„A kamerába nézni egy kicsit olyan, mintha fegyvert fognának az emberre” – Fotósok mesélnek rólunk

–

Az egyik interjúalanyomról válogattam képeket, amikor azon kaptam magam, hogy öntudatlanul az arckifejezését elemzem. Milyen jó, hogy ennyire bátran mer mosolyogni, ilyen magabiztos!

De miért tűnt ez fel nekem? Azért, mert ez egyáltalán nem evidens.

Eszembe jutott egy másik interjúalanyom, aki nem volt hajlandó mosolyogni. Aztán egy másik, aki egyszerűen nem tudott belenézni a kamerába. Volt, aki azonnal befeszült, más nem tudta abbahagyni a bohóckodást. És aztán ott van napjaink slágere, a szelfiarc, amit az egyik ismerősöm csak „pfujoló” arcnak hív, mert olyan, mintha a fotózott személy valami büdöset szagolna.

Vajon mit árul el rólunk az, ahogy a kamera előtt mozgunk? És mitől lesz igazán jó egy portré? Mi mindent mesélhetnének rólunk a fotósok! – gondoltam magamban. Majd rájöttem, hogy akár meg is kérdezhetném őket. És megtettem.

A gazemberről is jó képet csinálni

„Egy fotósnak először is nagyon jó pszichológusnak kell lennie” – kezdi a legalapvetőbb szabállyal Bánkuti András Pulitzer-emlékdíjas, Balogh Rudolf-díjas fotóriporter, a Digitális Fotó Magazin főszerkesztője, a Magyar Fotográfusok Háza egyik alapítója. Márpedig, ha valaki, ő ezt biztosan tudja, olyan személyeket fotózott ugyanis az elmúlt évtizedekben, mint Kádár János vagy Mihail Gorbacsov, készített sorozatot Tasnádi Péterről (az egyik róla készített portréval Sajtófotó-díjat is nyert), a punk szubkultúráról, de fotózta a magyar kultúra és közélet szinte összes fontos szereplőjét.

A sajtófotóban nem ritka, hogy valójában a fotós (illetve a lap, amelynek dolgozik) jobban szeretné egy portré megszületését, mint maga a modell, ezért, ahogy András fogalmaz, a munka része egyfajta „alkudozás” is. El kell érni, hogy az alany partner legyen a fotózás során, akarja a képek megszületését, majd engedélyezze a megjelenésüket. Egyre gyakoribb jelenség, hogy az interjúalanyok (főleg a közszereplők) válogatni akarnak az elkészült képekből. Talán meglepő, de nem volt ez mindig így, viszont ez is sokat elárul mind a fotózott személyről, mind az emberek képmáshoz fűződő viszonyának alakulásáról. 

„Egy színművész esetében még érthető, ha látni szeretné a végeredményt, elvégre a külsejéből él. Ezzel szemben egy politikusnál ezt nem tartom indokoltnak. Neki elsősorban az a feladata, hogy az embereket szolgája. Az más kérdés, hogy tisztában van-e ezzel”

– vélekedik András, és azt is elárulja, hogy az eddigi legnehezebb esete pont egy magas rangú politikus volt, egy „tipikus gőgös ember”, ami a viselkedéséből és megjelenéséből is sugárzott. Természetesen így is elkészültek a megfelelő képek.

Könnyebb és kellemesebb együtt dolgozni a csúcsvezetőkkel, illetve azokkal, akik sikereiket nem a pozíciójuknak vagy a vagyonuknak, hanem szakmai tudásuknak és eredményeiknek köszönhetik. Utóbbiak akár bohóckodnak is a kamerának, tudják, hogy ez nem rontja a renoméjukat. Volt olyan interjúalany, akik konkrétan kézen állt egy fotó kedvéért, de András teljes lelki nyugalommal kéri meg a legnagyobb nemzetközi cégek vezetőit is arra, hogy üljenek le a földre, ha éppen arra van szükség a legjobb kép megszületéséhez (szegény sajtósukat veri le ilyenkor a víz). Tehát egy kis vagányság sem árt.

