„Lassan meghal az, aki elkerüli a szenvedélyt” – 50 éve hunyt el Pablo Neruda költő
Pontosan emlékszem, mikor hallottam először Pablo Nerudáról. Egyetemista voltam, 1996 májusa volt, és a Vörösmarty moziban néztem meg a Neruda postása című szép, szomorú filmet, amelynek két évvel korábban volt a premierje, és amelynek több jelenete sűrűn eszembe jut azóta is. Tavaly újranéztem egyébként, és örömmel konstatáltam, hogy ma is nagy hatással tud lenni rám – és a harminckét évvel fiatalabb gyerekemre is –, oly sok egykori kedvenccel ellentétben nem kopott meg idővel, nem vesztett az erejéből. Az ikonikus film mögötti valóságos (és nem kevésbé drámai) történetekről Kurucz Adrienn írt.
–
A történet fikció, bár van valóságalapja: Neruda, a chilei költő emigrációja során egy ideig Capri szigetén is élt (nem itt forgatták a filmet). A postás figurája viszont már a regényírói képzelet szülötte (Antonio Skármeta: El cartero de Neruda). A filmet A velencei kalmár adaptációja miatt is ismert Michael Radford rendező jegyzi.
A történet röviden: a híres költő (Philippe Noiret játssza) érkezése óriási szenzáció a kis olasz faluban. Olyannyira, hogy privát postást is kap Mario Ruoppolo (Massimo Troisi) személyében, aki egy halászcsalád sarja, de van biciklije és tud olvasni, tehát alkalmas a nemes feladatra. Neruda és a postás közt barátság szövődik, és a költő segít Mariónak „metaforákkal” meghódítani Beatricét (Maria Grazia Cucinotta), a kocsmárosné szépséges lányát.
Az esküvő után Neruda hazatér Chilébe, Mario pedig marad a családjával a szigeten, és soha nem felejti el a barátját. Mindig reméli visszatértét – addig is egy ottfelejtett hangfelvevő segítségével gyűjti neki a sziget neszeit, zörejeit, a szél, a tenger, a harangok és kisfia, Pablito szívhangját.
A történet még fájdalmasabb, ha ismerjük a film készítésének körülményeit
A film Massimo Troisi hattyúdala (is).
A főszereplő a forgatás előtt kapta a hírt, hogy nagyon beteg, sürgős szívátültetésre van szüksége. Troisi nem vállalta a műtétet. Tartott ugyanis attól, hogy más ember lesz, ha nem a saját szíve dobog a mellkasában. De talán ennél is fontosabb volt számára, hogy nem akart kimaradni a Neruda postásából.
A felvétel nem ment simán, lassan haladtak, egyre többször volt rosszul Troisi, dublőrt is kellett alkalmazni helyette például a hegyre biciklizős jelenetekben. De végül sikerült befejezni a mozit! Troisi a forgatás befejezése után nem sokkal halt meg álmában a nővére házában. Gyerekkori barátja volt mellette.
Két évvel a halála után a Neruda postását öt Oscar-díjra jelölték, köztük őt is a legjobb színésznek járó díjra. Végül csak a filmzenét díjazták szoborral, de ez nem érdekelte a közönséget: a film hatalmas siker lett az egész világon.
Troisinak pedig nagy kultusza van Olaszországban azóta is
Filmbéli dublőre, Gerardo Ferrara Troisi-múzeumot működtet Saprin, és a gyerekét Troisi után Massimónak nevezte el. A nápolyi Procida és a szicíliai Salina szigetén pedig forgatási emlékhelyeket kereshetnek fel az ide zarándokló rajongók.
A Neruda postása alapjául szolgáló regényt egyébként tavaly újra megfilmesítették, ezúttal a költő szülőhazájában, Chilében, de sajnos ezúttal egy romantikus bugyutaság lett az eredmény, ha jót akartok, az eredeti verziót nézzétek!
És hogy mi lett (az igazi) Nerudával?
A Chilébe hazatérő költő az 1973-as Pinochet-puccs után Nobel-díja ellenére sokáig feketelistás alkotó volt, a 17 éven át tartó diktatúra idején műveit betiltották. Igaz, ő ezt már nem érzékelte: 1973. szeptember 23-án meghalt.
Temetésén a gyászoló tömeget géppisztolyos katonák kísérték.
