Saját pusztulását okozza a poltikus elszánt igazságkeresése – A modern Oidipusz a színházszékbe szögez

–

Robert Icke számára már szinte hagyomány, hogy klasszikusokat gondol újra. Modernizálta már többek között Ibsen Nóráját és a Vadkacsát, Csehovtól a Ványa bácsit, és Schiller Stuart Máriáját is.

Ezúttal egy görög drámához nyúlt, és azt gyúrta újra, megtartva nemcsak a cselekmény számos fontos elemét, de még a Szfinx által feltett találós kérdést is: „Ki az, aki reggel négy lábon jár, délben két lábon, este három lábon?”

Icke számára küldetés, hogy megszabadítsa a régi darabokat a rájuk rakódott poros színházi hagyományoktól, ahogy az is, hogy képes legyen megszólítani a fiatalokat is.

Súlyos problémának gondolja ugyanis a közönség elöregedését, mondván, ha ezt nem tudjuk visszafordítani, akkor a színház ötven év múlva meghal, mert már nem lesz kinek játszani. A görög tragédia modernizálásával azonban érzésem szerint nagy előrelépést tett küldetése teljesítésének irányába.

Icke Oidipusza (Pál András) – ahogy az óriásplakátok hirdetik – a kétéves kampány utolsó pillanataiban a szinte borítékolható sikert már bezsebelni készülő politikus, akit sógora és egyben kampánymenedzsere, Kreón (László Zsolt), illetve imádott felesége, Jokaszté (Kováts Adél) segített végig a hosszú úton egészen a fényesnek ígérkező diadalig.

Oidipusz idealista, lehengerlő stílusú, magabiztos politikus, aki mélységesen hisz az igazságban, önmagát akarja adni kendőzetlenül, és a választóinak is azt ígéri: többet nem lesz semmiféle eltussolás, susmus, maszatolás – mostantól minden átlátható és tiszta lesz.

A becsületes kormányzás első lépéseként rögtön két dolgot ígér: kivizsgáltatja a régi uralkodó, Laiosz halálának körülményeit, akit bár hivatalosan a szíve vitt el, ám sokan ezt megkérdőjelezik, illetve az ő „jöttmentségéről” szóló vádakat is visszautasítja azzal, hogy ha megnyeri a választást, nyilvánossá teszi az anyakönyvi kivonatát.

Oidipusz eltökélt igazságkeresése azonban saját tragédiáját okozza.

Izgalmas úgy nézni egy darabot, hogy annak a kimenetelét azért tudni lehet, ha más nem ragadt is meg a középiskolai tanulmányokból, arra talán mindenki emlékszik, hogy Szophoklész Oidipusza annak idején azért menekült el otthonról és adta vándorlásra a fejét, hogy elkerülje a rettentő végzetet, amit egy jóslat ígért, miszerint meg fogja ölni az apját és feleségül veszi a saját anyját, akivel gyerekeket is nemz. A sorsát azonban senki nem kerülheti el.

A mi modern Oidunk is szembesül Theiresziasz (Bálint András), a vak jós próféciájával, ám az olyan abszurdnak hat, hogy Kreón ármánykodását és hatalomirigységét sejti mögötte, azt feltételezi, a győzelem kapujában így akar belepiszkálni az agyába.

Pontosan tudjuk tehát, mi lesz a folytatás, a cselekmény úgymond már réges-rég el van spoilerezve, de a néző mégsem tehet mást, mint hogy tiszta szívből szurkol, hátha ezúttal valami csoda folytán elkerülhetetlen lesz a rettenetes és véres vég.

Már csak azért is, mert Jokaszté és Oidipusz kettőse valóban szerethető. Igazi power couple, egymást támogató, okos, tiszta szívű emberek, akik valóban azért dolgoznak éjt nappallá téve, hogy szebbé, jobbá tegyék az országukat.

Kicsit cinikusan is hallgatja a magyar néző a szent ígéreteket, a jóra törekvő szándékot, az ambíciót, hogy valaki nem azért állna az ország élére, hogy ott megtömje a maga és a sleppje zsebét is annyi pénzzel, amennyit összeharácsolni nem szégyell, hanem a mindenki számára szebb jövő reményével.

Ami azt illeti, ez is egy nagy erénye és üdítő rétege a radnótis előadásnak, hogy ezúttal nincs (talán egy mondatot kivéve) kikacsintás, nincs fanyar utalás az egyre nyomasztóbbá váló magyar közéletre. Ezzel a darabbal valóban kikapcsolódhatunk – már amennyire egy skandináv pszichothrillerrel lehet.

Olyan politikust állít elénk a darab, akire tényleg szükségünk lenne. Akinek szurkolunk, hogy nyerjen, hiszen az ő keze alatt garantáltan felvirágzik az ország. Akinek szerethető a felesége, és az ő kettősük valódi példakép, a házasságuk tiszta (legalábbis ránézésre).

„Oidipusz egy olyan fickó, akinek van víziója – ő az a pasas, akit akarsz – mondta Icke a Guardiannak. – Ha ő a legjobb ember a feladatra, akkor érdekel, kivel fekszik le? Számít, hogy mit csinál a magánéletében? Van ennek bármi jelentősége?” 

Icke azt vizsgálta, vajon minek számít egy bűn, amit a múltban követtünk el úgy, hogy a súlyosságát nem is tudhattuk. Sem Oidipusz, sem Jokaszté nem teljesen szeplőtlen, a múltjukban vannak olyan foltok, amiket elhallgatnának annak érdekében, hogy a jövőjük makulátlan legyen – ám épp ezekből a nagy elhallgatásokból lesznek aztán azok a bűnök, amiket a társadalom és az egyén is megbocsáthatatlannak tekint most, Szophoklész után két és fél ezer évvel korábban is. Oidipusz egész lénye, politikusi hitvallása is az igazság kompromisszummentes kereséséről szól. Így a büntetést is végül maga szabja ki magára.

A klasszikusokhoz Icke bátor kézzel, mégis alázattal nyúl. „Bármilyen történet elmesélése az önfelfedezés folyamata – mondja az ókori dráma feldolgozása kapcsán. – Az színlelés, hogy létezik egy darabnak semleges változata. Nevetséges, hogy meg lehet csinálni azt, amit Szophoklész akart. Létezik ez a mérgező nosztalgia, amely szerint vandalizmust követünk el, ha nem úgy adjuk elő Szophoklész darabját, ahogyan azt Szophoklész akarta volna. Ahhoz, hogy ezt megtegyem, ógörögül kellene megcsinálnom.” 

Icke szerint a hőbörgők nem is annyira az eredeti művet akarják viszontlátni, mint inkább egy biztonságos változatot, amelynek nincs szoros kapcsolata az eredetivel, csupán egy előadási hagyománnyal. „Lehet egyensúlyt teremteni egy régi szöveg iránti mély tisztelet és annak elismerése között, hogy a mostban élünk, és mindannyian ebben a teremben vagyunk.”

Fotók: Dömölky Dániel – Radnóti Színház

Fiala Borcsa