„Hogy milyen lesz a munkád minősége, az nagyban függ attól, hogy el tudod-e nyerni a modell bizalmát. Szemtől szemben állsz egy emberrel, aki először lát téged életében. És neki el kell hinnie, hogy jó képet akarsz készíteni róla, és hogy szakmailag képes is vagy rá” – mondja András, ezért számára alapvető, hogy mindig alaposan felkészül, utánanéz a modelljeinek, illetve mindig korábban érkezik a helyszínre, hogy felmérje a terepet. A többi már nem szakmai, inkább emberi tényező.

„Akármilyen is legyen a modelled, ha antipatikus, gőgös vagy beképzelt, neked akkor is el kell készíteni a lehető legjobb képet. Nem azt mondom, hogy egy gazemberből félistent kell csinálnod, de egy gazember esetében is törekedned kell a korrekt fotóra.”

Hiúság, ember a neved

„A portréfotózás egyrészt szakmai kihívás, méghozzá az egyik legkomolyabb, másrészt egy kommunikációs feladat. Fontos, hogy milyen objektívet, milyen beállításokat, milyen világítást használsz, de legalább ennyire fontos, ahogy a modelleddel bánsz” – mondja Fazekas István, Balogh Rudolf-díjas fotográfus, a MÚOSZ fotós szakosztályának vezető tanára, a HVG fotóriportere.

A fényképezőgépre szerinte így vagy úgy, de mindenki reagál. Van, aki ezt teljes természetességgel és nagy gyakorlattal teszi, például a színészek és közszereplők, akiket gyakran fotóznak, és akik tisztában vannak azzal, hogy melyik az előnyös profiljuk, milyen beállítás áll jól nekik. Ebben az esetben a fotósnak kevesebb a dolga, de éppen emiatt kevesebb a mozgástere is. Hétköznapi embereket fotózni több munkával, de nagyobb alkotói szabadsággal is jár.

A digitális technika és a közösségi média elterjedése a portréfotózásra is hatással volt és van. Egyre több képet látunk magunkról, egyre inkább megvannak a kedvenc pózaink, arckifejezéseink (szelfiarc és társai), amelyeket előnyösnek vélünk. És sokszor mintha nem is lenne más céljuk az embereknek, mint megfelelni a külső elvárásoknak. A róluk készült fotókkal is. „A Facebook tulajdonképpen egy saját magad vállalta karantén, csak éppen Covid nélkül” – véli István.

Hogy mit lát, amikor valakit a keresőn keresztül figyel?

Az például azonnal átjön, ha a modell nem elégedett a külsejével. Az emberek általában már a fotózás során úgy mozognak, hogy elrejtsék a problémás területeket, vagy utólag szelektálják (szelektálnák) a nekik nem tetsző képeket.

„Érthető, hogy mindenki a legelőnyösebb képet szeretné közvetíteni magáról. Ugyanakkor ez az egész valójában semmi másról nem szól, mint az egyik legalapvetőbb emberi gyengeségről: a hiúságról.”

István többszörös Sajtófotó-díjas portré kategóriában, így adódik a kérdés: Mi a titok? Mitől lesz igazán jó egy portré?

„Nem tudok ilyet mondani. Nincs egy trükk, amit bármikor előhúzhatsz a tarsolyodból. Ez mindig az adott szituációtól függ. Ami elengedhetetlen, az az empátia.”

Egy másik tudatállapot

Mi a helyzet akkor, amikor a fotós számára elsősorban önkifejezési forma a másik ember lefotózása?

