Néhány évvel ezelőtt, amikor a Ráth György Villában tartottam tárlatvezetést egy viselettörténeti kiállításon, a felkészüléskor hosszan csodáltam a kiállított Delphos-ruhát. Egyszerre volt leheletfinom és masszív (látszott, hogy elképesztően sok selyemből készült, mégis szinte áttetszőnek tűnt), tekintélyt parancsolóan elegáns és szabad, könnyű viselet. 

Néhány nappal ezelőtt egy másik Delphos-ruha jött szembe velem, egy általam követett amerikai múzeum új kiállításán jelenik majd meg az ikonikus ruhadarab –

a hozzá tartozó leírás azonban az eddigiektől eltérően már nem Mariano Fortunyt jelöli meg alkotóként, hanem kiemeli: a dresszt és az ahhoz szükséges eljárást valójában az eddig főként múzsának titulált Henriette Negrin találta fel.

De mi is az a Delphos-ruha?

Az 1909-ben bemutatott, jellegzetes, pliszírozott ruha elképesztően formabontó viseletnek számított a múlt századelőn – hol volt még ekkor Coco Chanel kis feketéje (a húszas években születik csak meg!), amelyről gyakran írják, hogy elsőként ment szembe a szigorú, fűzők diktálta női divattal!

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Augusta Auctions (@augustaauctions) által megosztott bejegyzés

A Delphos-ruha követi viselője testének sziluettjét, s közben mégsem mutat semmit abból, járás közben úgy hullámzik, akár a tenger, s közben olyan könnyű, mint egy nyári fuvallat. Ráadásul olyan különleges, élénk színekben dobta piacra a Fortuny Divatház, hogy az teljesen példátlan volt a tízes években. Ó, igen, a színek – erre is hamarosan visszatérünk.

A Delphos-ruha ötlete az ókori szobor, a delphoi kocsihajtó tunikájának redőiről és lágy eséséről pattant ki alkotói fejéből. Azt a technológiát, amivel egy ilyen aprólékosan redőzött anyag elkészíthető volt, a hiedelemmel ellentétben nem egy férfi, hanem egy nő találta ki. Mondanám, hogy meglepő fordulat – ha nem volna mindennapos a kultúrtörténetben, hogy egy nő eredményét a közvélemény és/vagy a kánon egy férfinak tulajdonítja még akkor is, ha a férfi világosan közli, hogy a nő az alkotó.

A ruha annyira jellegzetes, hogy az is ismeri, aki azt hiszi, hogy nem: látható Joaquín Sorolla spanyol impresszionista festő képein, a Downton Abbey egyes epizódjaiban, Marcel Proust is ír róla Az eltűnt idő nyomában című regényfolyamában. 

Ki az a Mariano Fortuny?

Kezdjük vele, de kivételesen csak az érthetőség kedvéért. Mariano Fortuny gazdag spanyol művészcsalád leszármazottja volt, 1871-ben született. Felmenői között egy sor festőművészt találunk, a családi ház inkább volt hasonlatos egy múzeumhoz, mint hétköznapi lakhelyhez. Fortuny édesanyja megszállott és értő textilgyűjtő volt, innen származott a kis Mariano olthatatlan imádata a szép anyagok, minták és ruhák iránt. Emellett volt még egy szerelme: a színpad, ám nem szereplőként, hanem szcenikusként és világítástervezőként.

A két szenvedély egyébként sok ponton összeért: amikor ugyanis az előbb Párizsba, majd Velencébe költöző Fortuny piacra dobta a Delphos-ruhát, első vásárlói közt ott volt a kor ünnepelt színésznője, a legendás Sarah Bernhardt, valamint a mai ésszel is rendkívül modern felfogású táncművész, Isadora Duncan is.

