Ami balról fény, az jobbról sötét árnyék – Soós Kata Kórtörténet című kiállítását ajánljuk

–

Menzák, mosodák, iskolák és most kórházak. Soós Kata a közösségi terekhez való viszonyunkat figyeli. Nagyon érdeklik azok a helyzetek, amelyekben emberek kényszerűségből vannak együtt, gyakran egy hierarchikus rendszerben, kiszolgáltatottan. Mint az iskolában, a tömegközlekedésen, a börtönben vagy a kórházban. 

Művészként a lehető legneutrálisabban festi meg a tereket, szabad utat adva ezáltal nekünk, nézőknek, hisz érzelemmel, történetekkel mi töltjük meg a látványt.

Ő ad egy keretet, aztán mi jövünk. És nem győzünk csodálkozni magunkon, milyen erős érzelmeket vált ki belőlünk egy-egy kép, amelyen pedig nincsenek hatásvadász elemek. Dráma helyett próza. Csempék meg falak meg székek meg jukkák. A dráma bennünk mégis megszületik az emlékezés által.

A Kórtörténet nagy táblaképei 2005 óta készülnek már

Eleinte Pesten majd Barcelonában. Soós Kata ugyanis kétlaki. „Egy ösztöndíjjal jöttem ki, szociológiából PhD-ztem és a kutatásomon dolgoztam. Úgy volt, maradunk pár hónapig, a gyerekem meg én, aztán hat év ingázás lett belőle, különböző műhelyekben, iskolákban, egyetemeken tanítottam és tanítok” – meséli Kata, akinek a neve sokaknak ismerős lehet idehaza izgalmas és fontos projektjei: roma gyerekeknek szervezett művészetpedagógiai programjai, múzeumpedagógiai tevékenysége vagy a bevándorló művészek életéről forgatott dokumentumfilmjei révén is.

„Nagyon érdekelt mindig is az intézményi hierarchia természete, amit részben legalábbis a hátrányos helyzetű csoportokkal végzett alkotói, kutatói munkának köszönhetek. Mert ez a tevékenység előbb-utóbb elvezet valamilyen intézményhez: akár egy menekülttáborba, akár egy iskolába, ahol hátrányos megkülönböztetés zajlik. A doktori tanulmányaim során börtönből lett kórházzal – ami mára egyetemi épület lett – is találkoztam, és így kanyarodtam a kórház világa felé tulajdonképpen. Tudományosan közelítettem a saját tapasztalataimhoz, hisz gyerekkoromból voltak emlékeim a kórházi életről, ellátásról, vizsgálatokról, amelyeket aztán a szüléstörténetem meg mások beszámolói árnyaltak. És ezeket a tapasztalatokat aztán megvizsgáltam más megvilágításból is: pszichológiából, antropológiából, szociológiából, dizájnból, építészettől kölcsönzött módszerek által is, eközben pedig festettem.” 

A művészi kutatásból képek születtek: összesen 25

Tavaly novemberben Barcelonában már láthatta a közönség egyben a sorozatot, nálunk egyelőre csak részleteit – most épp öt képet a budapesti Kastner Kommunityben. Lenyűgöző munkák, érdemes megnézni őket élőben is.

Nincs ember, aki ne tudna kapcsolódni valamiképp hozzájuk. Hisz az emberek többsége kórházban születik, és nagy eséllyel ott is hal meg. A két állomás közt pedig sokszor megfordul valamelyik egészségügyi intézményben. Mégis tabu némiképp a kórházi miliő ábrázolása. 

Soós Kata azt mondja, mindig sorozatban gondolkodott, ami egy kiállítási képpé áll össze: a sorozatok átalakítják a teret, olyanok, mint egy díszlet. Ugyanis ezek kifejezetten nagy méretű képek, megadják a lehetőséget arra, hogy az ábrázolt helyzetbe bele tudjuk érezni magunkat. Szorosan egymás mellé állítva érvényesülnek az alkotó szerint leginkább, mintha pallók lennének, amiken lépkedünk térből térbe. 

A képek jellege egyébként az idők folyamán sokat változott. „Barcelonában egészen másképp néznek ki a kórházi terek is és általában fények is, mint idehaza: például sokkal élesebbek a kontrasztok, mások a fényviszonyok, ezért sok feketével és fehérrel kezdtem el dolgozni, hogy ezeket az erős fény–árnyék viszonyokat vissza tudjam adni.”

A Covid alatt a kórházak, az egészségügy, a személyzet: az orvosok és az ápolók a figyelem középpontjába kerültek. Soós Kata képein is megjelentek a drámai hősök és helyzetek, míg korábban inkább az atmoszféra megragadásán, a jellegzetes anyagok, színek, formák bemutatásán volt a hangsúly. Az alkotások azonban továbbra is erősen dokumentaristák, nem szimbolikusak. Olykor jelentéktelennek tűnő, mégis fontos helyzeteket, pillanatokat ábrázolnak. 

Privát kedvencem az a kép, amelyen hatalmas üvegablak vagy inkább üvegfal mögött áll a csupasz „díszletben” egy fehér köpenyes, engem angyalra emlékeztető alak – értelmezésemben egy ügyeletben lévő, rövid szünetet tartó doktornő.

Éjszaka van, és mintha a színházi karzatról lesnénk meg fáradt magányát. Amitől a jelenet súlyt kap, az az élet. Vagy a halál. Mert sorsok múlhatnak az orvosok döntésein. Ami balról fény, az jobbról sötét árnyék. 

Erősen foglalkoztatják Soós Katát a részletek, amelyek felett sokszor elsikkad a tekintet

Ott van például a párnázott ajtók kérdése a kórházakban. Ki kap hangszigetelt ajtót, és miért? Nem gondolkodunk el ezen, ahogy általában azt is gépiesen elfogadjuk, hogy „ide irányítottak, ott kell sorban állni, arra kell menni”: tesszük, amit mondanak az orvosok, az ápolók, a nővérek. 

A hiányok és hibák mellett azt is fontosnak tartja az alkotó megmutatni, hogy bár hajlamosak vagyunk megfeledkezni róluk, de sok pozitív élményünk is lehet egy kórházban. A hétköznapi beszédben azonban leginkább az hangzik el, hogy „itt fáj vagy ott fáj, elmentem, felírta. Az ritkábban, hogy egyébként én közben rájöttem, mitől vagyok rosszul, és hogyan fogok meggyógyulni, vagy mit tanultam meg, amíg beteg voltam, milyen emberi kapcsolatokat alakítottam ki ott, abban az intézményben, hogyan tudott kiszakítani engem valamiből a változás.” Pedig nagyon fontos lenne ezekről az aspektusokról is beszélni Soós Kata szerint. 

A kiállítás képei ki is provokálják a párbeszédet. Nem állításokat fogalmaznak meg ugyanis, hanem erős érzelmeket keltenek. „Érdekes hallani az értelmezéseket. A megnyitón mondta valaki, hogy amikor a doktorok a beteg fölé hajolnak, az olyan, mint egy szentkép, amelyen a napkeleti bölcsek a bölcső fölött összedugják a fejüket. Ünnepélyes az egész. Ahány tekintet, annyiféle történet, és ez így van jól.” 

Soós Kata kiállítása megtekinthető október 4-ig a Kastner Kommunityben.

Cím: 1081 Budapest, II. János Pál pápa tér 8.

Kiemelt kép: Soós Kata

Kurucz Adrienn