Balatoni József: Nem emlékszem olyan ballagásra, hogy ne sírtam volna legalább egyszer
Tényleg rohan az idő: holnap már május, és ha május, akkor ballagás. Minden közoktatásban töltött életszakasz ballagással zárul, de a legfontosabb talán mégis a középiskolások ballagása, hiszen számukra ez hatalmas mérföldkő: a felnőttkor küszöbén toporognak. Bár Jocó bácsi idén hivatalosan már nem tanított, mégsem tudott lélekben elszakadni a volt osztályától, ahogy a gyerekek sem tőle, ezért elkíséri őket ezen az utolsó állomáson is. És ez így van jól. Balatoni József írása.
–
„Gaudeamus igitur…”
Ez a dal csendül fel hamarosan szinte minden középiskolában. Tényleg megint eljutottunk idáig, megkezdődik a ballagások időszaka, ami a tanév egyik legszebb és egyben legszomorúbb, legmeghatóbb eseménye is.
Talán nincs is olyan ember, aki ne ismerné az idézett dalt, és ne dúdolná olvasás közben a dallamot is. Ugye? Én mondtam.
A dal legrégebbi szövegváltozata 1287-ből származik, a ma ismert szöveg a dallammal pedig az 1700-as években keletkezhetett. Eredetileg egy kocsmai ének, ami nem a búcsúról szól, sokkal inkább egy buzdító ének arra, hogy „éljünk a mának”.
Az évszázadok alatt a pajzánabb részek kikerültek belőle, bár egyes vélekedések szerint azért ma is maradt benne játékosság: a „membrum” szó lehet valaminek a tagja… de testrész is, amit értelmezhetünk akár hímtagként is. Bár ez azért kevésbé lenne emelkedett, de az eredetileg egyetemisták által énekelt szórakoztató verzióba még ez is beleférhet. Akárhogy van is, az biztos, hogy az egész világon elterjedt ez a dal.
Szerencsétlen ballagtató vagyok
Én azon kevés szerencsétlenek közé tartozom, akik ugyan sokáig osztályfőnökök voltak (én összesen tíz évig), mégis csupán egy ballagásuk lehetett. Nekem kizárólag az első, általános iskolai osztályommal.
A második ballagást elsodorta a Covid, amit azóta is nagyon fájlalok, de ott és akkor megértettem, hogy így kellett dönteni.
Most pedig már nem vagyok ott az osztályommal, hogy ballagjak. Vagyis… csak elvileg nem. Ugyanis az a hatalmas megtiszteltetés ért, hogy a volt osztályom megkért: vegyek részt a ballagásukon, sőt ballagjak velük.
Így végül, ha minden jól megy, akkor mégiscsak lesz legalább egy „igazi” gimnáziumi ballagásom volt pedagógusként.
Az első tanévem telik így, és az első ballagás lesz tíz év után, amiben szervezőként sem veszek részt
Eddig ugyanis minden ballagáson ott voltam az elejétől a végéig, az első virág felhelyezésétől az utolsó levél összesöpréséig. Fura érzés ez még mindig. Olyan, mint egy szakítás utáni első év: az első karácsony nélküle, az első nyaralás nélküle; stb.
Diákként és pedagógusként is nagyon izgalmas és tartalmas ez az időszak. Most zajlanak az utolsó tanórák, ami mindig nagyon megható érzés. Hosszú-hosszú évek után egyszer csak üres lesz egy tanterem, már nem mosolyognak vissza ránk ugyanazok az arcok a folyosón.
Én ebbe egy kicsit mindig belehaltam lelkileg, mert szinte minden osztály a szívemhez nőtt.
Ekkor már nem számítanak az ellentétek, az esetleges korábbi konfliktusok – amikből azért akadt szép számmal –, csak a szép emlékek áradnak.
A másik kedvenc eseményem ilyenkor a szerenád, ami sajnos több helyen kezd eltűnni
Pedig annyira szép lezárása mindennek, ahogy hamisan énekelnek az ablak alatt, majd ellepik a tanáraik lakását a diákok. Hozzám többen is jöttek, először (szinte napra pontosan) tíz éve.
Az akkori eléggé kis lakásban mindenhol diákok ültek, tele lett a szoba élettel, nevetéssel. Mindegyik osztálynak én voltam a záróállomása, mert tudták, nálam akár hajnalig is lehet maradni. Nyugodtan kitehettem volna a „megtelt” táblát, ha lett volna rá hely. De szerencsére nem volt.
Én boldog lennék, ha ez a szokás megmaradna, vagy ahol már nincs, ott újraéledne. Egyetlen estéről, de sok esetben csak egy-két óráról van szó, viszont így is örök emlék marad mindenkinek.
A ballagás napja a diákoknak, szülőknek ünnep, a szervezőknek pedig leginkább őrület
Sokszor hetekkel előtte már készülnek a dekorációk, az origamifigurák. Sokan hajnalban kelnek, hogy mire a nagy esemény elkezdődik, addigra minden a helyén legyen: a tantermek díszbe öltözzenek, a korlátok virágokkal legyenek tele, a táblákra pedig szép minták és idézetek kerüljenek.
Olyan jó látni ilyenkor a diákok meghatódott arcát, a szülők büszkeségét. Igen, ez az ő nagy napjuk, együtt, közösen. Ott vannak a családtagok, a barátok, a volt iskolatársak és a pedagógusok is.
Én amúgy is nagyon érzelmes vagyok, szóval nem emlékszem olyan ballagásra, hogy ne sírtam volna legalább egyszer. Sőt, leginkább az volt a jellemző, hogy szinte végig folyt a könnyem.
Azt kívánom mindenkinek, hogy éljék meg ezt a szép pillanatot, mert sok-sok év múlva biztos, hogy jó érzés lesz visszagondolni erre. Nem számít, ha hamis az ének, nem érdekes, ha van egy baki a versben, és az sem lényeges, ha a beszéd nem tökéletes. Mert ezek mind mellékesek ahhoz képest, mennyire emelkedett lehet egy ilyen ünnepség.
És tényleg senki sem arra fog emlékezni, milyen apró hibák voltak, ezt tapasztalatból tudom.
Csak egy megjegyzés
A végére hagytam egy kis edukációs észrevételt. A lufikkal ugyanis az évek alatt sem sikerült megbarátkoznom, és már nem is fogok. Igen, teljesen értelmetlennek tartom a lufieregetést, ami nem mellesleg környezetszennyező, és még az állatokra is veszélyt jelent. Szóval, aki csak teheti, gondolja át, kell-e tovább terhelnünk a környezetünket egy-egy ilyen lufis akcióval.
Ha pedig végképp nem tudja ezt elengedni (haha!), akkor a kisebbik rossz, ha speciális ökolufikat használ. Az talán egy fokkal jobb.
Mindenkinek szép élményeket, örömteli pillanatokat, finom vacsorát és élvezetes családi bulit kívánok! Utána pedig egy szekérderékkal az érettségihez! (Írtam is róla, olvassátok el!) Menni fog. De ballagni mindenképp!
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Fortepan / Umann Kornél
