Ettől a szerelemtől még a szoknya szíve is megszakad – nézd meg az Előző életek című filmet!

–

Kilencvenes évek, Szöul, Dél-Korea. A 12 éves Na Young és Hae-Sung osztálytársak, egy kicsit vetélytársak és egy kicsit szerelmesek egymásba. Ahogy az ember tizenkét évesen szerelmes: szemérmesen, a szülei beavatásával, tétova pillantásokkal és nagy közös csöndekkel. Csakhogy Na Young szülei művészek, és többre vágynak, mint amit Dél-Korea nyújtani tud nekik, ezért az emigráció mellett döntenek. Két kislányuknak nincs választása, el kell búcsúzniuk addigi életüktől, és magukévá tenni egy sokkal nagyobb álmot: meghódítani Amerikát, meghódítani a világot. Na Young is azzal indokolja távozását a suliban, hogy koreaiul nem lehet irodalmi Nobel-díjat nyerni.

Tizenkét év múlva látjuk viszont, addigra beilleszkedett a kanadai társadalomba, és írói ambícióinak reális perspektívái nyíltak. Már a kétezertízes években járunk, ezért amikor eszébe jut, hogy utánajárjon, mi lett a gyerekkori szerelmével, nem kell mást tennie, mint szétnézni a közösségi médiában. Meg is találja Hae-Sungot, aki – meglepetés – szintén épp őt kereste. Most már két huszonéves fiatalt látunk, akik között ugyanúgy vibrál a levegő, és ugyanúgy megbújik az összhang, ahogy gyerekkorukban.

Csak mostanra egy világ választja el őket egymástól, és esélyük sincs arra, hogy egy földrajzi pontra kerüljenek. Úgyhogy Na Young – akit a nyugati világban már Norának hívnak – ismét elhagyja Hae-Sungot. 

És megint nem örökre. Mert újabb 12 év elteltével még mindig ott motoszkál bennük, hogy ennek a kapcsolatnak esélyt adjanak. Most már nem is a földrajzi távolság a legfőbb akadály – Hae-Sungnak végre van saját keresete, így pénze is arra, hogy átszelje az óceánt Noráért –, hanem hogy Nora közben férjhez ment. Egy amerikai sráchoz. És mivel tényleg a legnagyobb álmot álmodja, ezért Kanadából New Yorkba tette át a székhelyét. Hae-Soung itt látogatja meg, hogy a végére járjanak a történetüknek.

Az Előző életek tehát látszatra szerelmes film

Két ember kapcsolatáról, összeegyeztethetetlen, de múlhatatlan vonzalmáról. És az utolsó fejezetre megjelenik egy harmadik fél is: Arthur, Nora férje. Így már egy szerelmi háromszögben vagyunk, mondhatnánk.

De éppenséggel azt is mondhatjuk, hogy az Előző életek az emigránsok filmje. Jó sokan vannak manapság, akik máshol élnek, mint ahol születtek, és mindannyian megélik, hogy nemcsak az otthonukat és a családjukat (vagy annak egy részét) hagyták hátra, hanem a személyiségük egy darabkáját is. Mert ahhoz, hogy beilleszkedjenek egy másik társadalomba és egy új életformába, muszáj volt változniuk – amit jó esetben fejlődésként élnek meg.

Ugyanakkor az Előző életeket definiálhatjuk úgy is, hogy önéletrajzi film. Az író-rendezője, Céline Song ugyanis a saját történetét meséli el, a képen látottak számos ponton egy az egyben fedik a valóságot.

Ő is gyerekként vándorolt ki a szüleivel Kanadába, az apja szintén filmrendező, ahogy a filmben, ő is írónak készült gyerekkora óta, az is lett – ahogy a filmbeli Nora, úgy ő is kezdetben drámaíró –, neki is lett egy amerikai férje (aki szintén író, mint a filmben), és volt egy koreai szerelme, aki egyszer csak újra felbukkant az életében. 

És az Előző életek hamisítatlan első film is, minden ízét áthatja a bemutatkozás izgalma és bátorsága, az őszinteség, hogy „most megmutatom, ki vagyok, és hogyan látom a világot”. Első filmhez képest ugyan meglepően érett és kiforrott munka, határozott „íze” és stílusa van, de mégis csak egy debütálás.

