Szentesi Éva: Elképzelt monológ egy transzneműről
Egy szabolcsi kisvárosból származom. Büszke vidéki ember vagyok. Rengeteget köszönhetek a családomnak, amiért haladó szellemben neveltek fel engem. De soha nem kellett messzire mennem azért, hogy egy másik világ szűk látásmódjával szembesüljek. Ez a monológ elhangozhatna bármelyik magyarországi településen, még csak nem is kell vidékre menni hozzá. Ez nem hangos, ökölrázós buzizás. Ezek az emberek lassabban, csöndesebben élnek. És lassabban, csöndesebben buziznak. Helyszín: valahol Magyarországon. Idő: 2016. Szerző: Szentesi Éva. A szöveg elhangzott: a Ludwig Múzeumban a Szenvedély. Rajongás és művészet című kiállítás kapcsán tartott PRIDE- rendezvényen, Tornyi Ildikó előadásában.
-
Te, Margó, láttad má' a Kati fiát? Vagy mán’ az nem is fiú? Hát, komolyan mondom, meghülyült teljesen, biztos a kamaszkor vót rá ilyen ferde hatással. Mer’ én ritkán látom rendes ruhába, feszt’ csak szoknyába, meg kopogós cipőbe császkál. Hát mi van ezzel? Néha még kenceficét is ken magára, meg a haja, hosszú a haja, he. Bolond ez a Kati, hogy hagyja, én lecibánám róla azt a fertelmes hacukát, mit képzel?
Kinn ültünk a kapuba, emlékszel? Akkó' gyött’ haza Pestről, hát, alig ismertük meg. Csak néztünk, ki ez, aki csenget Katinál, Juli bökött oldalba, hogy ez a Kati fia. Higgyem el, ez fiú, aszittem, rosszul látok. Meg kellett dörgölni a szememet, mer’ alig hittem el. Meg vót hagyva a haja, rendes hosszúra, be vót bodorítva, lyányosan, csillogósan.
Na, én ezér’ nem engedtem el az enyémeket Pestre, mer' mindenféle társaságba belekeverik magukat, aztán meg büdös, ferde hajlamokkal megfertőzik őket. Rosszabb ez, mint a pestis, el lehet kapni, így ahogy mondom, higgyed el, Margó!
He, de tudod? Má' azt is mondják, menni akar műtétre, mer’ képzeld, tudnak csinálni ilyen műtétet, hogy fiúbul lyányt. Megáll az eszem, komolyan. El se tudom képzelni, hogy a Kati ilyet megenged neki...
Mán kisfiúnak is olyan furcsa volt, sose szeretett kocsikkal csiszmatolni, sose szerette a katonás dógokat se, bőgött, mikor az anyja ráadta a gatyát, hisztizett, amikor belerázta a nadrág két szárába, beleverte magát a sárba, csakhogy ne kelljen hordani, egyszer láttam is, mikor úgy kiborult, tépte le magárul kantárostul. A nagyanyja meg hozott neki G.I. Joe babát, na, rá se bagózott. Óóó, hát hogy játszott vóna vele? A lyányokkal játszott, babakonyhája is vót, szerepeltek együtt, piskótát sütöttek, a lyányok a haját bizgerálták, fésülték, mintha baba lenne, illatozták, rúzsozták, ez meg hagyta. Katinak is ennyi esze vót, hagyta elferdülni kiskorától…
Most meg, nesze, nézd meg, mi lett belüle. Ez is a mocskos libsiknek a műve, mindig mondta az uram. Meg a tévébe is engedik ezt a rengeteg gyalázatot, férfi puszilkodik férfival, nő meg nővel, ebbül tanulják el a gyerekik’ a fertőt. Bezzeg régen, ilyen nem vót, az biztos! Akkor még nem gyött be nyugatról a szenny, a mocsok, ezek fertőznek. Te, hallod, én ezér’ nem is engedem a gyereket Pestre, mert ott aztán könnyen el lehet tanulni a buzeránskodást. Még csak az kéne.
He, nézzed-e, ott gyön! Megint mi van rajta, ilyen szégyent, fiú létire ilyen bebolondított frizura... meg kopogós cipő. Lakkos a körme, láttad? A járása meg.. mintha egy kurva lenne, itt csámpázik, he, nézzed mán’! Istenem, segíts meg… Ejj, de köpedelem. Kati meg elfogadja, befogadja, beengedi, bátorítja, hergeli ezekkel a díszkurva ruhákkal itt a jó embereket. De a társadalom kiköpi magából, nem szeretik az ilyet sehol, ezér’ nem engedem én el az enyéimet Pestre. Nehogy meglássák a nyugati szennyet, ami beömlött a mocsokból…
Addig éljek…
Szentesi Éva
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Image Devices Stock