ADHD a munkahelyen: „A gondolataim gyorsabbak, mint ahogy ki tudnám fejezni őket”

–

Diagnosztizált ADHD-s vagyok. Fontosnak érzem rögtön az elején tisztázni: ez a szöveg nem a jelenlegi munkahelyi közegemről szól. Inkább korábbi céges helyzetek, régebbről hozott működésmódok és régóta hordozott élmények sűrűsödtek össze bennem. Ezeket próbálom most pontosan megfogalmazni.

Van az ADHD-val kapcsolatban egy élményem, amiről elég nehéz úgy beszélni, hogy ne hangozzon nagyképűnek, sértettnek vagy valami nagyon fárasztó önigazoló monológnak. Pedig nem annak szánom. Inkább annak a pontos megfogalmazására teszek kísérletet, ami nekem talán az egyik legfájdalmasabb része az egésznek. Az, hogy sokszor pontosan érzem, mennyi minden van a fejemben. Egy helyzetben nagyon gyorsan elkezdenek összeállni a rétegek. Ki mit mond és ki mit nem mond? Mi a valódi kérdés a kimondott kérdés mögött? Hol van a rendszerben a hiba? Ki kivel van, és ki ellen, és miért? Mi lesz ebből az egészből két hét múlva?

Ez a képesség néha hasznos, viszont borzasztóan fárasztó

Azért fárasztó, mert közben a világ egyáltalán nem olyan tempóban működik, mint az én gondolkodásom.

Az emberek sokszor azt szeretik, aha valaki gyorsan reagál. Egyszerűen, határozottan, öt szóban, esetleg két pontban, és lehetőleg olyan magabiztossággal, mintha maga Mózes hozta volna le a választ a hegyről, isteni kinyilatkoztatásként, kőtáblákba vésve.

Én meg közben ülök ott, és a fejemben már rég nem egy válasz van, hanem egy egész belső térkép. Nemcsak azt látom, hogy mi hangzott el, hanem azt is, hogy miért pont így hangzott el, milyen félreértés van mögötte, melyik szereplő mit próbál megúszni, és hol fog ez az egész később visszacsapódni. Aztán mire ezt valahogy emberi nyelvre fordítanám, valaki más már mondott valamit. Valami rövidebbet, egyszerűbbet és lényegesen könnyebben befogadhatót. És a többiek bólogatnak.

Bennem pedig ilyenkor jön az a nagyon kellemetlen, nagyon szégyellt belső mondat, hogy „de hát én ebben többet láttam”. Nem szép mondat, na. Nem is szívesen teszi ki az ember. Van benne irigység, düh, meg sebzett igazságérzet is. És persze rögtön jön mellé a szégyen is.

Főleg akkor, amikor látom, hogy mások sokkal egyenesebben tudnak végigmenni folyamatokon. Nem nyitnak ki minden kérdésből tizenkét mellékszálat. Nem vizsgálják meg ugyanazt a problémát stratégiai, pénzügyi, érzelmi, etikai, szervezeti és világmegmentő szempontból is. Mondanak valamit, elküldik, jelentkeznek, megkérdeznek valakit, kiállnak magukért, és ami számomra talán a leginkább irigylésre méltó: befejeznek dolgokat. Én pedig néha még mindig ott tartok, hogy rendben, de pontosan milyen értelemben jó ez így, kinek jó, meddig jó, és vajon mikor fog az egész visszatérni egy péntek délutáni e-mailben, amelynek tárgya természetesen „gyors kérdés” lesz. Ami soha nem gyors kérdés. Ezt azért rögzítsük, plíííz.

ADHD-val ez különösen kegyetlen tud lenni

Mert a gondolat sokszor tényleg gyors. Néha túl gyors is. A felismerés megvan, az ötlet megvan, az összefüggés megvan, csak a kivitelezés valahol útközben elkezd szétesni. A fejemben már ott a jobb válasz, de mire mondat lesz belőle, túl hosszú lesz és túl komplex. Túl árnyalt. Vagy túl óvatos. Leírni meg sokszor azért nem fogom, mert miközben elkezdtem fejben megszerkeszteni, újraszerkeszteni, pontosítani, majd udvariasabbá tenni, rájövök, hogy talán mégsem most kellene elküldeni, és már el is telt három óra, majd három nap.

