikaiul „creator”-ként tüntetnének fel): ehhez a sztorihoz nagyon jól passzol a noir.

A film noirnak ugyanis sok egyéb műfaji kelléken kívül az a lényege, hogy legyen egy végzet asszonya hősnője, aki titokzatos, kiismerhetetlen, és összevissza bonyolítja a cselekményt; legyen egy zűrös magánéletű nyomozója, aki nem riad vissza a fizikai bevetéstől sem; legyen olyan gyors a cselekmény tempója, hogy alig lehessen követni (hiszen nem az a lényeg); a legtermészetesebb modorban tapicskoljon a lelki nyomor és bűn mocsarában; és az egésznek legyen sötét, sőt fekete világa. Ez mind érvényes a Ruben Brandtra. Jó, az nem, hogy egy metropolisz lepukkant negyedében, koszos utcáin játszódjon, mert ebben inkább az imént felsorolt krimik példáját követi: többnyire a vén Európa legszebb városaiba és tájaira kalauzol: Párizsba, a svájci hegyekbe, sziklás tengerpartra például. De az is lehet, hogy ebben inkább a James Bond-filmekre hajaz.

Félreértés ne essék: nem azt szeretném hangsúlyozni, hány helyről „lopott” a film, mert ami mindenből a legjobbat emeli át újraértelmezve, új kontextusba helyezve, azzal semmi baj nincs, az tulajdonképpen esszenciát teremt. És a Ruben Brandt valami ilyesmire vállalkozott. Minden elem ismerős lehet, és erre szándékoltan rájátszik. Kicsit olyan, mint egy kvíz-show: a végén összeírhatnánk és összevethetnénk, ki hány utalást fedezett fel, és mit hagyott ki. (A stáblista végén ott a lehetőség az ellenőrzésre.)

Csak kapkodod a fejed

De éppen azért, mert a film minden percben küld olyan vizuális ingereket is, amiknek semmi köze a cselekményhez, csak „bekacsintanak a háttérből” (vagy előtérből), vagy ha úgy tetszik, elvonják a figyelmet, ezért iszonyú fárasztó nézni. Emellett a sztori is gőzerővel halad (mint egy rendes film noirban), és akciók is jócskán akadnak, hogy a mai néző szórakozása is meglegyen.

Rettentő sűrű szövésű film a Ruben Brandt, nem hagy egy percet sem a fellélegzésre. Másfél óra tömény száguldás – én időnként már úgy éreztem, fel kell néznem az égre (tetőteraszos vetítésen láttam), hogy a csillagos égbolt kissé megnyugtassa az elmém.

Az akciójelenetekre egyébként érdemes kitérni, mert mindjárt a film elején egy hosszas autós üldözésbe csöppenünk, és később is akad még legalább kettő. Ebben is talán a Bond-filmek köszönnek vissza, azok szoktak egy lenyűgöző monstre akciójelenettel indítani, hogy mindjárt magasra tegyék a lécet, és megmutassák: tulajdonképpen ez is művészet, egy szépen kivitelezett üldözés. Itt – ha már animációról van szó – bármi megtörténhet, tehát a realitást nem lehet számon kérni, inkább a Tom és Jerry-hajszák ugranak be, ha jóval kifinomultabb változatban is. Minden megtörténhet, és semminek nincs következménye.

Csak majdnem tökéletes

És eljutottunk a problémákig, amik miatt a Ruben Brandt hagy némi hiányérzetet az emberben. Az egyik, hogy nem sikerül a karaktereit annyira közel hoznia, hogy igazán megszeressük őket. Mimi, Ruben Brandt és a nyomozó Kowalsky nem eléggé egyedi figurák, és nem is nyílnak ki eléggé ahhoz, hogy olyan ikonikussá válhassanak, mint akár a Macskafogó Grabowskija, akár a fekete patkány lánya, vagy Jessica Rabbit a Roger nyúl a pácban-ból, amik egyértelműen el vannak bennük rejtve. (Mimi karakterét például ebből a két női figurából gyúrták össze.) Nagyon jó hangokat találtak hozzájuk (Hámori Gabi, Kamarás Iván és Makranczi Zalán remekül szinkronizálja őket), nem a színészeken múlik tehát a dolog, hanem a forgatókönyvön, ami a mellékalakoknak sem adott ziccer-helyzeteket, aranyköpéseket.    

A fő aggályom azonban a látvánnyal kapcsolatos. Oké, a Pixar évek óta az animáció csúcsteljesítményéhez szoktatott minket, ahol minden felület, minden textúra szinte lemászik a vászonról, annyira kidolgozott és élethű. Ezt nem várhatjuk egy nagyságrendekkel kisebb büdzséből gazdálkodó magyar produkciótól. Ugyanakkor nem választották azt az utat sem, hogy mindent kézzel dolgozzanak ki, rajzfilmhatást keltve, a kézművességet hangsúlyozva. Márpedig egy olyan film, ami a képzőművészet nagyságai előtt hódol, és egy stílusos krimi szeretne lenni, nem dolgozhat ilyen „hanyagul”. Nem hagyhatja a párizsi házfalakat makulátlan számítógépes tervrajznak, nem elégedhet meg ilyen sima suhanással, ami úgy néz ki, mint egy elavult videójátékban.

Ez az a film, ahol minden apró részletnek stimmelnie kellene, és mindenből csak a legjobb minőséget szabadna megengedni. 

Ha én lettem volna a producere, azt mondtam volna a kezdet kezdetén: ennek a filmnek úgy kell kinéznie, hogy minden képkockája egy képzőművészeti alkotás legyen önmagában. Ne használjuk a divatos, készen kapható számítógépes szoftvereket! Ha nem tudjuk előállítani a L’ecsó vizuális minőségét, akkor inkább rajzoljunk olyan hagyományos modorban, mint A tenger dala című ír animációs film, A messzi észak című orosz alkotás, a francia Belleville-i randevú vagy a japán Szél támad – amiknek a stílusa persze más és más, de egyformán kézműves hatásúak. Lehet, hogy ezek jóval egyszerűbbek (mozgásokban mindenképp), de legalább nincs olyan érzésünk, hogy szoftverek dolgoztak emberek helyett.

Persze lehet, hogy ez valakinek szőrszálhasogatásnak tűnik. Lehet, hogy másnak az ingerek sem tűnnek túl soknak, mert ma kell ez a tempó, ez a pörgés – és az újranézések során mindig lesz valami, amit felfedezhet az ember. Az is lehet, hogy Mimiből ikon válik, és nők próbálják majd utánozni azt a puma-járást, amivel végiglejt a reptéren. Megígérem, én is újra nekifutok novemberben, hátha másodikra már csak a finomságokat fogom észrevenni.

Gyárfás Dorka

Képek: Mozinet