„Tiszta égből zuhogtak a halált hozó bombák a szeretet és a béke ünnepén” – Budapest második világháborús ostroma

–

Sokan vezettek naplót a harcok idején, vagy vetették utólag papírra visszaemlékezéseiket. Ezek közül többet is kiadtak már az elmúlt évtizedekben. Idén egy gyűjteményes kiadás is napvilágot látott: Bank Barbara, Mihályi Balázs és Tóth Gábor szerkesztésében jelent meg a Naplók az óvóhelyről – Budapest ostroma civil szemmel (a továbbiakban Naplók…) című kötet, amelyben összesen tizennégy önéletírást rendeztek sajtó alá. A kötet naplóit olyan emberek írták, akiket a holokauszt személyesen nem érintett, és koruknál, nemüknél vagy munkájuknál fogva katonai szolgálatot sem kellett végezniük, mégis kimondhatatlanul megszenvedték az ostromot. Szinte mindegyikük kilátástalannak ítélte az itt folyó harcot.

Szenvedésükért a németeket, illetve a nyilasokat hibáztatták, pontosan tudva, hogy ők ragaszkodnak Budapest feladás nélküli védelméhez. A 21 éves, alapvetően vidám természetű és nagyon olvasmányosan író Juhász Eszter például ezt a megjegyzést tette december 27-én:

„A rádió remek. Az egész bátor társaság már régen nyugatra menekült, és onnan ordítják nekünk, hogy őrizzük meg a nyugalmunkat, és tartsunk ki a végső győzelemig.

Úgy gondolják, Budapestnek második Sztálingrádnak kell lennie, és ezért mindent, de mindent meg kell semmisíteni, még ha teljesen kilátástalan is a helyzet. Ezek a nemes urak talán jönnének ide, és mutatnák meg személyesen, hogyan kellene viselkedni, ne a biztos távolból küldözgessék tanácsaikat.” /Naplók… 355. o./ 

Előzmények

Magyarország 1941. június 27-én hadat üzent a Szovjetuniónak. Ez a lépés az első világháborút lezáró békeszerződésekre vezethető vissza, amelyek – súlyos feltételeikre és a vesztes felek véleményének figyelmen kívül hagyására tekintettel – jogosan nevezhetők diktátumnak. Már az aláírás pillanatában megszületett a revízió igénye, ami tágabb értelemben a békeszerződés felülvizsgálatát, szűkebb értelemben pedig az elcsatolt területek visszaszerzését jelentette. Ebben gyökerezett a magyar politika német orientációja, és ez vezetett a magyar hadbalépéshez is a náci Németország oldalán.

Elsősorban érdek- és nem ideológiai szövetségről beszélhetünk tehát.

Sajnos Magyarország geopolitikai helyzetéből fakadóan valószínűleg semmiképpen sem maradhatott volna ki a Szovjetunió és a Harmadik Birodalom közti háborús konfliktusból, a hadbalépést azonban – és ebben egyetértenek a kutatók – sem diplomáciai, sem katonai szempontból nem készítették elő megfelelően. Abban a formában, ahogy megtörtént, elkapkodottnak és elhibázottnak tekinthető.

A hadüzenet elküldésekor a Harmadik Birodalom és szövetségesei még kezdeményező helyzetben voltak, azonban a hadiszerencse hamarosan megfordult. A tengelyhatalmak sorra szenvedték el a vereségeket. A harcok során 1943 januárjában a Donnál megsemmisült a kiküldött II. magyar hadsereg. A magyar diplomácia ezt követően megkísérelt kiugrani a háborúból, de nem járt sikerrel.

Az országot 1944 márciusában megszállták a német csapatok, majd nyárra a Szovjetunió hadereje (a Vörös Hadsereg) elérte a Kárpátokat. A harcok áthúzódtak az ország területére, a vidéki zsidóságot pedig ezzel párhuzamosan deportálták. Szeptember 23-án a szovjet Vörös Hadsereg átlépte a trianoni Magyarország határát.

Az október 15-én megkísérelt újabb kiugrási kísérlet is kudarcba fulladt,

Horthy Miklós kormányzó egy nappal később lemondott, egyúttal német nyomásra kinevezte a Nyilaskeresztes Párt vezérét, Szálasi Ferencet miniszterelnöknek, aki a végsőkig kitartott a német szövetség mellett.

