„Ki mondta, hogy mesélni csak gyerekeknek lehet?” – veti fel a kérdést Eke Angéla, aki a koronavírus-járvány kirobbanása után, a színházi élet és a forgatások leállása után elkezdett lejegyezni egy történetet. A Junior Prima-díjas színésznő először csak magának, a fióknak szánta az írását: Jankovics Marcell Fehérlófia régi nagy kedvence, a mondakör története pedig azért foglalkoztatta, mert az egyszerű mesei szerkezete ellenére egy felnövéstörténetet, egy hétköznapi hőssé válást mutat be. Élveztem azt, hogy a mellékszereplőkön keresztül több oldal igazságát is kereshettem, jólesett azzal játszani, melyiküknek mi lehetett a motivációja.”

A pandémia során többször is elvonult képzőművész barátaival, Oláh Annával és Kertész Attilával a Kecskeméti Alkotóházba, ahol a meséje, de valójában az alvószínháza is egyszerűen csak elkezdett összeállni, Kemény Zsófi pedig dramaturgként vett részt a folyamatban. Angélát mindig is lenyűgözték az ANNA AMÉLIE tervezőjének technikái és mintái, úgy érezte, ezekkel tökéletesen ki lehet fejezni azt a világot is, amit ő elképzelt. Szóval miközben Angéla mesélt (neki), Anna egyesével, kézzel megfestette azokat az ágyneműket, amelyekbe én is belebújhattam…

Egyszer volt, hol nem volt egy alvószínház

Ugyanis az ANNA AMÉLIE Store & Studióban kialakított hangulatos, tulajdonképpen „pop-up” alvószínházban egy kicsit mi magunk is a színésznő meséjének részévé válhatunk: az óriási ágyinstallációban a takarókon és a párnákon már Angéla történetének szereplőit, jeleneteit fedezhetjük fel. Egyetlen szabály van: a cipőnket vegyük le, de egyébként minden ránk van bízva. Aki akarja, felveheti az előre kikészített alvómaszkot, és teljesen kizárhatja a külvilágot, de nem kötelező megtennünk, mert ha szeretnénk, nézhetjük is Angélát, ahogy mesél a színpadon, ami ezúttal csak egy asztal ülőhellyel, na meg olvasólámpával. Én „ha már lúd, legyen kövér!” alapon úgy döntöttem, ha már alvószínházba jöttem, a telefonomat repülő-üzemmódba teszem, és a szememre húzom az alvómaszkot – már csak azért is, mert nem feltétlenül egyszerű azonnal elengedni magunkat és meditatív állapotba kerülnünk, ha tudatában vagyunk annak, hogy éppen tizenegy számunkra ismeretlen emberrel „bújtunk ágyba”.

Eke Angéla alvószínház Anna Amélie Fehérlófia
Fotó: Panamy

Amikor a fények kialszanak, Angéla búcsúzóul a fülünkbe súg néhány tanácsot az előadás szabad (!) átélésével, megtapasztalásával kapcsolatban, aztán a saját titkos illatkombinációjának keverékével elárasztva a helyiséget, magunkra hagy minket, hadd élvezzük zavartalanul a felolvasószínházat. Nem fogok hazudni: hiába a nyugtató hatásáról ismert citromfű, amint egyedül maradtam a gondolataimmal, az agyam azonnal ezerrel pörögni kezdett:

Mi van, ha nem figyelek oda valamilyen fontos részletre, vagy nem fogok majd rá emlékezni? Hogy írom akkor meg ezt a cikket az előadásról?

Szóval én, a nagybetűs Túlgondoló, az első percekben megpróbáltam görcsösen odafigyelni Angéla minden szavára, memorizálni azokat, amivel természetesen pont az ellenkezőjét értem el annak, mint amiért idejöttem. Bár az alvómaszkkal valóban kizártam a külvilág egy részét, ahelyett, hogy átadtam volna magam a mesének, inkább aggódtam – persze teljesen feleslegesen.  De a kíváncsiságom végül győzött a megfelelési kényszerem felett, és úgy döntöttem, az üzenet, ami a Kőmorzsolóval és Vasgyúróval barátságot kötő, sárkányokkal küzdő, és királylányokat kiszabadító, Fanyűvőként is emlegetett Fehérlófiáról íródott történetben most éppen nekem szól, az úgyis meg fog találni. És egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy többé már nem tűnnek fel az utcáról beszűrődő zajok, elvesztettem az időérzékemet, és nem is tudom, hogy ébren vagyok-e még, vagy időközben elaludtam, esetleg álmodtam is. 

Ugyanaz a mese mindenkinek mást üzen?