Szóval sok mindent látunk itt egyszerre, miközben cseppet sem vagyunk túlterhelve, mert mindenre hagynak időt nekünk. Mire például Nora és Hae-Sung először pillantják meg egymást New Yorkban, mi már tudjuk – mert volt időnk megfigyelni –, hogy mindkettejükön nyomot hagyott a kultúra, amiben felnőttek lettek. Ott van a mozgásukban, az öltözködésükben, a tekintetükben, a magukról alkotott képükben – és ők is azonnal látják, amint egymásra néznek. Ennyire meghatározó a környezet, amiben szocializálódunk: beleivódik a személyiségünkbe. Legalább annyira, mint a szülői neveltetés. 

Azt is egész pontosan látjuk – mert van rá idő –, ki mikor érintené meg legszívesebben a másikat, és mi tartja mégis vissza.

Nora és Hae-Sung sokkal inkább csöndekkel kommunikálnak,

míg Nora és Arthur (a két író) mindent kimondanak, megfogalmaznak egymásnak. Így jutunk egyre beljebb és beljebb, a felszíntől (a szerelmi sóvárgástól) a mélyebb rétegekig: hol csendekkel, hol szavakkal, hol közeli arcokkal, hol ellesett árnyképekkel. 

Csak másfél óra az egész. Végre egy film, ami nem hiszi, ahhoz, hogy adni tudjon, az egész esténken kell elterpeszkednie. Pedig a gondolatainkat így is le fogja kötni még reggelig, vagy tán másnap is. Mindenkinek eszébe juthat egy félbehagyott történet a saját életéből, amivel együtt ott maradt egy darab belőle is, pedig nem is csak erről van szó, nem csak arról, amit óhatatlanul elveszítünk. Hanem a film legvégére arról is – hirtelen legalább akkora súllyal –, amit vagy akit a döntéseinkkel nyerünk. 

Mert aki választ egy utat, az lemond ugyan egy másikról, de ha kitartóan vándorol a választott ösvényen, valahová mindenképp eljut. És akkor már hiába kérdezed, melyik lett volna az „igazi”. Az igazi az, ami mellett kitartasz – sugallja a film. 

Hae-Sung a maga tétovaságával és érzékenységével hősszerelmesebbnek tűnik ugyan, mint Arthur, aki kívülről szemléli a felesége vívódását. De aztán kiderül: talán mégis inkább ő az igazi hőse ennek a filmnek, aki elbírja annak a kockázatát, hogy a feleségét elveszítheti, elbírja annak a súlyát, hogy egy részéhez nincs hozzáférése, és elbírja azt a feszültséget, hogy a szeme előtt zajlik egy szerelem megméretése. Vagy kettőé.

Nem véletlenül kezdődik a film a hármasuk bemutatásával két távoli szemlélő szemszögéből!

Irtó izgalmas kezdés: velük találgatjuk, ki is ez a három ember egymásnak. És a végére olyan szépen kikerekedik, minden értelmet kap. Három remek színész játssza őket: Greta Lee (Nora), aki eddig csak a komikusi képességeit tudta a vásznon megcsillogtatni, most viszont megmutathatta, mennyi finomság és karizmatikus erő van benne. Teo Yoo arcán keresztül (Hae-Sung szerepében) beleremegtünk a szerelem súlyába (és mennyire más itt, mint az orosz Nyárban – rá sem lehet ismerni); John Magaro pedig mindennek ellen tudott mondani, ami amerikaiférfi-sztereotípiaként élt a fejünkben (na jó, mert New York-i).

De amin a legjobban csodálkoztam, hogy abban az utolsó, szívszaggató jelenetben hogyan tudott még Nora szoknyája is játszani. Ez igazi jelmeztervezői bravúr! Hogy az a szoknya, ahogyan lobog a szélben, mennyi vágyat, odaadást, fájdalmat és lemondást tudott megjeleníteni! Ilyet is csak a legjobb filmekben látni.

Kiemelt kép: Mozinet

Gyárfás Dorka