A nyilas hatalomátvétel                                          

Ekkorra már a józanabbul gondolkozók számára világos volt, hogy Magyarország elvesztette a háborút, és Budapesten is át fog húzódni a front.

Voltak olyan nagyvárosok, amelyeket a németek földi harcok nélkül kiürítettek, mint Róma vagy Athén. Budapest esetén sajnos nem így történt.

A Dunántúlon található nyersanyagok (döntően az olaj, a mangán és a bauxit) rendkívül fontosak voltak a német hadiipar számára, így Hitler a lehető legtovább fent kívánta tartani a felügyeletet ezek felett. Ezért rendelte el katonái és szövetségesei számára, hogy Budapestet a végsőkig tartani kell. A Vörös Hadsereg 1944. október 29-én indította meg a Budapest elfoglalását előirányzó hadműveletet.

A fővárost éppen karácsonyra, december 24-re kerítették be, s ezzel indult az ostromként ismert katlancsata, amely az 1945. február 13-ai német–magyar kitörési kísérlettel végződött.

Budapest ostroma civil szemmel

Mivel a harcok előtt nem ürítették ki Budapestet, így a nem csekély létszámú civil lakosságnak is óriási szenvedést kellett átélnie. Az ostrom talán éppen rájuk gyakorolta a legnagyobb hatást.  A naplók, visszaemlékezések olvasásakor sorra szembesülhetünk a nehézségekkel, tragédiákkal, amelyekkel a Budapesten rekedtek szembenéztek. Írásaikban több visszatérő elem van, amelyek felidézésével számunkra is könnyebbé válhat, hogy megértsük, mit élhettek át a harcok árnyékában.

Valamennyi naplóíró nehezen élte meg, hogy az ostromgyűrű éppen karácsonykor, december 24-én zárult be, és az áldott ünnepet, majd szilveszter és újév napjait fegyverropogásban, életveszélyben kellett tölteniük.

„December 24. Felvirradt karácsony napja. Minden ág és levél fehér a zúzmarától. Az ég tiszta és kék, felhőtlen, így hát ma biztos bombázás lesz. Reggeli misén hallottam, hogy közelebb jött a front, a Rózsadomb felől erősödött az ágyúzás. Délelőtt aztán megérkezett a bombázóraj. Tiszta égből zuhogtak a halált hozó bombák a szeretet és a béke ünnepén” – olvashatjuk a 15 éves Rudnyánszky Éva naplójában. /Naplók… 130. o./

A pincebeli óvóhelyeken összezárva töltött napok, és az egyre rosszabb élelmezési és tisztálkodási viszonyok is mindenkit megviseltek.

„Azt kell mondanom, hogy a börtönben élő rabokénál is rosszabbak a sziklában töltött napjaink. A rabok bizonyos időnként napvilágra vannak engedve, és nyugodtan járhatnak a szabad levegőn. Mi nem lehetünk a szabadban egyáltalán nyugodtak.

Az Attila és Lovas utat borzalmasan lövik. Már öt órakor sötét van. A Lövőház utcában egy légnyomásos ló dögölve fekszik. Egypár órával később arra jártak, mondották, hogy már az egyik combja hiányzik. Szegény pestiek az éhínséghez közelednek” – olvashatjuk az ostromot a Bécsi kapu téri óvóhely-barlangban átvészelő 27 éves Kolozsi Piroska 1945. január 12-ei bejegyzésében. /Naplók… 125. o./

A halállal is nap mint nap szembesültek a Budapesten rekedt civilek.

„Megtudtam, hogy a beomlott rész négy felnőttet és négy gyereket temetett maga alá. A férfiak csákányt, lapátot ragadva dobálják szét a törmeléket, s a romok alól hallgató hangokat követve megkísérlik a mentését a romok alatt levőknek” – írta az ekkor 34 éves, háromgyermekes családanya, Csonka Pálné Warga Margit január 20-án. /Naplók… 330–331. o./

A német katonákról általában rossz véleménnyel voltak a naplók írói. Ez alól akadtak egyéni kivételek – ezek általában az adott katona személyének szólnak. Ugyanezt elmondhatjuk az orosz katonákról is. Utóbbiak esetén általános megállapítás, hogy fosztogatnak, részegeskednek, gyilkolnak és megerőszakolják a nőket. A Mária utcai Szemészeti Klinika 32 éves orvosa, Győrffy István ezt így foglalta össze:

„Az újabb és újabb csapatok érkezése, randalírozása, zaklatása, zabrálása idegileg talán még jobban kikészített minket, mint a bombázás.

