A fönti idézet nem tőlem származik. Egy cikkben olvastam nemrég, amely a neves kritikus és író, John Berger halálára jelent meg az egyik kedvenc brit kulturális magazinomban. Az elismert fotográfus, Rankin által alapított Dazed&Confused a BBC négyrészes Ways of seeing (Látásmódok) című 1972-es sorozatának egyik epizódját idézi, amelyben Berger egy egész sor elgondolkodtató mondatot fogalmaz meg arról, hogy mi minden befolyásolja azt, ahogy egymást és saját magunkat látjuk.

A sorozat fontos lépést tett afelé, hogy a nagyközönség elkezdje máshogy figyelni a régi korok művészeti alkotásait. Berger rámutatott például arra, hogyan ábrázolják a festmények a női testet, hogyan érik el, hogy a művek szemlélője tárgyiasítsa a (sokszor anyaszült meztelen) női alakokat. És eközben hogyan ágyazott meg mindez a mai reklámipar és látványkultúra fals testkép-üzeneteinek.

Ma már szavunk, sőt, szakkifejezésünk – na jó, az angol nyelvnek van is – van a női testre eső tárgyiasító férfipillantásnak. Ez a „male gaze”, amit persze Berger idején, a hetvenes években még nem így hívtak. De hát akkoriban Nagy Britanniában a társadalombiztosítás nem támogatta a fogamzásgátlást, a törvény nem tiltotta a nemi diszkriminációt, és a nőknek még vagy tíz évet kellett várniuk arra, hogy önállóan – értsd: egy férfi ellenjegyzése nélkül – vehessenek fel bankhitelt. Ezért is volt óriási jelentősége annak, hogy Berger filmjében elhangzottak olyan mondatok, mint például ez:

„A nyugati festészetben a női akt azért készült, hogy kielégítse a férfiúi szexuális vágyat. A nő azért létezett, hogy nézzék. Úgy állították be, hogy az a szemlélő számára a lehető legjobb legyen.”

Ezeknek a szőrtelen, telt, hibátlan gyöngyházszín bőrű lányoknak és asszonyoknak nem voltak saját vágyaik, ők kizárólag azért léteztek, hogy táplálják a férfiak vágyait.

Berger egyenesen odáig merészkedett, hogy kimondta:

„Azért festettek meztelen nőket, mert jó volt közben a szemüket legeltetni a testükön. A nő kezébe adtak egy tükröt, beállították egy pózba, és azt mondták rá: ez a festészet, a festmény címe pedig, mondjuk »Hiúság«, amivel még meg is bélyegezték a képen szereplő nőt, akit, ugye, a saját maguk kedvtelésére vetkőztettek le.”

Hans Memling: Hiúság (1485)

Ezek után – mondja Berger – ne csodálkozzunk azon, ahogy a nők saját magukat kezdték látni. Mások szemén keresztül, mint puszta külsőséget. Természetes, hogy kialakult bennük az érzet: soha nincsenek egyedül.

Minden pillanatban – akkor is, ha önmagukban vannak – ott van velük a külsejük. A testük látványa, és az, ahogy azt mások érzékelik. A mai napig.

Ott van a kamaszkori emlékben, amikor először kiabált utánad egy férfi egy mozgó autóból. Ott van az érzésben, ahogy bemész egy emberekkel teli szobába, és szinte hallod, ahogy a pillantások ítéletté formálódnak a fejekben. Ott van a saját magad tükörképének látványában. Ott van a tényben, hogy úgy élsz, mint saját magad szemlélője. Hogy sosem vagy kizárólag önmagad, hanem úgy létezel, ahogy mások látnak téged. Igen, a férfiak, és igen, a többi nő, akikkel – elvileg – versenyezned kellene a figyelmükért.

A BBC-sorozat második epizódja például egyenesen ezzel a gondolattal indít:

„A férfiak nőkről álmodnak, a nők pedig arról álmodnak, hogy álmodjanak róluk. A férfiak figyelik a nőket, a nők figyelik, ahogy figyelik őket. A nők pillantások kereszttüzében élnek, amelyek arra emlékeztetik őket, hogy néznek ki, vagy hogyan kellene kinézniük. Minden pillantás mögött egy ítélet lapul. És néha ezek a pillantások a sajátjaik, amelyek egy tükörből néznek vissza rájuk.”

Tudom, hogy most mit gondolsz – mert én is pontosan így vagyok vele. Hogy ez nem és nem és nem lehet így. Sőt, nincs is így! Hogy te ezen már annyira túl vagy, és nem hagyod, hogy az határozza meg az önképedet, hogy mások mit gondolnak rólad. Pláne azt, hogy mit gondolsz, amikor a tükörbe nézel… Persze. Igen, ez volna az ideális állapot, ezen dolgozunk. Csakhogy vannak, kell lenniük olyan titkos kegyelmi pillanatoknak, amikor még saját magaddal is 100 százalékosan őszinte vagy. Szembenézel magaddal, és bevallod, hogy: de, igen, van, hogy elgyengülök. Van, hogy érzem a bőrömön mások pillantását, és megfordul a fejemben, hogy ott és akkor vajon hogy láthatnak ők.