Azóta többször is exhumálták holttestét, hogy vizsgálatoknak vessék alá, mert évtizedeken át élt a legenda, miszerint megmérgezték, nem prosztatarák végzett vele. A friss vizsgálatok egyértelműen cáfolták a merényletet, de ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna útjában Pinochetéknek, hisz az erőszakkal eltávolított, demokratikusan megválasztott, szocialista Allende elnök belső köreibe tartozott, diplomata volt és politikus ő maga is. Csak valószínűleg már túlságosan beteg volt ahhoz, hogy érdemes lett volna eltenni láb alól.
Versei bőven túlélték, ha a kötetei nincsenek is a bestsellerek közt ma már, a közösségi oldalakon fel-felbukkannak szerelmes költeményei. Emlékezzünk rá az egyik Somlyó György fordította gyöngyszemmel!
„lassan meghal az,
aki soha nem megy útra,
aki nem olvas,
aki nem hallgat zenét,
aki nem tudja megtalálni a maga bocsánatát
lassan meghal az,
aki elvesztette önszeretetét,
aki nem fogadja más segítségét
lassan szokásainak rabja lett,
aki mindig ugyanazt az utat járja,
aki soha nem változtat támaszpontot,
aki nem meri öltözete színét cserélni
vagy soha sem beszél ismeretlenekkel
lassan meghal az,
aki elkerüli a szenvedélyt
és az izgalom örvénylését,
amely a szeme fényét gyújtja
és gyógyítja a szív sebeit
lassan meghal az,
aki nem tudja célpontját változtatni
mikor boldogtalan
a munkában vagy szerelmében,
aki nem mer veszélyt vállalni
az álmai megvalósítására,
élj most!
légy merész ma!
cselekedj mindjárt!
Ne hagyd magad lassan meghalni!
Ne vond magadtól meg a boldogságot!
(Pablo Neruda: Egy himnusz az élethez)
Pablo Nerudát eredetileg úgy hívták: Neftali Ricardo Reyes Basoalto.
1904. július 12-én született Parralban. Még csecsemő volt, amikor anyja tüdővészben meghalt, ezután mozdonyvezető apja nevelte. Kiskamasz korától verselt, de műveit csak álnéven jelentette meg, mert apja nem pártolta a művészi törekvéseit. Mivel rajongott Jan Neruda (1834–1891) cseh költőért, az ő vezetéknevét vette fel – hivatalosan csak 1946-ban.
Leginkább szerelmes versei révén ismert. Első verseskötete 1923-ban jelent meg Alkonyének címmel. Egy nagy szerelem inspirálta leghíresebb kötetét, a Húsz szerelmes vers és egy kétségbeesett éneket, amely hazája legnépszerűbb költőjévé tette.
Tiszteletbeli konzuli állást ajánlottak neki, és ő Burmát választotta. Ezután élt Srí Lankán, majd Indonéziában, Jakartában lett konzul. Vándorlása itt nem ért véget. Buenos Airesben összebarátkozott Federico García Lorcával. Barcelonában, majd Madridban került közel a kommunista mozgalomhoz. Volt párizsi, majd mexikói főkonzul is.
1943-ban hazatért, 1945-ben pedig szenátorrá választották, és belépett a kommunista pártba. A baloldali elnökjelölt pálfordulata után emigrált. Ekkor jutott el Caprira is, ami a Neruda postása című Skármeta-regényt ihlette jóval a halála után. Mexikóban elvette régi szerelmét, Matilde Urrutiát, akihez a Száz szerelmes szonett szenvedélyes verseit írta.
1952-ben Neruda hazatérhetett. Utolsó 15 évében húsz kötete jelent meg, halála után további nyolc. Többször járt hazánkban, társszerzője volt a Megkóstoltuk Magyarországot című könyvnek.
1969-ben Salvador Allende baloldali elnökjelöltet támogatta, aki megválasztása után párizsi nagykövetté tette őt. Nerudát háromszor terjesztették fel az irodalmi Nobel-díjra, de csak 1971-ben, betegen vehette át. 1972-ben hazatért, visszavonult a közélettől. Az 1973. szeptember 11-i puccs idején házát katonák vették körül, és csak halála előtt két nappal kerülhetett be a költő a kórházba.
Csak 13 nappal élte túl barátját, a puccs napján meggyilkolt Allendét.
Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT
Kiemelt kép: Getty Images / Sam Falk / Contributor
