Jé, ezek mi vagyunk a tévében! – Tükröt tart az Egy újságíró meggyilkolása

–

Mielőtt elmondanám, miért iszonyú fontos látni ezt a filmet mindenkinek, hadd meséljem el, hogyan kezdődött az én újságírói életem. Egyetemista voltam, már két éve televíziós műsorvezetést és rendezést tanultam az akkori (és hangsúlyozottan nem a mai) SZFE-n, amikor új tanár érkezett hozzánk – egyébként a mi kérésünkre – Weyer Balázs, az akkori (és hangsúlyozottan nem a mai) [origo] főszerkesztőjének személyében. Az első órán a bemutatkozás után Balázs azt kérdezte tőlünk, tudjuk-e, ki az újságíró, és mi a dolga. Mi, kiégett húszévesek – a szakmai életünk küszöbén, de a peremről szemlélt médiapanoráma alapján már kiábrándulva – persze mormogtunk valamit, ki-ki a maga cinizmusával.

Balázs akkor hátrafordult, és felrajzolt a táblára két pöttyöt: az egyik A falu, a másik B falu – mondta. A két falu pedig úgy dönt, hogy a köztük húzódó poros, sáros utat aszfaltozni fogják, építenek a helyére egy rendes autóutat. Összedobják rá a pénzt, és megbízzák vele az útépítőket. Csakhogy eszükbe jut, mi lesz, ha a pénzt nem tisztességesen használják fel – jó volna, ha lenne valaki, aki őrködik efelett. De ki legyen ez a személy? Na, ő lesz az újságíró – mondta.

Azt hiszem, ezt a tudást 2023-ban sem árt feleleveníteni, sőt egyre inkább, amikor az újságírók munkájáról beszélünk, mert sajnos egyre kevésbé evidens. Ne menjünk bele abba, minek köszönhetően, de egyre kevesebben tudják, hogy az újságírók valójában milyen feladatot látnak el, kiknek az oldalán állnak, kinek az érdekében járnak el, és milyen veszélyek és akadályok közepette (hiszen megbízásukból adódóan folyton ellenszélben dolgoznak), miközben az ellenérdekelt oldal – amely a pénzt inkább a saját céljaira, ellenőrzés nélkül szeretné elkölteni – mindent megtesz a hiteltelenítésükért. 

De akkor is, az újságíró mindig az az ember lesz, akinek a közös érdeket kell képviselnie, és azt kell szem előtt tartania, bármilyen sűrű, sötét erdőn is kell áthatolnia érte, és rettenetesen fontos, hogy legyenek emberek, akik erre vállalkoznak, akár az életük árán is.

Ez az egy dolog azonban, az utolsó bennünk is csak teoretikusan, pátoszos pillanatainkban szokott felmerülni. Hogy „az életünk árán”, mert azért ezt – szerencsére – nagyon ritkán kell komolyan gondolni. De nem soha, mint az alábbi példa mutatja.

Ján Kuciak valódi újságíró volt. Egy dolgot tudunk róla mindannyian, akik Magyarországon híreket olvasunk: hogy 2018. február 21-én a menyasszonyával együtt meggyilkolták – mivel az még a mi zűrös kelet-európai világunkban is hírértékű, hogy egy újságírót megöljenek pusztán azért, mert a munkáját végezte. Huszonnyolc éves volt, és elsősorban a hatalom pénzmozgásait figyelte Szlovákiában, azokból olvasott ki olyan összefüggéseket, amelyek kínosan érintették a helyi politikai és gazdasági elitet. Pontosan azt tette, amire felhatalmazást kapott: vigyázott az adófizetők pénzére. Menyasszonya, Martina Kušnírova régészként dolgozott. A májusi esküvőjüket tervezgették – Martina épp az esküvői ruhákat nézegette az interneten –, amikor egy ismeretlen férfi becsöngetett hozzájuk, és hangtompítós lőfegyverrel végzett velük.

