Megbukott az iskolában, züllött életet élt Petőfi Sándor egyetlen fia

–

Petőfi Zoltán Debrecenben született 1848. december 15-én. Édesapja, Petőfi Sándor a kilenc hónapja tartó szabadságharc katonai helyzete miatt azt szerette volna, hogy fia egy biztonság reményét ígérő helyen: a cívisvárosban, egy apósa által vásárolt házban lássa meg a napvilágot. A születés voltaképpen előrevetítette, hogy a kisfiú élete tragikusan rövid és hányatott lesz:

„…eszem ágában sem volt, hogy a szülést túl fogja élni szegényke, mert különben is olly kicsiny, vékony és gyönge, vagy legalább ennek látszik, hogy a szellő is könnyen elbánhatnék vele […]  Fiam is oly gyönge, olly hideg, olly kicsiny, mondhatnám, olly alaktalan volt, hogy az első pillanatban halvaszületettnek véltem. Harmadnapos korában megbetegedett, s a betegség még inkább elcsigázta” – írta Petőfi Sándor Zoltán fiam életrajza hét hónapos koráig című művében. A szabadságharc költője nem tölthetett sok időt a kisbabával: januárban visszatért a frontra, csatlakozott Bem József erdélyi hadseregéhez, a családját Arany Jánosra bízta, aki a kis Zoltán keresztapja is lett:

„Kedves Jánoskám […] A haza elveszett ugyan, de te legalább megmaradtál. […] De mielőtt hazámat menteném meg, meg kell mentenem családomat, és ezt a ti segítségtek nélkül talán nem tehetem. […] Feleségemet, mihelyt egy kicsit felépül, gyermekével együtt hozzád szállítom jobb idők bekövetkeztéig, bízván őket a ti gondjaitokra” – írta barátjának és költőtársának január 7-én.

Petőfi Sándor a távollétei alatt időnként meglátogatta fiát és feleségét, akik aztán júliustól vele tartottak oda, ahol az erdélyi hadjárat során teljesítenie kellett a katonai szolgálatát. A költő a gyerekét július 20-án látta utoljára, tizenegy nappal később eltűnt a segesvári csatában – gyereke hét hónapos volt ekkor.

Az özvegyen maradt Szendrey Júlia a visszaemlékezések szerint nem igazán tudta gondját viselni a fiának, aki így a nagyapjánál, majd a mostohaapjánál nevelkedett, végül pedig nagybátyjához, Petőfi Istvánhoz került.

A békétlen, zabolátlan természetű fiatal – akinek súlyos magatartásproblémái voltak – hanyagolta a tanulást, „könnyelmű barátokkal, erkölcstelen mulatságokba süllyedt”. Többször is iskolát váltott: a pesti piarista gimnáziumból (a hatodik osztályban meg is bukott) a szarvasi, majd a nagykőrösi gimnáziumba került, végül a szegedi piarista főgimnázium tanulója lett. Szegeden úgy tűnt, elkezdi komolyan venni a tanulást, a budapesti IV. kerületi állami főgimnáziumban „javító vizsgálatokat” is tett, de az érettségi vizsgáját már nem tette le. A család azt szerette volna, hogy gazda oklevelet szerezzen, és ahogy a tanulmányai szüneteltetésekor tette, továbbra is nagybátyja gazdaságában dolgozzon. De az óhaj nem vált valóra: a fiút nem a gazdálkodás, hanem a színészet vonzotta, egy debreceni társulat tagja lett. A gyenge, beteges fiatal színészként is folytatta a züllött, bohém életet, és sokat nélkülözött. Egy ismerőse, Egressy Ákos így írta le, hogy élt ekkortájt:

 „A gyönyörűen felserdült Zoltánnal tizennyolc év múlva találkoztam ismét Debreczenben. A korán árvaságra jutott szerencsétlen fiú az időben, mint Szabó Színigazgató társulatának tagja, a debreczeni színházban volt szerződve, igen csekély fizetéssel. Megtudtam, hogy betegen, elhagyatva fekszik a lakásán. Siettem meglátogatni, hogy lehetőleg segítségére lehessek... Egy Csapó-utczai kis bérszobában, ágyban fekve találtam.” 

