A Sarolta királyné magyarázatot ad a Bridgertonban sok mindenre

–

Mi lett volna, ha?

A Sarolta királyné a Bridgerton család című sorozat alkotóinak 2023-ban megjelent munkája, akik a minden évadban feltűnő uralkodó alakját emelték ki a történetből: mégpedig azért, hogy elmeséljék, hogyan lett brit királyné a 17 éves lány, aki az esküvője napján láthatta életében először a leendő férjét (ez a momentum egyébként elméletileg valósághű a sztoriban). A sorozat dramaturgiája rendkívül jól felépített, ehhez pedig sokat hozzátesz, hogy nemcsak a fiatal Sarolta sorsának alakulását kísérhetjük nyomon, de az időben ugrálva a „jelen” királynéja, azaz a már felnőtt gyerekeitől trónörökösért könyörgő Sarolta életébe és gyötrődéseibe is betekintést nyerhetünk.

Az első és legfontosabb kérdés, amit rendre látok a sorozat (és a Bridgerton) kapcsán, hogy miért volt szükség színes bőrű színésznőkkel játszatni Sarolta alakját. Gyakran bélyegzik felesleges „písziségnek” a dolgot, és bár nem mondom, hogy utóbbit se lehet túltolni bizonyos esetekben, szerintem itt van létjogosultsága, jelentősége és üzenete is: egyszerűen csak a helyén kell kezelni – ennyi a titok.

Egyrészt mind a Bridgerton család, mind a Sarolta királyné – Egy Bridgerton-történet tekintetében fikcióról beszélünk: a néző, ha műfajt választ, legyen tisztában annak a jellemzőivel. Egy történelmi filmben jó, ha minden történethű, aláírom.

Viszont egy alapvetően romantikus kosztümös sorozat miért ne tehetné fel a kérdést: mi lett volna ha…? Ha az ember máshogy működik a kezdetektől? Ha az elitben mindenféle etnikum ott lehetett volna már a XVIII. században?

Vajon a kacsalábon forgó palota, meg a hintóvá változó óriás tök mellett miért ne írhatnánk bele azt is egy mesébe, hogy hosszú időn át egy fekete nő vezethette karakánul és sikeresen Európa egyik legmeghatározóbb királyságát?

Fikció, amely valóságon alapszik

Míg a Bridgerton-részekben már természetes jelenség (számomra pedig éppen ettől nem erőltetett egyébként, mert egyszerűen csak van, és senki nem csinál ügyet belőle), addig a Sarolta királyné címet viselő előzménysorozatban már arról a folyamatról is szó esik, amely során el kell fogadtatni a színes bőrűeket a társaságban – illetve a trónon is.

Bár elsőre talán meglepő, de utóbbi az egyszerűbb a fiktív történetben: a király által választott (vagyis számára kiutalt) feleség személye ugyanis megkérdőjelezhetetlen még a kritikusabb alattvalók szemében is. Mégis elő kell készíteni a terepet a változásra, és mire megtörténik a koronázás, a prominens fekete bőrű személyeket is bevezetni a társaságba – még ha a „kísérlet” nem is egyszerű.

Érdekes történelmi adat egyébként, hogy III. György király feleségét, a német területről származó Zsófia Saroltát valóban egzotikus külsejűnek írták le. Még ha nem is volt annyira karakteres a megjelenése, mint azt a sorozatban látjuk, a portugál felmenőkkel is bíró királyné arcvonásain felfedezhető volt a mór származás (erre egyébként hallunk is utalást a filmben).

A Sarolta királynéban tehát nagy hangsúlyt kap az etnikum kérdése – és ezzel tulajdonképpen utólagos magyarázatot ad a Bridgerton-részekben már természetesnek kezelt helyzetre –, de nem ez a fősodor a történetben. Sokkal inkább egy 17 éves lány trónra kerülése, akinek ráadásul nem akármilyen férj mellett kell királynévá válnia. Na de nem is akármilyen személyisége teszi lehetővé, hogy képes legyen teljesíteni a rá váró feladatot!

