Apa folyton szekál! – Felülírhatók a rossz családi minták?

–

Nemrég egy közösségimédia-csoportban merült fel a probléma, hogy mit lehet kezdeni a „szekálós” apukák viselkedésével. Ők azok, akik mindig poénkodva, cikizve, éles viccekkel közelednek a gyerek felé, és nem veszik észre, hogy ő viszont nem találja humorosnak az adott helyzetet. A felvetés elgondolkodtatott azzal kapcsolatban, hogy egy férfi, aki ilyesféle mintát kapott a saját apjától évtizedekkel ezelőtt, miképpen tud másmilyet keresni helyette – ha egyáltalán eljut a probléma tudatosításáig. Ami persze kihívás: hiszen felismerni az esetleg rosszul használt viselkedésformáinkat egyáltalán nem könnyű feladat, szembenézni velük meg pláne nagy munka. 

„Az apai szereppel kapcsolatos évtizedek óta zajló diskurzusnak a legfontosabb alapköve, hogy végre tisztáztuk: mindkét szülő közelsége ugyanolyan fontos egy gyereknek. Nincs kizárólagossága az anyának, és nem igaz, hogy az apának akkor kell belépni a gyerek életébe, amikor már beszél, focizik, programokat lehet vele csinálni”

– kezdi Víg Sára gyermekpszichológus. Hozzáteszi: már a méhen belüli ingerek között is fontos az édesapa hangja – ismerős dologgá válik a kinti világból.

A védelmezés nem egyenlő a leuralással

Freud – akinek sok megállapítása ma is releváns – az apák kapcsán még elég sarkosan fogalmazott, és elsősorban a védelmező erő fogalmát hangsúlyozta. Ez jól össze is foglalja a korábbi, beégett elvárásokat. A „védelmezés” persze érvényes funkció ma is, de sokféleképpen megvalósulhat.

Ha érzelmi oldalról közelítjük meg a kérdést: a védelmező szerep gyengédséget és figyelmet feltételez, nem csupán a fizikai erőt jelentheti. De a fogalom értelmezése korántsem egyértelmű, ha jobban belegondolunk. 

„A Freud-féle apakép az abszolút autoritást képviselte, és a tekintélyszemély karakterével nem fért össze az elgyengülés. Az apa a pszichés fejlődés során a szabályokat, a fegyelmet, a teljesítményt képviselte. Ezzel együtt pedig a félelmet is, hiszen valahol ez az autoritásnak mindig része. Freud egyébként a védelemre abszolút pozitív jegyként gondolt, mégis egy érzelmileg távoli apát írt le, természetesen a saját korából, társadalmi helyzetéből tapasztalt élmények alapján” – mondja a gyermekpszichológus.

Szerencsére ma már sokkal megengedőbb, sokszínűbb az, ahogy az apákról gondolkodunk, mégis idő kell ahhoz, hogy egy-két vagy több generáció megtalálja a helyét a változásban. Amihez pedig idő szükséges, oda elkél a türelem is.

„Nem megy ez neked, hiszen fiú vagy”

Az apaszereppel kapcsolatos viselkedésformák a gyerekkorból erednek, és nem feltétlenül csak azzal függenek össze, mit csinált a saját apánk. „Az apasággal kapcsolatos viszonyt a társadalmi elvárások is alakítják. A kisfiúk sokszor kevésbé érzik komfortosan magukat az érzelemnyilvánítás terén, egyszerűen azért, mert később érnek benne, ezért a környezet esetleg legyint rájuk: »Oké, ez neked nem megy, fiú vagy.« És segítséget sem kapnak a fejlődésben. Pedig, aki nehezen tanul meg írni, annak sem mondjuk, hogy jól van, akkor ne írj. Hanem addig gyakorlunk vele, amíg sikerül” – mondja Víg Sára.

Felnőttként már nehéz elfogadni, hogy ér gyengédnek, őszintének, szomorúnak lenni, vagy fel lehet szabadulni az érzelmekben. Ha erre gyerekként megkapja valaki a „felhatalmazást”, annak természetes lesz kommunikálni a gyengéd érzéseit mások, például a saját gyermeke felé is.

„Fontos része a szocializációnak, hogy ne tekintsük mosolyognivaló semmiségnek, ha egy fiú copfot húzva, gúnyolódva udvarol egy lánynak. Persze, egy kisfiú megpróbálkozik ezzel, de erre nem az a válasz, hogy legyintünk – de az sem válasz, ha megszégyenítjük. El kell magyarázni neki, hogy az érzelmek kifejezésének nem ez a módja. Különben jó eséllyel kamaszként is hasonlóan fog ismerkedni” – mondja a pszichológus. Nyugodtan hozzunk meséket, jól ismert történeteket példának: »A királyfi sem rúgta bokán a királylányt, miután leszúrta a sárkányt. Talán neked sem kellene ezt tenni.«”