Petőfi Zoltán a visszaemlékezések szerint ahogy a tanulásban, úgy a színészetben sem volt eléggé kitartó, és különösebb tehetséget sem mutatott, állítólag csak a neve miatt szerepeltették. A társulatát – amellyel Nagyváradon és Kecskeméten is fellépett – egy idő után otthagyta, és alkalmi együttesekkel járta az országot. Többnyire csak kisebb szerepeket kapott, viszont – mivel Petőfi Sándor fia volt – akármerre járt, hatalmas rajongás övezte, „éltették, etették, itatták.”

A színészet mellett az írással is próbálkozott. Első művei már gyerekkorában megszülettek, amelyeket Ifjúkori kísérletek címmel gyűjtött össze. Műfordításai is voltak. Versei – amelyeken világosan tetten érhető apja stílusa – főleg szerelmes és hazafias témájúak.

De meguntam már e hitvány életet!

Hiszen nekem nincs is senkim ki szeret;

Te vagy kis lány, te vagy magad egyedül,

Kinek szivén, sorsom miatt bánat ül.

De nincsen is a világon senki sem,

Kiért olyan hőn dobogna fel szivem,

Mint dobog fel az teérted szép leány,

Akinél nincs kedvesebbem, csak hazám!

És még te vagy, hü barátom, ki szeret,

Ki fönntartja én bennem még a hitet;

Ne volnátok, ma megásnám síromat,

Eltemetném velem együtt kínomat.

(Petőfi Zoltán: Búdal)

A költeményeit Kosztolányi Dezső éles kritikával illette: „Gyerekes kapkodással másolja apja leggyöngébb verseit és az apja életét […] Ez a fiú csak paródia, az apja igénytelen paródiája.” 

Az, hogy Petőfi Sándor fia volt, nemcsak áldás, hanem átok is volt számára, ezt Kosztolányi kíméletlen szavai is bizonyítják. Édesapja emlékét viszont minden igyekezetével ápolni próbálta: gyakran megfordult Debrecenben, ahol eleinte csak a szülőházát kereste fel, később viszont az összes helyet felkutatta, amelyen az édesapja megfordult. A szóbeszéd úgy tartja, hogy annak is próbált utánajárni, mely házakban írta édesapja az egyes korai műveit, és időrendbe kívánta szedni őket. 

Számos szerelmi kalandba keveredett, másod-unokatestvérébe, a Tininek becézett Baranyai Krisztinába is beleszeretett. A „távoli rokonához” szerelmes verseket is írt, és megajándékozta őt egy édesapjától örökölt gyűrűvel is.

Gyenge szervezete nem viselte jól a nélkülözést, a szüntelen mulatozást, a hektikus életmódot.

Tüdőbetegségbe esett, a rokonainál, valamint külföldi fürdőkben lábadozott. Amikor tudatosult benne, hogy betegsége súlyos, „visszanyerte alkotókedvét”, újra írni kezdett. Azt tervezte, hogy a műveivel fel is fog lépni, de erre már nem kerülhetett sor: élete utolsó, Gleichenbergen fürdővárosban töltött nyara után valamelyest megerősödött ugyan, de hamarosan újra ágynak esett. „Október 2-a után nem kelt fel többet. November 3-án ismét görcsös köhögés gyötörte. Gyámja orvosi tanácskozást hívott össze és megállapították, hogy a vég minden órában bekövetkezhet” – szerepel a visszaemlékezésekben. 

1870. november 5-én, reggel 7 órakor hunyt el. A szűk huszonkét évnyi, szüntelen tévelygésre ítélt életét állítólag a következő szavakkal zárta le: „Most már tudom, hogy hova menjek.”

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Wikipedia / Frankó Miklós; Wikipédia / Barabás Miklós

Nádudvari Péter