–

A 70-es évek világa érdekes korszak: lehet látni benne a diktatúra nyomasztó légkörét, hazugságait és korlátoltságát, lerobbantságát és bumfordiságát, de ezzel együtt kiérezni belőle egyfajta emberséget is, ami nem a politikai rendszerből, hanem pusztán abból fakadhatott, hogy béke volt, viszonylagos biztonság (ha egy szűkre szabott, szegényes világ keretein belül is), és a fiatalság körében új szelek fújtak: virágzott a könnyűzene, a szexualitás, az underground művészet. Izgalmas idők voltak, sokat hallottam róla a szüleimtől, nekik ezekre az évekre esett az ifjúságuk.

Nehéz eldönteni, ki járt jobban: aki akkor volt fiatal, vagy aki ma – mindegy is, úgysem választás kérdése. Egy dolgot irigylek csak belőle – én, az online-tartalom-előállító: azt, hogy száz százalékig analóg világ volt. Minden, ami az emberekkel történt, együtt történt meg velük – még az is, amit a tévében láttak, mert azt is együtt nézték, és összesen két csatornát. Ezen kívül meg aztán végképp minden közösségben zajlott.

Nézzétek meg, mondjuk, ezt a képet, amin egy kalapos férfi épp felhúz egy órát. Hányan kíváncsiak rá! Hányan állják körül azt fürkészve, hogy jár-e. Mi lehetett ebben annyira érdekes vagy fontos, amiért ennyi ember figyelmét felkeltette? Hogyan tudott egy egyszerű karóra ekkora jelentőségre szert tenni? Hát nem kész sztori? Azt képzelsz mögé, amit csak akarsz.

Vagy itt ez a másik kép, amin a fotós, Kereki Sándor a fényképészszakkörbe járó társaival épp egy lengyelországi útra indul, és a hozzátartozóik elbúcsúztatják őket a pályaudvaron. Mikor láttál utoljára ennyi embert kikísérni egy majdnem felnőttet az induláshoz? (Mert gyerekeket még csak-csak, az osztálykirándulás vagy egy táborozás előtt…) Mióta nem adjuk meg a módját annak, ha valaki útra kel? Mióta számít az utazás olyan hétköznapi dolognak, mintha csak a metróra szállnánk fel? És így lesz-e vajon a járvány után is, vagy újra visszakapja a rangját, a különlegességét?

Az esküvőket viszont mostanában kicsit nagyobbra is fújtuk a kelleténél. Az esküvőből státuszszimbólum lett, pedig már azt sem mondhatjuk, hogy egyszer van az életben – még ha először így fut is neki az ember. Ma az esküvőkön videót vetítünk, meg lufikba rejtett üzeneteket küldünk az égbe, míg ötven éve – ahogy ezen a képen látszik – az esküvő fő célja a családalapítás és a gyermekáldás volt. Ezt a ceremóniát – hogy a vőlegénynek a menyasszonnyal a karjában kell átlépnie egy gyermekáldást jelképező szalagon – már teljesen elfelejtettük.

Jöjjön a kontraszt! A hétköznapi élet sűrűje: pletykálás a hentesnél, meredező csirkelábak fölött. Vagy inkább a receptet egyeztetik? Ha a hajháló még nem is, de a fülvédő már vissza is jött a divatba!

Az aktatáskának viszont kell még pár év, hogy újra menőnek számítson, pedig itt a bizonyíték, mennyire praktikus volt. Igaz, hogy addig, míg az ember járt-kelt, kézben kellett tartani, de ha elfáradt, máris funkciót váltott! És milyen jó dolog már ott, ahol az emberre rájön az inger, csak leülni és kitárgyalni a világot! Ez itt legalábbis nem egy ötperces csevejnek tűnik – a férfiak láthatóan valami elmélyült diskurzusra rendezkedtek be. Csak a szivar hiányzik a kezükből.

Aztán meg a fa is milyen kényelmes fotel lehet, ha az ember egy túlzsúfolt koncerten van, például a Tabánban. Páholy a természetben, avagy zene a természet lágy ölén. Csak minél előbb kell érkezni, annál jobb helyet csíphet meg az ember. Erre a fára azonban már ki kell tenni a táblát: megtelt.

És ahogy az ábra mutatja: a padok már a 70-es években sem arra voltak kitalálva, hogy rájuk üljön az ember, hanem hogy a lábát nyugtassa rajtuk, mert milyen oldschool és begyöpösödött volna már a fenekünkkel illetni őket? A tanulásnak álcázott randizás pedig úgyszintén örök – reméljük, ezt a mai egyetemisták is vallják és hirdetik.


Végül egy utolsó ülőalkalmatosság, amiről sajnos leszoktunk: az autó teteje. Pedig megfelelő öltözetben – mármint csákóval a fejünkön – igazi királyság, még cipő sem kell hozzá, mert az úgyis csak összekoszolná a kasztnit.

A babakocsinak is sokkal jobb, ha csak a bevásárlást kell cipelnie, a gyerek meg marad kézben, ott nyugiban van, pedig az anyja szokás szerint lemaradt, megint rá kell várni. Ez a férfiak sorsa, örökkön örökké. (Ajánlom külön figyelmetekbe a háttérben látható ultramenő neonfeliratot – ilyen vagány nevet sem adnak ma a boltoknak.)

 

De hogy gyereknek lenni már akkor sem volt könnyű, azt ennél a képnél semmi sem meséli el jobban. A lakótelep sivársága, az elhúzódó tél kilátástalansága, és a szocialista blokk fullasztó bezártsága – esküszöm, minden benne van.

Ebben a másik képben meg épp az ellenkezője: a bolondság, az élet, a felelőtlenség. Mert hát miért ne kóstolhatná meg az a gyerek a sört, ha egyszer a nagypapára van bízva!? Ki mondhatja meg a nagypapának, hogy mit szabad és mit nem? Kapott lufit, vitték nyakban a felvonuláson, most meg azért nyafog, mert szomjas. Hát, akkor tessék, igyon – csak maradjon végre csendben. A nagypapának is kell egy kis öröm…

 

A kedvencemet persze a legvégére hagytam. Ki találta ki, hogy a szerelmet, az összetartozást, a hűséget mindig fiatal, szép emberekkel kell ábrázolni? Van-e ennél szebb? Elhiszitek-e ezután, hogy egyszer majd újra szép lesz az élet? Vagy már most is az, ha a nap süt? Mert mi kell ennél több? Egy kis fény, és egy váll, amire az ember rádőlhet...

 

Kereki Sándor pedig sajnos felhagyott a fotózással, amint beérkezett a felnőttkorba, és a televízióban híradós operatőr, a magánéletben pedig édesapa lett. Nem fért el többé egy ilyen időigényes hobbi az életébe (mert azelőtt akár heti öt napban is rótta a várost, és sötétedésig témát keresett). Sosem gondolta, hogy a képei érnének valamit – úgy adta át a Fortepannak a teljes anyagot, hogy át sem válogatta, csupán az enyészettől akarta megóvni a képeket. Azóta viszont nincs nap, hogy a Facebookon ne jönnének velem szembe, és mindannyiszor örömöt hoznak a napomba. Remélem, így volt ma veletek is!

Gyárfás Dorka

Fotók: Kereki Sándor/Fortepan