12 pontban arról, hogy mi közöm nekem Petőfihez

–

Ezek a kérdések jártak a fejemben, amikor megérkeztem a Felül a gálya című estre az óbudai Esernyősbe. Az utazóprodukciót Petőfi születésének 200. évfordulója alkalmából hozta létre Petruska András dalszerző-énekes-gitárvirtuóz, Bíró Szabolcs „Maszkura” énekes-harmonikás és Kathy Zsolt színész-rendező.

A három művész jó érzékkel nyúlt a Petőfi-életműhöz, sőt, játszani is mert vele, hogy annak gondolatiságát igazán maivá tegye.

Mert hát minden városban, településen van Petőfi utca, meg mindenki tudja, hogy „talpra magyar”, „Ej, ráérünk arra még!” és Anyám tyúkja, de mintha egyre kevésbé tudnánk kapcsolódni a poétához. Holott aktualitása éppenséggel lenne. 

Az előadás elején Kathy Zsolt rögtön megnyugtat minket: ő sem szerette, amikor az iskolában jeles írók-költők életrajzát kellett bemagolni. Nem is történik semmi olyasmi a színpadon, ami egy régimódi poroszos tanóra hangulatát idézné. Kathy gyakorlatilag végig standupol – folyamatos párbeszédben van a közönséggel, érdekességeket oszt meg, viccelődik, szaval, elgondolkodtat. Ezek a részek váltakoznak a megzenésített versekkel, amelyek túlzás nélkül csodálatosak. Nagyon jól szól külön-külön és együtt is a gitár, a tangóharmonika, a két férfihang, Petruska és Maszkura. A dalok erőteljesek, ritmusosak, áradók, de érzékenyek is, a témához képest pedig meglepően vagányak. 

Nem mintha különösebben értenék a zenéhez. Mindenesetre hálás vagyok a művészeknek azért is, hogy ezek a dallamok egyből belemásztak a fejembe, és elhalványították az ottani emléknyomokat.

Mert nekem a Petőfi-versek eddig többnyire gyerekhangon szóltak, memoriterként elhadarva, versszakonként váltogatva, izgulósan, mert felelünk, vagy március 15-i ünnepség van.

Ott állunk a színpadon, a nadrágunkat, szoknyánkat (szigorúan fekete!) gyűrögetjük, ide-oda himbálózunk, és mondjuk a sorokat nagy erővel, összpontosítva. Vagy külföldi vendégek érkeznek az iskolába, és nekik szavaljuk: Sándor Petőfi, Dö puszta in vintör (angoltanárunk fordítása).

 

Persze ennek is megvolt a szépsége, de annak is megvan, hogy huszonöt évvel később itt ülök egy zenés esten, és rájövök, Petőfi költeményei dalszövegnek is kifejezetten izgalmasak. Közben pedig egy csomó minden eszembe jut ebben az egy órában, és annak hatására. Anélkül, hogy elspoilerezném az előadást, például a következők:

1. Mennyire mitikus alak ez a Petőfi. Nemcsak a halálának helye, időpontja, körülményei tisztázatlanok, de az is bizonytalan, hogy hol (Szabadszállás? Kiskőrös?) és pontosan melyik napon született. Mintha az égből pottyant volna közénk, és azóta is velünk lenne. 

2. Mennyit számít a branding. Utánaolvasgattam Petőfinek (mégiscsak újságíró vagyok), és túl azon, hogy én olyan hosszú Wikipédia-szócikket még életemben nem láttam, mint ami neki van, az ELTE honlapján a költő életének egy másik izgalmas epizódjára bukkantam. Történt ugyanis, hogy Bajza és Vörösmarty közbenjárására Petőfit a megújuló Pesti Divatlaphoz hívta dolgozni 1844-ben annak szerkesztője, Vahot Imre.

Vahotnak üzleti érdeke is fűződött ahhoz, hogy Petőfiből sztár legyen, és mindent meg is tett ezért.

Egyfajta menedzserként állt Sándor mellett egy olyan időszakban, amikor a közízlést sikerült a népköltészet felé mozdítani, az újság eladását pedig növelni. Ez persze semmit nem von le a költő tehetségéből, de arra rávilágít, hogyan tudott ekkora ismertségre szert tenni. 

3. Micsoda megkönnyebbülés kimondani, hogy Petőfi minden nagyszerűsége mellett, a mindennapi életben kicsit idegesítő figura lehetett. Na, jó, egy anekdotát elárulok, de csak azért, mert Kathy Zsolt ezt már egy nyilatkozatában is elmesélte. Petőfi állítólag szeretett a Budai Várnál sétálni, és ilyenkor oda-odalépett vadidegenekhez, hogy megkérdezze: „Elnézést, Uram, tudja, hogy én vagyok a legnagyobb magyar költő?” 

4. Huszonhat éves korára viszont egy egész életművet létrehozott. Közel ezer verset írt, ebből mintegy nyolcszázötven mű maradt fenn. 

Amikor Petőfi rövid életével szembesülök, az mindig egy figyelmeztetés, hogy az én időm is véges.

Harminchét éves vagyok, és ilyenkor sürgetést érzek, hogy valami fontosat tegyek, legalábbis ne süppedjek bele a mindennapokba, hanem aktívan foglalkozzam azzal, mi dolgom a világban.