Az alkotóktól nemcsak amiatt volt jó ötlet Saroltára építeni egy sorozatot, mert valós történelmi gyökereket tudhat magáénak a karakter, hanem amiatt is, mert a Bridgertonban feltűnő karizmatikus, végtelen iróniával, cinizmussal bíró uralkodó kapcsán igazán szép írói és színészi feladat bemutatni: mit rejt a páncél, és miért lett olyan amilyen idősebb korára a sokszor furcsának és flegmának ható Sarolta.

Jó casting és finoman kidolgozott mellékszálak

A Sarolta királyné mellőzi a tipikus lányregényszerű jeleneteket: a nagy szerelem közel sem rózsaszín és a kihívásokon átmenetelve sincs esély, hogy valaha az legyen.

Bár a főszerepet játszó India Amarteifio mindössze 21 éves volt a forgatás idején, igazán élethűen hozza a karakán és ösztöneiben bízó, de még félig gyerek hercegnőt, akinek nemcsak felnőtté, de királynővé is kell válnia nagyon rövid idő alatt. A színésznő remekül láttatja a kettőséget: mi az, amit egy uralkodó az élet adta pofonokból tud megtanulni, és melyek azok a jellemzők, amikkel egyszerűen születni kell, hogy valaki nyomot tudjon hagyni a történelemben (hiszen ebben a fiktív mesében Sarolta nagyon fontos nyomot hagy). (Emellett teljességében felidézi a Golda Rosheu-vel által játszott, már a Bridgerton-epizódokban részletesen kidolgozott idősebb Sarolta hanglejtését és gesztusait).

A Györgyöt alakító Corey Mylchreest is jó választás volt az elvárásoknak egyszerre megfelelni kénytelen és a velük folyton küzdő király szerepében: bár a sárm alapfeltétel a széria férfi főszereplői kapcsán, Mylchreest eléri, hogy ne csak megnyerő külseje miatt szeressük a különös nehézségekkel küzdő királyt, aki egészen más életre vágyna, mint amit elrendelt számára a sorsa.

A mellékszereplők- és szálak szintén jól kidolgozottak: így például a lojalitást a legmagasabb fokon űző közvetlen udvartartás bemutatása, akik minden titkok tudóiként jobban látják az embert a király vagy királynő mögött, mint akár ők saját maguk.

Brimsley, a királynő titkára (akit szintén két különböző életkorában is láthatunk) például egy különösen kedves és fontos karakter, aki miközben végtelenül diszkrét és hű, azért odamondja az igazságot, ha kérik – még ha sértődött királynőt is kap cserébe. Ezzel együtt Sarolta semmit sem tud őróla, aki a nap 24 órájában öt lépéssel mögötte jár: „Van magának családja, Brimesley?” – teszi fel a kérdést úgy 30-40 év közös múlt után. A néző pedig ismeri a választ: és ez a beteljesült, de mégis reménytelen szerelem az egyik legmeghatóbb szál a hat epizód során (de én most szándékosan nem spoilerezem el, miért).

Kellően árnyalt karakterek és zseniális zene

Különösen kedvelem még a Sarolta királynéban, hogy mellőzi a csak egyféleképpen leírható karaktereket: minden szándék előbb-utóbb megindokolt, minden alakot árnyalnak idővel.

Nincs gonosz királyné, csak a kétségbeesésig aggódó anya, aki végül fejet hajt, amikor eljön az idő. A kemény és harcos nők mögött kíméletlen sorsok állnak, az özvegyként helyét kereső finom lélek mögött sok-sok kérdés, amire nem kaphatott választ soha, az alattvalói elől bujkáló fiatal király mögött pedig hosszú évek önvádja, megfelelése és elfojtása.

Azok ‒ a talán elnagyoltnak is nevezhető ‒ pillanatok pedig, amikor a leendő királyné szembemegy az árral, és saját esküvői ruhában vonul az oltár elé a hagyományos helyett, vagy a szerelmes király – nem törődve az egyház rosszallásával – megismerteti az apás szülés fogalmát a fintorgó prominens társasággal, bőven elférnek a hatepizódos folyamban. Sőt, aláhúzzák a két főszereplő olyan jellemvonásait, amelyek nélkül nem lehetne, hogy végül azzá váljanak, akikké lesznek.