„Sosem gondoltam volna, hogy valaha is azt fogom mondani az életem, illetve a pályám során, hogy örülök neki, ha valaki elalszik az előadásomon – vallja be nekem utólag nevetve Angéla. „Most pedig ez a legnagyobb bók számomra, mert azt jelzi, hogy ez a személy biztonságban érezte magát még idegenek mellett fekve is. Ez a bizalomnak talán a legmagasabb foka.”

Angéla egyébként szándékosan nem beszélget a közönségével az előadás után, nem akarja őket kizökkenteni a saját világukból, ebből a mondhatni, módosult tudatállapotból. „Az, hogy ki mit visz haza a mese által, kiben mit indít el, és mit üzen nekik az életükkel kapcsolatban, az mindenkire rá van bízva” – hangsúlyozza, majd hozzáteszi, az volt az egyik legfőbb célja, hogy olyan teljes körű élményt nyújtson a közönségnek, ami egy nem megszokott, hanem nyugalmi, kényelmi helyzetben, nem hétköznapi atmoszférában történik meg.

A mesés felolvasószínház a színésznő számára is minden alkalommal más és más – figyeli a résztvevők dinamikáját, próbál rezonálni arra, és közben magának is igyekszik meglepetést okozni azzal, hogy a színészi feladat részeként kipróbál valami újat. „Ez egy összetett, szívből jövő és fontos projekt, mert találkozik benne az, amiben szakmailag, művészileg és emberileg hiszek, például arról, hogy jobban rezonáljunk egymásra, gondolkodjunk kis közösségekben.

Az előadás ugyan egyáltalán nem interaktív, de mégis csak tizenegy idegen mellett fekszünk egy nagy ágyban. Ki tudja, mikor kerülünk közel egy kis térben valakihez, akit nem ismerünk

– fejti ki. A mesékből pedig mi csináltunk korosztálykérdést.”

Eke Angéla alvószínház Anna Amélie Fehérlófia
Fotó: Pejko Gergő

Hiszen igazi sárkányokkal talán nem vívunk, mint a Fehérlófia, de azért mindegyikünknek megvannak a sajátjai az életben. A velük való küzdelem persze a való életben is gyakran természetfelettien nehéznek és megnyerhetetlennek tűnik, csakúgy, mint a mesékben.

Az időközben engem is utolérő meditatív állapot miatt pontosan talán nem tudnám idézni Angéla szavait, de amikor a főhőse nevében azon gondolkodott, vajon miért van az, hogy minden sikeres lépésre jár egy mínuszos, még félálomban is csak bólogatni tudtam. Egyet előre, kettőt hátra, hányszor érzem, érezzük így, mégis megyünk tovább a saját boldog befejezésünkért, mint Fehérlófia. 

A meséknek nincs korhatára

Balanyi Daniella irodalomterapeuta szerint nagyon sok olyan tevékenységet, ami tipikusan a gyerekkorban jellemző, legyen szó például a meseolvasásról – tévesen – életkorhoz kötünk, holott ezekből felnőttként is bőven profitálhatunk. Gyerekkorban először érthető módon nem nehezen befogadható, fajsúlyos szépirodalmi műveket olvassuk, hanem meséken keresztül kezdjük el megismerni a világot. Pedig fontos látni: a mesékben nincs lejárati idő, akárhány évesen sokat adhatnak.  

Daniella úgy látja, a mesék amellett, hogy a kikapcsolódás élményét nyújtják – amit hajlamosak vagyunk alábecsülni – kifejezetten alkalmasak arra, hogy önismereti eszközként is bevessük őket, mert egyfajta tükröt tartanak elénk. Nem véletlenül dolgozik velük a meseterápia vagy az irodalomterápia is.

„Ilyenkor a különböző szövegek közvetítő felületként vannak jelen: önmagában nem a leírtak, hanem az azokkal kialakított kapcsolatunk az, amiben a varázslat rejlik. Valamint az, hogy elkezdjük felfedezni a szövegben a saját belső világunkkal, működésünkkel kapcsolatos összefüggéseket, párhuzamokat.”

Amikor véget ért Angéla meséje, felkapcsolták a fényeket, én pedig visszatértem a valóságba, én sem lepődtem meg azon, melyik gondolat ragadt meg az emlékezetemben Angéla meséjéből: aki kötődik, az biztonságban van. Nem számít, hány sárkány keresztezi az utunkat, amíg vannak, akik támogatnak minket a harcokban. A kapcsolatom az alvószínházzal talán nem indult zökkenőmentesen, de amikor kiléptem az ajtón, már azon gondolkodtam, hogy mindenkinek ajánlanám, hogy időről időre maradjon egyedül a gondolataival (akár a sötétben), miközben mesélnek neki. A citromfű illata és a nyugalom pedig elkísért hazáig. 

Kiemelt képünk forrása: Panamy

Barna Borbála