Fortuny igazi polihisztor volt, aki, amikor a nagy gazdasági világválság miatt anyagi nehézségei támadtak, a családi hagyaték egy részét adta el, hogy álmaiért élhessen. És ezek az álmok nem afféle hagymázas víziók voltak, számos szabadalom fűződik a nevéhez, a színházi szcenika nagyon sokat köszönhet neki, a lakberendezők számára is jól ismert a Fortuny Divatház neve, hiszen lámpákat is tervezett.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Fran Esegé (@cocochanelando) által megosztott bejegyzés

Halála után a velencei palotát, amelyben élt, múzeummá alakították, ma is ott csodálható meg a sokszínű és lefegyverző életmű – de a világ szinte bármely komoly divattörténeti gyűjteményében van egy Delphos-ruha.

S hogy ki az, aki mindezt lehetővé tette? A feleség. Aki sokkal inkább volt a divatház lelke, agya és szeme, mint múzsa. (Nem mintha a múzsákkal bármi baj lenne, de lássuk be, egészen más szerep.)

Tehát ki az a Henriette Negrin?

Amikor Párizsban megismerkedett Mariano Fortunyval, Henriette Negrin férjes asszony volt. És textiltervező. Ez volt a kettejük közötti kapcsolódás, s ennek nyomán kezdődött el a közös tervezés, amelynek szerelem lett az eredménye. Negrin asszony, vállalva a korban borítékolható megbélyegzést, elvált, hogy aztán Velencébe költözhessen Fortunyval, s elviselje a férfi anyjának nyílt elutasítását. 

divat Delphos-ruha Henriette Negrin Fortuny
Henriette Negrin Fortuny - Forrás: Wikipedia/ flickr/ Jean-Pierre Dalbéra

Éveken át élet- és alkotótársként élt a palotában, negyvenhat esztendős volt már, mire összeházasodtak Fortunyval. 

Az évek múltával mind nyíltabban beszélt arról, hogy az ikonikussá vált Delphos-ruha tulajdonképpen az ő kreációja – a közvélemény azonban erről mintha tudomást sem akart volna venni. Pedig a pliszírozógép szabadalmát Fortuny maga jegyeztette be Henriette Negrin nevére. Még neki se hitték el, hogy nem ő az egyedüli tervező. 

Hogy ebben mennyi volt a kor nőgyűlölete és mennyi az elvált, „bukott” asszonnyal szembeni burkolt lenézés, ma már nem lehet visszafejteni. Az mindenesetre bizonyos, hogy Henriette Negrin sokkal több volt múzsánál: feltaláló, tervező, kreatív elme és a hagyaték rendkívül megfontolt kezelője.

Henriette Negrin volt az is, aki fáradhatatlanul kísérletezett a lekülönfélébb ruhafestési eljárásokkal és alapanyagokkal, így kaphattak a Delphos-ruhák a korban szokatlanul üde és jellegzetes árnyalatokat. 

Férje halála után szorgalmasan dolgozott azon, hogy a Delphos-ruha egyes darabjai a világ legkomolyabb múzeumaiba kerüljenek. Ő ugyanis felhagyott a tervezésükkel, és a gyártást is megszüntette. Így egy-egy Delphos-ruha dollártízezrekért cserél gazdát manapság az aukciókon. Bár a Delphos-ruha elvén alapuló pliszírozás időről időre visszatér egy-egy szezonra, egy eredeti Fortuny-darabot csak a legkiváltságosabbak engedhetnek meg maguknak – és többnyire inkább vitrinekben, nem viselésre.  

Henriette Negrin úgy végrendelkezett, hogy halála után a velencei palotából múzeumot hozzanak létre, a hagyatékot pedig avatott kezekben tudhassa az utókor. Reméljük, idővel őt magát és az életművét is a helyén kezeli majd a kultúrtörténet, s nem szükséges egy férfi ahhoz, hogy az eredményeit validálják.

Kiemelt képünk forrása: Wikipedia/ flickr.com/ Jean-Pierre DalbéraFollow

Csepelyi Adrienn