-

Este fess(t) a pesti nő….

Az úgy volt, hogy egy hétköznap este a tízévesem elkísért a fodrászhoz. Gondoltam, hogy néha jó móka elhagyni a budai szentháromságot (lakás, suli, edzés), szimpla hétköznap estéken úgysem mászkálunk a pesti belvárosban. Amíg fél órán át fejemen a festék, és a várakozási idő telefonálással nem elüthető (egyszer próbáltam, egy tök jó telefontokom bánta...), legalább gyakorolhatunk a másnapi matekdogára.

Minden a tervek szerint alakult, festék: pipa, matek: pipa. Már az üzlet hátsó részében élvezem a kényeztető hajmosást, amikor a vízzel eláztatott fülkagylóim ellenére hallom és érzékelem, hogy valami megváltozott a kinti helyiségben, ahol néhány perce még nyugodtan ült és olvasott a lányom, mosolygósan netezett a recepciós lány, és Réka, a fodrász csivitelve vágta vendége haját.

Érkezett ugyanis egy hívatlan vendég. Egy középkorú, kissé ápolatlan nő. Kérte, hogy valaki nézze meg a haját. Nagyon furcsán viselkedett. Réka és a recepciós lány egyszerre kérdezték, hogy van-e valami komolyabb gond a hajával, amin most azonnal kellene segíteni? Nem, nincs, csak nézzék meg, hogy mit lehetne vele csinálni. A lányok kedvesen elmagyarázták neki, hogy ha bejelentkezik egy előre egyeztetett időpontra, akkor foglalkoznak majd a hajával, de most sajnos nem tudnak. Márpedig ő leül és nem megy el, amíg valaki meg nem mondja, hogy milyen legyen a haja. Kérés újra: legyen olyan kedves és jöjjön vissza máskor, ez most így este már nagyon nem alkalmas. A nő félelmetesen mély hangon és lassan beszélt, hogy: ő nem megy sehova. Leült, kibontotta az eddig összetűzködött hosszú, fekete haját, dobálta a fejét, és követelte, hogy valaki foglalkozzon vele. Mármint a hajával. Ekkor kapcsolódott be a fodrász srác (hála az égnek, hogy ott volt), teljesítette a nő kérését, megnézte a haját – megállapította, hogy le kellene vágatnia, mert nincs túl jó állapotban. De a nő nem nyugodott meg. Újabb kérés, hogy távozzon, mert addigra már egészen ijesztően viselkedik. A nő értetlenkedett, össze-vissza járkált az üzletben. Ekkorra mindannyian bekapcsolódtunk a kipaterolásba, kivéve a tízévesemet, aki egy sarokba húzódva, remegve figyelte az eseményeket. Aztán a „kihívjuk a rendőrséget" felkiáltás sem hatotta meg a betolakodót, tébolyult tekintettel vetette rá magát az üzletben tartózkodó egyetlen pasira.

Végül a fizikai erő győzött, a nő az utcán találta magát, ahonnan persze fenyegetően üvöltözött: feljelentelek te... te… buzi! Ajtó gyorsan becsuk, kulcs fordul, ahányszor csak fordítani lehet a zárban. Az üvegajtón lévő és eddig nem használt sötétítő függöny behúz. A nő egy ideig még ordítozott az üvegen túlról, de addigra mi már csak a gyereklélek ápolásával foglalkoztunk. Mert nem csak a lábai remegtek ennek a kislánynak, aki bizony addig ilyemit még nem látott. Szorosan öleltem, nyugtatni próbáltam. Közben kattogott az agyam:

nekünk ez szinte egy vicces sztori, a megedződött felnőtt-lélek már a helyén kezel egy ilyen helyzetet. De mit érezhet a tízéves, aki éppen hogy elkezdett egyedül közlekedni a sulitól néhány buszmegállónyira lévő edzésére…?

Nagyon félt, hogy amikor elindulunk, kint vár majd bennünket a nő. Mondtam, hogy nyugodjon meg, nem lesz ott, de ha mégis előkerülne, és belénk kötne, bepancsolok egyet a nőnek, ne izguljon. Erre már nevetett, hálistennek.

Hazafelé aztán a Ferenciek terén, az aluljárón áthaladva több hajléktalant láttunk, mint járókelőt. A lányomnak visszatértek az emlékei, olyan szorosan bújt hozzám, hogy menni is alig tudtam. Jó volt újra kiérni a levegőre. A buszmegállóban álldogáltunk, amikor odalépett hozzánk egy nagyon erősen ittas férfi: mondjam meg, hogy jut el a Deák térre. Éreztem, amint a 140 centisem elbújik a hátam mögött, miközben a kezemet szorítja. Kedvesen válaszoltam a férfinak: metróval menjen. De ő busszal akar. Mondtam, hogy akkor a túloldal, mert ezek a buszok Budára mennek, a Deák pedig Pesten van. Én ne nézzem őt hülyének!  – jött a válasz, majd fordult, és nekiindult, hogy átkeljen az úttesten, az autók között. Átért. Mi földbe gyökerezett lábbal néztük.

Arra tértünk magunkhoz, hogy szintén az úttesten, az autók között, egy idősebb pasi gurult görkorcsolyával, fején bukósisak, amelyből jobbra is, balra is, két hatalmas angyalszárny állt ki. Akkor nagyon nevettünk, hogy ilyen nincs, és ott rögtön kitaláltuk a mi saját, külön bejáratú képzeletbeli mesénket egy nőről, akit hosszú fekete haja miatt Fekete Madonnának hívnak, és a Deák téren megismerkedik egy pasassal, aki nagyon szereti az italt és a buszokat és a pasi, amikor meglátja, megkérdezi, hogy hozzámegy-e feleségül? Fekete Madonna mély hangon, lassan válaszol: attól függ, hogy mit gondolsz a hajamról. Szerinted szép? Jó lesz így az esküvőre? Ekkor már a buszon ültünk, és pukkadoztunk a röhögéstől.

Lett megint egy saját történetünk, amit csak mi értünk. Persze ezúttal igazán lehetett volna vidámabb az előzmény. De hát ez is Budapest. Vagyis ez most inkább Pest.

Jó volt hazaérni. Talán sikerült feloldani a történteket a sok nevetéssel, de lefekvés előtt azért megállapította ez a kisnagylány: „anya, a hosszú, fekete hajú néniket én inkább elkerülöm".

Én pedig arra gondoltam, vagyis azt kértem magamban a szülővárosomtól, hogy amikor már elég nagyok lesznek a lányaim, és bulizni járnak a pesti éjszakába, soha ne történjen velük ennél rosszabb, mint a mi váratlan találkozásunk a Fekete Madonnával.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Flickr/