Ahogy Kuciak édesapja meséli megtörten a gyilkosságot feldolgozó dokumentumfilmben: esküvő helyett végül temetésre mentek azon a tavaszon.

Milyen sokat elmond az is, hogy egy Los Angelesben született, Bukarestben élő amerikai filmkészítő kell ahhoz, hogy ebből a jellegzetesen kelet-európai, a mai világunkat széltében-hosszában leíró történetből film szülessen, amelyben egyben láthatjuk a múltunkat, jelenünket, és a közeljövőnket. Egy kívülálló, akit – úgy tűnik – megszállottan foglalkoztat a likvidált újságírók (igazságkeresők) sorsa, ugyanis előző filmjét is egy ilyen tragédiából forgatta: az meg az ukrán–orosz Pavel Seremet meggyilkolásáról szólt, akit az autójába épített pokolgéppel hallgattattak el. (ITT lehet megnézni a Killing Pavel című filmet.) Persze nem véletlen ez: Sarnecki maga is tényfeltáró újságíró, és tíz éve dolgozik Romániában, úgyhogy a kívülállósága mellett elég nagy rálátása is van a régióra és a helyzetre.

És két előnye mindenképp van annak, hogy éppen ő nyúl ezekhez a történetekhez: ezáltal a filmjei angol nyelven készülnek, és sokkal több emberhez jutnak el; valamint az alapoktól magyaráz el bennük mindent, hiszen neki is jóformán a nulláról kell indulnia.

Állítása szerint, amikor a Ján Kuciak-gyilkosság nyomába eredt, ő is pontosan annyit tudott a szlovák közéletről, mint bárki, aki nem ott él: semmit. De mivel szlovák újságírók keresték meg – épp a korábbi filmjére alapozva, amelyben a rendőrség helyett végzett nyomozói munkát –, így nem akart visszakozni, bármilyen nehézkesen indult is az ügy felgöngyölítése. Ma már persze tudja, hogy miért (és mi is könnyen rájöhetünk a filmből): mert a rendőrség mindent megtett, hogy ne derüljön fény a gyilkosság hátterére. És hogy miért nem? Azt még itt, nálunk is nehéz elképzelni… vagy felfogni.

A film egyik első jelenetében a gyilkosság idején regnáló szlovák rendőrfőkapitányt látjuk, amint egy sajtótájékoztatón bejelenti a történteket. Feszült, láthatóan megviseli az eset, a feladat, és az ő szerepe benne. Ahogy az egyre keményebb újságírói kérdéseket kapja (ezt is milyen szomorú innen, Magyarországról nézni, hogy ott egy sajtótájékoztató legalább betölti a funkcióját, lehet kérdezni), csak megy fel benne a pumpa, és próbálja a felelősséget hárítani, miközben együttérzőnek és felelősségteljesnek is igyekszik mutatkozni. Tibor Gasparnak hívják – mint a nagyszerű magyar színészt –, érdemes megjegyezni. Szimbolikus figurája a kelet-európai mocsárnak, amelyben mindannyian élünk. Itt még csak arra gyanakszunk, hogy a mulasztásait iparkodik palástolni, mivel Ján Kuciak idejében jelentette a rendőrségnek, hogy fenyegetést kapott, mégsem járt neki védelem. De később kiderül, hogy ennél sokkal nagyobb felelősség terheli a lelkét. Sokkal-sokkal nagyobb. 

Kicsit olyan ez a film, mint az HBO dokumentumfilmje, a Colectiv volt (ITT írtunk róla), amely annak járt utána, hogy a hírhedt bukaresti diszkótűzben, pontosabban az abból való menekülés következtében miért haltak meg olyan sokan (huszonheten) – és még többen már a kórházban (harmincheten), akár „csak” 15 százalékos égési sérüléssel is. Adott egy eset, amely bejárja a teljes sajtót, mindenütt cikkeznek róla, ám csak egy (vagy maximum egy maroknyi) újságíró szán rá annyi időt és energiát, hogy a konkrét ügyön is túlmutató részleteket feltárjon, és tovább haladjon a felelősök keresésében, míg az egész rendszerről rántja le a leplet.

