–

Vannak olyan filmes toposzok, amelyeket egy magára valamit is adó rendező vagy forgatókönyvíró ki nem hagyna soha semmilyen közönségfilmből. Ezek egy részét jótékonyan elnézzük, mert tudjuk, mire számítsunk, még talán hiányozna is, ha nem történne meg. Például a sorozatgyilkosos filmek végén a kergetőzés, sikoltozás, megmenekülés stb.

Mivel remélhetőleg egyikünk sem kerül soha közelebbi kapcsolatba sorozatgyilkosokkal, ezeket a sablonokat nem kell komolyan venni, azonnal ellazulunk, mert „ilyen csak filmben van”. De akad olyan toposz is, amely sokkal gyakoribb, a maga műfajában MINDEN filmből kihagyhatatlan kábé száz éve – és ráadásul a „veled is megtörténhet” hamis, giccses illúziójával áraszt el, de szó szerint. Eddig bírtam, de most vége, kiállok a világ elé, és elkiabálom az engem mardosó, mind ez idáig megválaszolatlan nagy kérdést:

TESSÉK MONDANI, MIÉRT KELL MINDEN SZERELMES FILM VÉGÉN ESŐBEN CSÓKOLÓZNIUK A FŐSZEREPLŐKNEK!

A dolog olyan törvényszerűen bekövetkezik, mint nappalra az este. Menekvés, megúszás kizárt. Humphrey Bogart és Ryan Gosling is smárolt csuromvizesen, Greta Garbo vagy Rachel McAdams dettó tocsogott a szerelemben. Nem tudom, ki találta ki először, hogy a nagyzenekari aláfestés, a lebukó nap és/vagy a nagyváros, netán tenger tompán csillogó fényei nem elegendők egy csókhoz, de zseniálisan ráérzett, mitől nedvesedik a mozinéző is (képleteseeen, kérem szépen!).

Na de kérdem ismét tisztelettel: MIÉRT?

Tessék mondani, Shakespeare-nek miért nem volt szüksége a katarzishoz esőre? Csehovnál miért nem csorog a szereplők hajáról a lé, amikor feleslegesen vallanak szerelmet? Látott már valaki Beethoven-koncertet záporkísérettel? És Michelangelo vagy Da Vinci festményein van vízözön? Ugye hogy?

Mire egy film eljut a szimfonikusan alázenélt hepiendig, a néző elvileg annyira azonosult a férfi és női hőssel, hogy amúgy is facsarni lehet a zsebkendőjét – de ez nem elég, mert valamiért valaki egyszer kitalálta, hogy a „természet erőinek” is ki kell fejezniük a hősben és hősnőben dúló vihart. Azt, ja.

Akkor most elmondom, mi a bajom ezzel. (És megalapítom – nyilván rengeteg ellenszavazattal számolva – a Le Az Esőben Smároló Filmszínészekkel! mozgalmat.)

1. Az eső k…a drága

Ezt egy flmrendező barátomtól tudom. Hollywoodban csakis a már befutott, nagy cápák engedhetik meg maguknak, hogy a külső jelenetekben leszakadjon az ég, a fiatal titánok forgatókönyveiből az első, amit kihúz a kegyetlen producer, az égi áldás. Képzeljük el, hogy hatszor kell felvenni, amint George Clooney hüllőszerű zombiként néz szerelmesen Scarlett Johanssonra – egy fél afrikai ország vízkészlete megy a kukába közben, holott egy száraz, holdfényes csók is ugyanúgy megtette volna.

2. Nem fejez ki semmit

A fent említett „lelki vihar” egy jó nagy blöff, mai kifejezéssel élve bullshit. A főszereplők végigvívódják az egész filmet gyönyörű strandidőben, festői naplementék és szikrázóan ragyogó reggeli séták közepette – aztán, amikor jön a végkifejlet, egyszeriben nekiáll viharzani az időjárás. Jó, hogy a meteorológiai intézet nem tolakodik be valami előrejelzéssel két csók közé.

3. Nem néz ki jobban egy ázott ember, mint egy száraz

Ó, látom már lelki szememmel a háborgó ellenvéleményeket, de tekintsünk el a vizespóló-versenyek, illetve a testizomzat és az azon csorgó veríték gólyatáboros emlékeitől. Antonio Banderas vagy Ryan Gosling jobb pasi lesz, ha leöntik egy vödör vízzel? (Szerintem igen! – a szerk., F. B.) Sandra Bullock vagy Osvárt Andrea szerethetőbb locsolva? Aki a filmen addig nem tudta megkedvelni igazán a romantikus párt, az majd az esőtől fogja? Hahaha! Ide nekem a száraz szépségeket!

4. Sose tudjuk meg, mi jön azután

Oké, egymásra néznek, esőgép indul, áznak, néznek, jön a smár, szól a zene, bokáig pocsolyában gázolva indulnak az első hotelszobába hetyegni, felirat indul: THE END – aztán másnap mi lesz, kezicsókolom, Angelina Jolie viszi a Neocitrant a takonyból ki se látszó Brad Pittnek az ágyba, „kellett neked sapka nélkül szaladgálni az esőben, hülyegyerek!”, vagy mi? Ezt persze nem kötik az orrunkra!

5. Mennyire kiábrándító elképzelni a forgatást!

És végül képzeljük magunk elé az egész romantikus truvájt a megvalósulás szempontjából. Amint a két színész szépen kisminkelve, aznap tizenhetedszer néz egymás szemébe szerelmesen, körülöttük harminc unott arcú stábtag, és amikor már kellően rebeg a szempilla és a szájszél, valahonnan a magasból elreccsen a rendező egy bazi nagy megafonba: „Víz indul, ne spórold, Lajoskám, baszd meg, hadd tocsogjon!” És akkor nekiáll csorogni az arcukon, zene semmi, csak az esőgép szörcsögése. Pfuj, de kiábrándító!

Oké, tudom: például egy szexjelenet felvétele és filmvásznon való megjelenése között még sokkal markánsabb különbségek vannak, de egyelőre még gondolkozom a szexjelenetek elleni tiltakozáson. Kis türelmet kérek. Addig is kiáltsátok velem tovább: LE AZ ESŐBEN SMÁROLÓS ZÁRÓJELENETEKKEL!

Kiemelt kép: Szerelmünk lapjai (2004, New Line Cinema)

WMN szerkesztőség