A sűrű belső munkából végül leginkább az eredménytelenség látszik. Késik a válasz, nem szólaltam meg időben, túl sokat magyarázok, vagy megint nem sikerült lezárnom valamit. Közben egy egyszerűnek tűnő feladatot úgy élek meg, mintha kisebb diplomáciai válságot kellene kezelnem egy érzelmi hullámvasút első kocsijából.

Gyakran jóval kevesebb jelenik meg belőlem, mint amennyi valójában bennem van. Ha ez elég sokszor ismétlődik, az ember előbb-utóbb rossz következtetéseket kezd levonni saját magáról.

Lehet, hogy csak képzelem, hogy többet látok ezekből a helyzetekből? Lehet, hogy mások tényleg alkalmasabbak? Lehet, hogy én vagyok kevés?

Ez az utolsó mondat a legrosszabb. Mert nagyon könnyen megragad bennünk. Főleg akkor, amikor az ember már sokszor hallotta, hogy túl sok, túl bonyolult, túl érzékeny, túl szétszórt, túl lassú, túl nehezen követhető. Egy idő után a kérdés kijelentő módba vált: kevés vagyok. Hát, ja. 

Persze lehet, hogy ez a mondat így nem igaz. Csak nagyon meggyőző. Az igazság talán inkább az lenne, hogy sok minden van bennem, csak nem mindig jut ki időben, érthetően, mások számára is használható formában. Mert a gondolat, amelyik csak a fejemben kapja meg a maga kis belső vastapsát, kívülről sajnos nem látszik. Bármilyen jó és pontos. Bármennyire szépen összeállt bennem hajnali fél háromkor, amikor persze aludni kellett volna, de az agyam úgy döntött, hogy most érkezett el az idő a teljes problémakör újragondolására.

A világ többnyire abból ért, ami időben odaér és nagyjából érthető. Ami nem kér a hallgatóságtól abszolvált doktori képzést csak azért, hogy követni lehessen. Megértem én a világot, mégis fáj. Mert van bennem egy nagyon erős érzés, hogy többre lennék képes, mint amit az eredményeim néha mutatnak. Hogy sok helyzetben jobb válaszom lenne, csak később jut eszembe a jó forma. Hogy vannak gondolataim, amelyeknek sokkal több helyük lenne a világban, ha nem akadnának el félúton, majd kezdenének végtelen köröket futni a fejemben.

Ez az ADHD-ban számomra az egyik legnehezebb

A távolság aközött, amit belül tudok, és aközött, amit kívül sikerül megmutatnom. Belül ott van a gyorsaság, az érzékenység, a tudás, a komplexitás és sokszor egy egészen jó megoldás is. Kívül ebből néha csak a késés, a túlmagyarázás, a lefagyás meg néhány félbehagyott dolog látszik. Elég rossz cserearány.

Talán ezért fáj annyira, amikor másokat sikeresebbnek látok. Nem egyszerűen az zavar, hogy nekik sikerül. Az fáj, hogy bennem közben újra és újra felmerül: ha ennyi minden van bennem, miért nem látszik jobban az életemen?

Na, szóval azt hiszem, fontos erről beszélni. Mert sokáig azt gondoltam, ez az egész valahogy az értékemről szól. Arról, hogy elég jó vagyok-e. Most egyre inkább úgy látom, hogy van itt egy másik, sokkal fontosabb kérdés is: hogyan lesz abból, ami bennem van, valami látható, érthető, vállalható és időben megjelenő dolog? Ez már nem önostorozás. Ez munka. Még mindig nehéz. Még mindig fáj. De legalább nem abból indul ki, hogy én vagyok kevés. És őszintén? Már ez is elég nagy könnyebbség.

És valamit még szeretnék ideírni a végére. Nagyon hálás vagyok a mostani munkahelyi közegemnek azért az elfogadásért és folyamatos segítségért, amivel a kisebb-nagyobb bénázásaim közben megtartanak. Mert diagnózis ide vagy oda, elakadás azért továbbra is van, ezt kár lenne romantikusan átfesteni. Csak óriási különbség, hogy milyen közeg vesz körül közben. 

WMN szerkesztőség