Apa lehet vicces, de akkor sem a haverom

Mindenki döntse el maga, számára ez jó vagy rossz hír: de az apaként való majdani viselkedést a nevelés határozza meg. „Minden onnan ered, hogy a környezet hogyan reagált arra, amikor a kisfiú kifejezte a szeretetét, a bánatát, a sérülékenységét. A kisiskolás fiúk úgy barátkoznak sokszor, hogy elgáncsolják egymást, belebokszolnak egymásba, és a férfibarátságokban is ott van egymás ugratása hol lazábban, hol keményebben. Egy kislánytól ez általában teljesen idegen, és ha az apukája hasonlóan közeledik felé, nem fogja a szekálást a szeretet jeleként értelmezni. Természetesen egy kisfiú sem, akkor sem, ha az apa-fiú viszonyba egy másfajta játékosság (például a birkózás) is belefér: de apa akkor is apa, nem pedig a haverom a suliból” – foglalja össze a gyermekpszichológus.

A „szekálós apukák” a modern apaszerepet sokszor egyfajta játszópajtásságként értelmezik.

„Apa a vicces, a játékos, akivel lehet hülyülni, aki lazábban fogja fel a szabályokat. Ez nem baj persze, de nem lehet kizárólagos szerep. Nem a humor létjogosultságát vitatom, az nagyon is fontos a szülő-gyerek viszonyban is, de meg kell találni a mindenki számára komfortos határokat.

Ha ránézünk az eddig elmondottakra, már világossá válik: a férfiaknak sem könnyű kiigazodni azon, hogyan legyenek érzelmesek, gyengédek, kemények, védelmezők, na, meg viccesek, miközben ne essenek túlzásokba” – fűzi hozzá a szakember. És hozzáteszi azt is: Valójában az a fontos, hogy egy család önmaga jó működését megtalálja. 

Van, amit sosem késő elkezdeni

A pszichológus szerint nagyon fontos hangsúlyozni: a női-férfi egyenlőség nem azt jelenti, ugyanolyanok vagyunk. Vannak eltérések a pszichés fejlődés során – például, mint az említett érzelmi érés ritmusa esetében –, amelyek tények. „Érdekesek azok a kutatások például, amelyek rávilágítottak, hogy míg a kislányok (és a nők), akkor is ápolják a barátságaikat, ha nincsenek velük a barátaik, a férfiakra ez nem jellemző. Tehát egy egészen kicsi lány, ha hazamegy az óvodából vagy az iskolából, gondol a barátnőire, és eszébe jut, mi lehet most velük. A fiúk nem igazán teszik fel maguknak a kérdést, hogy vajon most épp mit csinál, vagy mit érez a barátjuk, de ettől nem szeretik kevésbé” – fejti ki Víg Sára.

A viccbe bújtatott szeretet tehát magában hordozza a férfi-női különbségeket, a szocializációs elvárásokat, illetve az utóbbival kapcsolatos félelmeket. Hiszen a gyengeség és a gyengédség egy szótőről is fakad: vajon, ha gyengédnek lát a lányom vagy a fiam, nem tart majd elég erősnek és védelmezőnek? Látszólag egyértelmű a válasz, de legbelül nem olyan könnyű határozottan felelni. „Sokszor látom az ilyen apukák által nevelt lányokon, hogy fiús vonásokat vesznek fel, fiúkkal barátkoznak: ezzel semmi baj nincs persze, ha a személyiségből fakad, és nem abból a megfelelésből, hogy muszáj keménynek lennem, mert csak így fogadnak el.

A „szekálós apák” fiai nagy eséllyel lesznek szekálós társak, akik még fiatal felnőttként is »bokán rúgással« udvarolnak. A „szekálós apák” lányai pedig sokszor ezt a viselkedési formát keresik a férfiakban – ha csak nem igyekeznek felülírni a mintát. Ehhez azonban mély önismeret és tudatosság kell” – magyarázza a pszichológus.

És mit tegyen a másik szülő, aki nem akarja megbántani a másikat, miközben mégis örülne a változásnak. A pszichológus szerint a legjobb mód előbb megerősíteni az apasága pozitív részeit, és ezután javaslatot tenni arra, hogyan lehetne finomítani a kapcsolódás formáján. „Jó, ha nem magunkra hivatkozunk, hogy nekünk mi nem tetszik, hanem a gyerek felől közelítünk a problémához. Hívjuk fel rá a figyelmet, hogy valami rosszulesik neki, sír, elvonul, megijed, és segítsünk a gyereknek is kommunikálni, ha nem komfortos neki egy helyzet. Ettől még megmaradhat a kapcsolatban a játékosság, a vicc, akár a közös ugratás is, csak bizonyos határokon belül és nem egyetlen kapcsolódási formaként” – hangsúlyozza a pszichológus. Jó hír továbbá, hogy a szakember szerint az érzelmeink felismerése, kifejezése tanulható képesség: megéri a belefektetett energiát, ráadásul sosincs késő a fejlődéshez.

Széles-Horváth Anna