És persze ugyanoda lyukadunk ki Szlovákiában is, mint Romániában: a mindent átható korrupcióra. Csak ami Romániában nemcsak a politikát, hanem a teljes egészségügyet áthatja, az utolsó kórházi orvosig bezárólag – az itt a rendőrséget, az ügyészséget, és a korrupcióellenes ügyosztályt érinti. Azokat, akiknek az lenne a dolguk, hogy rács mögé helyezzék azokat, akik pontosan azt csinálják, amit ők.

Csak hát ezzel szembesülni nagyon fájdalmas. Most mondjam, hogy szaladjatok a moziba megnézni, milyen rettenetben élünk? Hogy nem bízhatunk senkiben? Nincs olyan, hogy igazságszolgáltatás?

(Jó, de az Szlovákia, mi? Itt viszont… Haha.) Nézzétek, még a szereplők neve is legalább felerészben magyar! Ezt milyen bizarr látni… Magyar emberek, csak egy Szlovákia nevű államban, amelyet gátlástalan és erkölcstelen oligarchák uralnak, és a politikai elitje az olasz maffiával áll közvetlen kapcsolatban. Ez az igazi tükör: a miénk is meg nem is. El tudjuk távolítani magunktól annyira, hogy kívülről lássuk – hiszen nem magyarul beszélnek –, de közben kísértetiesen hasonlít egy csomó dolog. Vannak különbségek, de nagyon könnyű felfedezni az azonosságokat, és behelyettesíteni a saját tapasztalatainkkal.  

Minden részlet, minden arc, minden mondat ismerős, csak az nem, hogy az égbekiáltó igazságtalanságnak ott a végére járnak. És ettől változik valami. Lehet, hogy csak egy kimerevített időpillanatra, de legalább annyi időre ott az esély némi megtisztulásra.

Azt is világosan láthatjuk ebből a filmből, hogy kell egy trauma ahhoz, hogy a tömegek megmozduljanak. Nincs olyan, hogy békés átmenet. Fájnia kell, ébresztő kell, különben még az a pici kapu sem nyílik meg, ahol bejöhetne a fény.

Egy újságíró erőszakos halála pedig tényleg ébresztő mindenki számára. Egy fiatal, a felnőtt életét épp csak megkezdő, feddhetetlen újságíró halála végképp.

Ján Kuciak és Martina Kušnírova nem halhatott értelmetlen halált. A nyilvánvaló gyilkosaik közül ugyan még csak a konkrét végrehajtó ismerte el a bűnét, és a (vélhetően) megbízást adó oligarcha és segítőinek pere még nem zárult le, de eredménye így is lett a tragédiának: Szlovákia felébredt az apátiából. Elszenvedett egy kollektív traumát, amiből megszületett valamiféle összezárás, szolidaritás, és megértette, hogy a saját ügyeit neki kell intéznie, nem hagyhatja másra, és nem bízhatja a legerőszakosabb, leggátlástalanabb emberekre. 

Utálom az olyan mondatokat, hogy „ha csak egy filmet nézel meg ebben a hónapban”, vagy hogy „kötelező látni”, tudom, hogy ezekkel csak elriasztanálak benneteket. Ahogy azzal is, hogy „nézd meg, mert mi is ebben a valóságban élünk” – ki akarna még a moziban is önmarcangolni? De nem hagyhatjuk ezeket a történeteket figyelmen kívül. Nem dughatjuk homokba a fejünket. Nem nézhetünk félre. Egyszer egy román sztori, máskor egy szlovák… ne legyenek illúzióink, mi is sorra kerülünk. Csak legyen hozzá erőnk, amikor eljön az ideje.

Az Egy újságíró meggyilkolása című filmet április 26-ig lehet megnézni a Cinego online filmkölcsönzőben, április 27-től pedig a hazai mozikban.

Kiemelt képünk forrása: Mozinet

Gyárfás Dorka