A zene szintén megerősít minden gesztust: ez egyébként a Bridgerton-franchise sikerének egy nagyon fontos eleme, amely talán a Sarolta királynéban kapott igazán nagy hangsúlyt (bár a kezdetektől figyelnek rá). A modern, jól ismert slágerek nagyzenekari feldolgozása nemcsak azért telitalálat, mert ismerős a fülnek, hanem mert a választások és az eredeti dalok (odaképzelt) szövegei sokszor többlet jelentést is adnak egy-egy momentumnak. Engem könnyen megvettek mondjuk, amikor Alicia Keys If I ain’t got you című számának dallamai felcsendültek, de azért Whitney Houston I will always love you-ja vagy Beyonce Halo-ja is elég ikonikus és jól értelmezhető darab nagyzenekari köntösbe bújtatva. 

Azért beszéljünk a szerelemről is!

A romantika persze nagy szerephez jut – ahogy az műfaji követelmény is egyben –, Sarolta és György szerelme viszont nem túl tipikus történet, és talán üzenetnek sem a közhelyesek közül való.

A történelmi feljegyzések szerint egyébként a királyi pár a valóságban is valódi szenvedélyes szerelemben élt, hiába kényszerültek elrendezett házasságba. Ennek ellenére György mentális betegsége miatt, amely szintén valós szál, később kénytelenek voltak külön élni a királynő biztonsága érdekében.

A szerelem kapcsán Sarolta és György történetén keresztül szépen kirajzolódik az egyensúly: először is kell valami megfoghatatlan közös rezdülés. Erre pedig viszonylag hamar fény derülhet. Akár percek leforgása alatt, amikor az ember lánya épp egy kerítésen át menekülne egy mázsás súlyú esküvői ruhában a leendő királynéi státusz elől. A jelenet vicces és szép, de megmutatja, hogy két emberben, akik hasonló módon iróniával, humorral és ha kell, szókimondással tudják túlélni a származásuk által előírt kötelességeket, már van valami közös erő, amire lehet alapozni.  

A másik fontos összetevő pedig a határozottan meghozott döntés: amit ‒ ha már tudunk közösen nevetni, szenvedélyesen szeretni, és őszintén dühöngeni is ‒, akkor érdemes aláhúzni újra meg újra.

Sarolta ösztönből tart ki amellett, akivel egyszer már kötelességből, de szerelemből elköteleződött: karakánul hoz meg 17 évesnek nem való döntéseket – és évtizedek múlva látjuk, ezek a fordulatok olyan keményre edzik a lelket, ami sokszor akkor sem ad teret a lágyságnak, amikor igazán nagy szükség lenne rá.

„Milyen anya voltam?” – töpreng el többször a bölcs, szigorú, de érzelmeit mások előtt folytón titkoló királyné, és a szomorú igazság az: nem talál megnyugtató választ a kérdésre. 

A saját út lehet közös út is

A mentális betegségét titkoló fiatal király számára teljesen más jelenti a felnövést: ő folyamatosan másokért hoz döntéseket, és meg kell tanulnia elfogadni, hogy akad, aki majd érte képes áldozatokat vállalni. Utóbbi lesz Sarolta.

Kettejük szövetsége nem egy szirupos mese az igaz szerelemről, amit csak meg kell találni, aztán lubickolni benne, hanem jó példája a szövetséggé váló emberi kapcsolatnak, ami tele van küzdelemmel, de cserébe mégiscsak egy életen át magában hordozhatja a szenvedélyes érzést, amiből egyszer régen útjára indult.

Ehhez néha előre kell menekülni, és közösen kilépni az árgus szemekkel figyelő tömeg elé, máskor pedig az ágy alá kell bújni kézen fogva, mert annyira ijesztőnek tűnik a végtelen és a jövő.

Valójában ez utóbbi közös vállalásról mesél nekünk a Sarolta királyné. 

Meg arról, hogy amikor visszanézünk évtizedek múltán: látjuk majd, mely nagy döntéseink alakították az életünket adott irányba. Hibázni mindannyian fogunk, de ha ott, a kerítés előtt állva, szívből adtuk meg magunknak a választ – átmászunk vagy visszafordulunk –, akkor bármi jött vagy jön még szembe ezután, legalább biztosan a saját utunkon járunk. És legyünk királyok, királynék vagy egyszerű hétköznapi emberek: a lényeg végül úgyis mindig ez a tény marad.

Kiemelt képünk forrása: Netflix

Széles-Horváth Anna