Mit érzékelhetnek belőlem? Mit gondolhatnak rólam, a külsőmről, a testemről, a stílusomról, a személyemről? És van, hogy reggel a tükör előtt állva nem a csupasz önmagadat látod, hanem azt, akit a többi ember lát majd, ha rád néz.

Ha nem is folyamatosan – ahogy a D&C cikk szerzője állítja –, de igen, az ember újra és újra analizálja magát, kritikusan szemléli a külsejét, a testét. És közben összecsap benne a tudás (hogy nem szabad összehasonlítania magát a tömegmédiából projektált fals testképpel, pláne nem a képzelt vagy valós férfitekintet szűrőjén keresztül) az elementáris erővel rázúduló vizuális tapasztalással (hirdetések, reklámok, filmek, sorozatok, satöbbi, amely mind-mind épp azt a bizonyos férfitekintetet hivatott kielégíteni).

Emlékszel, amikor a Szex és New York első epizódjában Carrie elárulja, hogy Mr. Bignek nem saját magát, hanem saját maga egy változatát adja, és aggódik, hogy akkor, amikor Big meglátja a valódi Carrie-t, elillan-e vajon a vágya? Valahogy így fogalmaz Mirandának:

„Vele nem olyan vagyok, mint én. Összeszedett Carrie vagyok. Helyes kis ruhákat viselek: van Szexi Carrie és Laza Carrie. Néha azon kapom magam, hogy pózolok. Ez egyszerűen annyira... fárasztó.”

A régi festmények istennői adtak életet az összes mai Carrie-nek, no meg a reklámokban, magazinokban szereplő csodanőknek.

Csakhogy időközben ez az egész már nem (csak) arról szól, hogy férfiak csorgatják a nyálukat a nőkre. A hirdetések inkább azt mondják: itt van a termékem, mutatok egy nőt, aki már használja, látod, mennyire bevált nála? Használd te is, és próbálj olyan lenni, mint ő!

Így születnek meg a fehérneműmodellek, akik után a férfiak vágyakoznak, és akiket a nők irigyelnek.

„Ebből az irigységből táplálkozik a glamúr,” állította Berger már a 70-es években. „És ez a glamúr egy sokkal mélyebb vágyakozásról szól, noha a külsőségek fűtik.

Glamúr, irigység és bámészkodás; ezen a triumvirátuson alapszik a mai divat- és közösségi média mánia, írja a Dazed&Confused szerzője. Vegyük, mondjuk, csak a jéghegy csúcsát: a Vicotria’s Secret gondosan nőiesre fogyasztott, kontúrozott, legyantázott, hajhosszabbított modern „aktfestmény istennőit”. Noha ők már nem egy múzeum falán lógva zsebelik be a vágyakozó-irigykedő férfi-női pillantásokat, hanem nagyon is 3D-ben, élő zenére vonulnak a kifutón. De a hatás ugyanaz: azért léteznek, hogy vágyat keltsenek, hogy megtestesítsék az ideált. A képet, ami – ha akarod, ha nem – bekúszik a bőröd alá, becsöpög a fejedbe a közösségi médián, a hirdetéseken, a magazinokon keresztül.

Mégis, John Berger nem a reklámok ellen hirdetett hadjáratot – és ma sem ez a cél. Ahogy nem is az, hogy ne „fogyasszunk” klasszikus művészetet. A januárban, 90 évesen elhunyt angol kritikusnak másban rejlik a jelentősége. Ő volt az, aki berúgta annak a csöndes forradalomnak a motorját, amely az elmúlt évtizedekben elkezdte megváltoztatni azt, ahogyan magunkat és a világunkat látjuk.

Arra bátorította a nőket, hogy kérdőjelezzék meg az őket körülvevő képeket akkor is, ha azok történetesen a kultúránk tartóoszlopai, és nem illik kritikusan szemlélni őket.

Írnám itt a végén, hogy legközelebb, amikor bemész egy vizslató emberekkel teli szobába, jusson eszedbe John Berger – de ilyet még én sem kérhetek tőled. Helyette, mondjuk, annyit: jusson inkább eszedbe ez a cikk. 

D. Tóth Kriszta

EZ ITT az emlegetett Dazed&Confused cikk. 

EZ PEDIG a BBC4 Berger-dokumentumfilmje, amelyből a fönti idézetek is származnak. 

A kiemelt képen: Tintoretto Susanna című festménye (1575) és Candice Swanepoel, a Victoria's Secret 2012-es kampányában.