5. Mennyire takarta ki Petőfi életében és holtában Szendrey Júliát, aki, bár szintén tehetséges volt, a korszakban egyáltalán nem érvényesülhetett. A pár alig három évet tölthetett együtt, de ennek ellenére, vagy tán épp ezért, a szerelmük legendás lett. Szendrey később Andersen-meséket fordított, nem is akárhogyan. Nehéz sorsú nő volt, második férjétől, Horvát Árpád történésztől úgy kellett elmenekülnie, mert a mai fogalmaink szerint bántalmazó kapcsolatban éltek. A különköltözésért még Szendreyt ítélte el a közvélemény. Negyvenéves sem volt, amikor méhrákban elhunyt, utolsó hónapjait a Horánszky utcában, a mai Lumen épületében töltötte. Gyakran gondolok rá, amikor a kávézóban járok. (ITT írtunk Szendrey Júliáról bővebben.) 

6. De visszatérve Petőfihez: nagy kérdés, hogy tényleg annyira vágyunk-e a szabadságra, és ha megkapjuk, mihez tudunk kezdeni vele. Petőfinél a szabadság egyértelmű, hőn áhított érték, minden patetikus szólamával együtt. De a pszichológiában ott van Erich Fromm is, aki szerint a modern ember egyenesen menekül a szabadság elől. Ahogyan Kőváry Zoltán könyvéből (Bevezetés az egzisztenciális pszichológiába) is kiderül, Fromm három menekülési stratégiát különböztetett meg. Az első az autoriter magatartás, nagyon leegyszerűsítve az, hogy felfelé nyalunk, lefelé rúgunk (ezt én foglaltam össze így, nem Kőváry). A második a destruktivitás: mivel nincs lehetőségünk teremteni, inkább rombolunk. A harmadik pedig a konformitás, hogy előbb vagy utóbb belesimulunk a nekünk felkínált szerepekbe, és elmulasztunk önmagunk lenni. 

7. Ha manapság zavaros, mi a szabadság, az is zavaros, mi a rabság. Lehet-e a bilincs fényűző ékszer a kapitalizmusban? Mennyire vagyunk szabadok a fogyasztói társadalomban, ahol mindig termelni, vásárolni, növekedni kell, mindenből többet, újabbat, jobbat szerezni-gyártani? Hogyan értelmezzük a rabságot a hibrid rendszerekben, amelyek kívülről, formálisan még úgy-ahogy demokráciák, belülről viszont be van bennük betonozva a hatalom?

Amíg megvan a szabadság illúziója, ki csinál itt forradalmat? Ha meg kitörne a forradalom, ki halna hősi halált érte? 

8. „Megint beszélünk s csak beszélünk, / A nyelv mozog s a kéz pihen; / Azt akarják, hogy Magyarország / Inkább kofa, mint hős legyen” – írja Petőfi, énekli Petruska és Maszkura. Hogyan viszonyul a propaganda, a kommunikáció napjainkban a cselekvésekhez? Közösségimédia-posztokban már mindenki nagyon jó, de hol marad a környezetvédelem, a gyermekvédelem (nem összekeverendő a homofóbiával, a transzfóbiával), az egészségügy, az oktatás újjáépítése? 

9. Lehet-e, érdemes-e azt mondani, hogy mi, magyarok, ilyenek meg olyanok vagyunk? Hogy folyton irigykedünk, sírva vigadunk, állandóan halogatunk, vagy megszoktuk, hogy irányítanak minket? Nem sztereotípiák ezek? Lehet ennyire általánosítani? Már hazafelé tartunk az előadásról a barátnőmmel, aki szociálpszichológus. Én azzal érvelek, hogy a nemzetkarakterológiák kora lejárt, ma már nem tekintjük tudományosnak ezeket az elméleteket. 

10. A barátnőm meg azt mondja, ott vannak a Hofstede nevéhez köthető kulturális dimenziók, és a magyarok rendre magas pontszámot kapnak „a bizonytalanságtól való félelem” skáláján. Az ismerősből, a megszokottból nehéz kilépni egyéni, csoport- és rendszerszinten egyaránt, különösen válság idején (minek tetézzük a bajainkat, ugye?). Beszélgetünk, okoskodunk, miközben döcögünk hazafelé, és ez jó. 

11. De azért ne kerüljük el a nagy mumust sem, azt, hogy mit jelent magyarnak lenni, ha távol áll tőled a nacionalizmus. Egy olyan időszakban, amikor a nemzeti jelképek, a megemlékezések, a történelemoktatás, sőt még a sport is egyre inkább átpolitizált, és egyre mélyül a szakadék az ország egyik és másik fele között.

Petőfi szerette a hazáját, bár sokszor szégyenkezett miatta. Látta a tájak szépségét, megidézte a pusztát, a csárdát, a betyárt, a mindenféle magyaros életképeket. De az egésznek talán mégis az a kulcsa, hogy volt egy nyelv, amelyen keresztül kifejezhette magát, amelynek a zeneiségét, lehetőségeit újból és újból felfedezte (lásd ezer vers), és ebben örömét lelte.  

12. Sokszor magától értetődőnek tűnik, de szerintem mégis elképesztő dolog, hogy valaki létrehozott egy színvonalas művet, verset, prózát, bármit, én pedig száznyolcvan évvel később elolvashatom. Nem kell feltétlenül egyetértenem vele (furcsa is lenne), és az sem feltétel, hogy egymással teljesen egyetértsünk a szövegről (az is furcsa lenne). Attól az még érték. 

Szóval az is lehet, sőt biztos, hogy a Felül a gálya című előadásról, Kathy Zsolt, Petruska András és Bíró Szabolcs „Maszkura” közös produkciójáról neked teljesen más dolgok jutnának eszedbe. Én csak javasolni tudom, hogy nézd és hallgasd meg, például március 4-én Miskolcon (Kocsonya fesztivál), március 15-én Budapesten (RS9), vagy március 16-án Pécsett (Pécsi Est). 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Wikipedia/ ELTE

Milanovich Domi