Végül is a bombázás ellen az óvóhely meglehetősen jó védelmet nyújtott, de ezeknek az ázsiai hordáknak teljesen ki voltunk szolgáltatva. Amint kis pihenőjük volt, berúgtak, randalíroztak, fenyegetőztek. Állandóan zaklatták nőtagjainkat. Nem győztük őket kamuflálni és dugdosni. Amint valamelyest megszelídítettük őket, már mentek is tovább, és jöttek az újabbak. Az óvóhely két lejáratánál állandóan őrséget tartottunk, s amint minket félretolva kezdtek oda részegen letántorogni, máris szaladt az üzenet szájról szájra: fiatal nők gyorsan a WC-be!” /Naplók… 300. o./

Ugyanígy visszatérő elem, hogy a megszálló katonák a civilekkel rengeteg munkát végeztetnek el a sírgödörásástól a lövegmozgatásig. Az oroszok ezekre a helyi munkákra ugyanúgy „málenkij robotként” hivatkoztak, mint arra, amikor elkezdték elvinni az embereket kényszermunkatáborokba.

„Folyton jöttek munkaszolgálatosokat keresni. Én sántának tetettem magamat, bottal jártam, s így valahogy elkerültem, hogy elvigyenek.

De a házmestert elvitték, és kb. 1500 emberrel együtt Torbágyig hajszolták őket, szörnyű locspocsban, mert a hó olvadozni kezdett. Szerencséjére azonban harmadnapra ebből a csapatból kiválasztottak kb. 30–50 embert, közük a házmestert is, ezeket hazaküldték. A többit azonban elvitték, és sokan közülük a mai napig, tehát 11 év múlva sem jöttek vissza.” – írt erről a 70 esztendős nyugalmazott tanár, Lux Gyula 1945. február 11-ei bejegyzésében. /Naplók… 528. o./

A harc végére Budapestet és környékét szinte teljesen szétlőtték, rengetegen meghaltak, s az anyagi javak egy részét a németek a nyilasok hathatós támogatásával nyugatra vitték, más részét az oroszok keletre, s jelenlétük tartós fenyegetést jelentett.

A naplók szerint azonban sokakból nem veszett ki a remény, hogy a jövőben jobbra fordul a sorsuk. Nagykovácsi római katolikus plébánosa, az ekkor 41 éves Greszl Ferenc a következőképpen írt erről 1945. március 22-én:

„Az oroszok még mindennap jönnek, s rekvirálnak. Szénát meg szalmát még mindig találnak. A községet roskadásig megrakott gépkocsioszlopok hagyják el esténként. Soha nem hittem volna, hogy gazdáink ennyire bővében vannak az agrárterményeknek. Most teljesen kirabolják őket. Ennek ellenére sem esnek kétségbe. A jószágot elvitték – mondják –, így se szénára, se szalmára nincs szükségünk, de Isten majd ad nekünk újat, a földek és a rétek még megvannak. Szép lassan dologhoz fognak megint.” /Naplók… 567. o./

Ez az az optimizmus, amelyből érdemes erőt meríteni ma is napjaink nehézségeivel szembesülve.

Szőts Zoltán Oszkár

A szerző a történettudomány doktora (PhD), az Újkor.hu történettudományi ismeretterjesztő portál főszerkesztője és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Hivatalának tudományos főmunkatársa.

A szövegben hivatkozott kötet megjelenési adatai: Bank Barbara–Mihályi Balázs–Tóth Gábor (szerk.): Naplók az óvóhelyről – Budapest ostroma civil szemmel. Budapest, Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2021.

További olvasnivalók a Ø év 1944–1945, remény és realitás című tematikus honlapon találhatók.