„Négy gyerek eladó. Részletek odabent” – Egy hátborzongató kép története
Egy kép, amiről azt kívánjuk, bárcsak hamisítvány lenne. A valóság viszont még a képnél is iszonyúbb.
Egy kép, amiről azt kívánjuk, bárcsak hamisítvány lenne. A valóság viszont még a képnél is iszonyúbb.
Ma már bárki pillanatok alatt jó minőségű képeket készíthet, se komoly felszerelés, sem pedig különösebb tehetség nem kell hozzá feltétlenül, csak egy jó telefon. De akkor mégis mi vesz rá egyre több embert, hogy (újra) megismerkedjen az analóg technikával, illetve kamerákkal? Hogy saját sötétkamrát alakítson ki a lakásában, vagy lejárt szavatosságú filmekkel és egymásra exponálással kísérletezzen? A régi dolgok iránti nosztalgikus rajongásról van szó, esetleg valami többről?
Vajon mit árul el rólunk az, ahogy a kamera előtt viselkedünk, mozgunk? És mitől lesz igazán jó egy portré? Elmondják ezt is a profi fotósok:
Amikor a „régi szép idők” megtelik tartalommal…
Eszter felmenői közt híres építészeket találunk, és első körben ő is ezt a pályát választotta. De aztán hat gyermeke született, az első még egyetemista évei alatt, és a népes család miatt a karrierjét újra kellett terveznie, el kellett kanyarodnia attól a mintától, amit otthonról hozott (a szülei is építészek voltak, csak kevesebb gyerekkel). Elmúlt negyvenéves, amikor gyakorlatilag pályakezdőként kellett helytállnia a munkaerőpiacon. De szép, inspiráló sikertörténet az övé, kitalálta, miként ötvözheti mindazt, ami fontos számára az életben, és megtalálta a hivatását:
Nektek melyik a kedvencetek?
Mínusz negyven fokban, egy jégtörő hajó orrából készítette a díjnyertes fotót. Egy kép, és a története: ismerjétek meg a rettenthetetlen Horváth Esztert, és nézzétek meg a ma nyíló World Press Photo kiállítást a Nemzeti Múzeumban!
Selmecbányán nemcsak sok ezüstkincs rejtőzött, hanem egy igazi világklasszis fotós is, akinek Capa és Hemingway voltak a barátai, és hírességek sorát fényképezte le a XX. században. Akarsz hallani egy nagyon izgalmas életmesét? Íme:
Nektek melyik a kedvencetek?
„A letűnt világokban elmerülve mégiscsak az az érzése az embernek, hogy valamit elveszítettünk. Meg is mondom, mit: a kapcsolódást egymáshoz. Az emberi közösséget.”