Csatahajó a fejeken: a Bridgerton-sorozat Sarolta királynéjának parókáiról
Bár a Bridgerton világában már szinte csak Sarolta királyné fején látni parókákat, ám azok olyannyira impozánsak, hogy okvetlenül ráirányítják a figyelmet arra az elképesztő divathullámra, amelyből a sorozat jelmeztervezői bőséggel inspirálódhattak. Pokoli hajtornyok nyomába eredt László Ferenc kultúrtörténész.
–
Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy miként vált egy bő évszázadon át meghatározó divattá, vagyis a mindkét nembeli barokk és a rokokó elegancia alapelemévé a tüntetően látványos parókaviselet, úgy egészen változatos okokból állhat össze a komplex magyarázat.
Kezdjük ott, hogy mire a XVII. században kialakult ez a korszakos viselet, a parókák múltja már több ezer éves volt. Hiszen már az ókori Egyiptom elitje is hordott ilyesmiket, amint arról számos sírlelet tanúskodik, a római nők pedig – előkelőek és kurtizánok egyaránt – szívesen viseltek szőke parókát, mely szín a ritkasága révén időről időre különösen vonzónak és áhítottnak számított. De – mint annyi mindenféle más ismeret és tudás, úgy – a középkorra a parókakészítés fortélyai is feledésbe merültek, s habár a viselői igény ekkor sem szűnt meg teljesen, ám az emberi vagy állati szőrrel bevont bőrsapka-szerűségek igencsak tökéletleneknek bizonyultak a mindennapi viselet során.
Az évezredes parókaapály a kora újkorban néhány kitüntetetten hiú uralkodó révén ért véget.
Egy fejedelmi hölggyel kezdve a sort: I. Erzsébet angol királynő oly jellegzetes vörös hajkoronája az életút és az uralkodás második felében már paróka volt.
A „szűz királynő” e döntése érdemi hatást gyakorolt az angol udvar módijára, csakhogy a szigetország ekkor még félreesőbb helynek számított annál, semhogy a nagyvilág számára diktálhassa a divatot. Annál előnyösebb helyzetben voltak e téren már ez idő tájt is a franciák, és így korántsem meglepő, hogy a parókaviselet két alapító atyjának XIII. és XIV. Lajost tekinthetjük.
Ám mielőtt róluk szót ejtenénk, egy nemi betegséget, a szifiliszt is meg kell említenünk.
A korban Európa-szerte jószerint feltartóztathatatlanul terjedő bujakór ugyanis éppúgy hajhullást okozott (méghozzá a legelőnytelenebb módon, vagyis foltokban), mint a higany, amellyel gyógyítani próbálták e betegséget.
Ennek következtében a kopaszodás és a kopaszság mondhatni, gyanússá vált, azaz stigmatizálódott, ellenben a dús haj az egészség, az erő és a férfiasság jele gyanánt csak még inkább fölértékelődött.
XIII. Lajos még egészen ifjú korában ezért növesztette hosszúra a haját, és viselte azt úgymond à la comète, vagyis üstököscsóva alakját felidéző, oldalt aláhulló göndör lófarokkal. Azonban – miért, miért nem – a király igen hamar elveszítette fejének eme ékességét, és elkezdett hosszú és fekete parókákat hordani. XIII. Lajos döntésének hatására pedig a parókaviselést többé már nem a betegség elleplezésére szolgáló igyekezetként azonosították. Épp ellenkezőleg: a paróka státuszszimbólummá, az előkelőség és a kifinomultság igazoló kellékévé lényegült át a francia uralkodó tágabb környezetében.
XIII. Lajos fia és utódja, a fiatal Napkirály felettébb büszke volt hullámos fürtökben gazdag, hosszú barna hajára, mígnem azután ő is megtapasztalta a hajritkulás keservét. Így hát XIV. Lajos is ráfanyalodott a parókaviselésre, amelyet azonban rövid úton egészen új szintre emelt. Hűen a minden más téren is megnyilvánuló feltűnésvágyához és abszolút hatalmához, a francia uralkodó mesterien túlméretezett parókaköltemények viselésére adta a fejét. Mi több, a számtalan csigában és hullámban bebodorított, feltornyozott póthajat, az úgynevezett allonge parókát beemelte az udvari etikett kötelező elemeinek körébe. S minthogy 1700 táján a francia fodrászipar már rendkívüli haladást elérve ontotta a parókákat, Európa pedig minden túlzás nélkül követendő mintának tekintette a Napkirály példáját – a parókaviseletből általános európai divat, sőt szokás vált.
A XVIII. században azután újabb fejlemények következtek, amelyek egyrészt módosították, másrészt fenntartották a paróka diadalmas uralmát. Az addig természetes színű, vagyis többnyire fekete és barna parókákat ugyanis a rokokóval felváltották a rizsporozott fehér parókák.
Ez az időseket és fiatalokat mintegy egyenlősítő és uniformizáló, felvállaltan mesterkélt irány persze csak még költségesebbé tette a parókaviselést. Egy korabeli statisztika szerint a divat terén korántsem élenjáró Poroszországban, egy főre évi négy kilogramm rizspor esett – a szó szoros értelmében. Viszont az az előnye okvetlenül megvolt a fehérítésnek, hogy így valamelyest a tisztaság képzete is megjelenhetett a parókák körül, jóllehet azokat tisztítani, vagy pláne mosni nem lehetett.
Ekkorra a parókák divatjának formálását már egyértelműen a nők vették át: olyan irányadó (és sokak által gyűlölt) hölgyek, mint Madame Pompadour vagy Marie Antoinette királyné. A parókák pedig a század közepe táján vészes mértékű növekedésnek indultak, hiszen átmenetileg még azt az eszményt is lefektették az ambiciózus párizsi hajszobrászok, hogy a női megjelenésben a száj felezővonalként szolgáljon: vagyis hosszban ugyanannyi legyen felette, mint alatta.
Ez a baleset- és tűzveszélyes praxis persze akár már a hanyatlás tünete gyanánt is azonosítható lenne, aminthogy a kordivat hóbortba való átfejlődésének tekinthető a paróka-installációk rövid tündöklése is. Itt már rögvest eszünkbe is juthat a sorozatbéli Sarolta királyné megannyi merész parókakölteménye,
ám a Netflixen látottak könnyen halvány utánérzéseknek bizonyulhatnak, ha rátekintünk például az à la Belle Poule parókára, amelynek kellős közepén ott leljük a nevezett francia fregatt makettjét.
Innen már nemigen vezethetett tovább az út, s a polgári eszmék terjedése amúgy is e viselet ellen hatott, még ott is, ahol a parókás fejek nem kerültek a guillotine alá. Átmeneti megoldást alkalmazva, egy darabig még akadtak olyanok, akik a saját hajukat viselték paróka módjára, azaz rizsporozva és hullámokat sütve bele, mint ahogyan azt – ha minden igaz – az Egyesült Államok első elnöke, George Washington tette.
A XIX. században azután hamar a múlthoz ragaszkodó öregek jellegzetességévé vált, és így drasztikusan visszaszorult az azt megelőzően úgy másfél évszázadon át nélkülözhetetlennek számító elegáns paróka. Bár ceremoniális szerepe itt-ott, legfőként az angol igazságszolgáltatás világában még megmaradt, mégis jellemzőbb, hogy az egykor fejedelmi fejdíszként hódító paróka már csupán a lakájok ünnepi öltözetének kiegészítőjeként maradt része az előkelő mulatságoknak.
Kiemelt képünk forrása: Netflix