„Általában egy bizonyos dolgot keresek a képeken: az emberi sebezhetőséget. Akkor szeretem a portrékat, ha benne van az ember törékenysége. Ehhez pedig az kell, hogy ne vegyen fel egy pózt a modell, hanem teljesen átadja magát a pillanatnak. Ezért is használok legszívesebben síkfilmet, így egyetlen képre koncentrálódik a figyelem” – mondja Turós Balázs fotográfus. Saját bevallása szerint, amikor le akar fotózni valakit, egy másik tudatállapotba kerül, bármit megtesz, hogy az áhított kép elkészüljön. Ha kell, újra és újra visszatér a helyszínre, amíg nem történik meg a varázslat. Mint ezen a képen:

„Több napig jártam vissza egy bányatóhoz, és már szinte mindenkit megkérdeztem, hogy lefotózhatom-e. Kivéve ezt a három férfit. Végül ők kérdeztek rá, hogy mikor készítek már róluk is képet.”

Már az exponálás pillanatában tudta, hogy megvan, amit akart, még mielőtt látta volna az elkészült felvételt. De, mint mondja, nemcsak az elkészült, hanem a sorozatból kimaradt fotók is sokat elárulnak.

„Feszengés, pózolás, kamu” – foglalja össze röviden, hogy mi az, amit nem akar látni egy képen.

A saját projektek esetében egyébként viszonylag egyszerű a helyzet: valaki vagy engedi, hogy lefotózza, vagy nem, de utólagos vétó ritkán fordul elő. Elégedetlenkedő modellekkel inkább céges fotózások alkalmával találkozott.

„Az az érdekes, hogy az ilyen fotózásoknak nincs valódi tétjük, az emberek mégis rágörcsölnek, hogy nem elég szépek a felvételen. Pedig hidd el, elég jók azok a képek. Valószínűleg önértékelési problémák állnak a háttérben.” 

Az üzleti portrén túl

És mi a helyzet akkor, amikor megrendelésre készül a fotó, vagyis se becserkészni nem kell a modellt, se alkudozni vele, hiszen azért érkezik, hogy kép készüljön róla?

„Van, aki a vállalkozását reklámozná, másnak a LinkedIn-profiljához van szüksége egy olyan portréra, amely azt sugallja, hogy a megpályázott pozícióban, például pénzügyi vezetőként megállná a helyét. Aztán lehet, hogy valaki csak egy ízléses fotót szeretne magáról privát felhasználásra. Minden fotózásnak megvan a maga célja. Ezt a célt kell először definiálni, hogy sikeres legyen a fotós és modell együttműködése” – mondja Bartha Andrea, aki éveken át dolgozott esküvő- és portréfotósként, online-marketing-szakemberként pedig pontosan tisztában van azzal, milyen fontos napjainkban az online térben, közösségi felületeken való megjelenés.

Szép képet szerinte (szinte) bárkiről lehet készíteni. Számtalan módon meg lehet formázni egy karaktert. Lehet irányítani, hogy a modell merre nézzen, hogyan tartsa kezét-lábát, bevethető a teljes metakommunikációs eszköztár. De hogy a személyiség is megjelenjen a fotókon, az az igazi kihívás. Hogy ehhez a modellnek mennyi instrukcióra van szüksége, hány réteget kell lehámozni róla, és hogy ez mennyi kommunikációt igényel, személyenként változó, így a személyiségről is árulkodik.

„Van, akiről néhány perc után kiderül, hogy teljesen önazonos, kiforrott karakter, és ezt nem esik nehezére a képeken is megmutatni. Az is látszik, ha valaki éppen változásokat él meg az életében, bizonytalan a saját szerepét, személyiségét illetően. De ez sem probléma, inkább egy izgalmas feladat” – mondja Andi.

És hogy mit tud megállapítani valakiről egy fotózáskor? Az talán túlzás, hogy mindent, de úgy véli, elég pontos jellemrajzokat tudna készíteni a modelljeiről.

„A kamerába nézni egy kicsit olyan, mintha fegyvert fognának az emberre”

– mondja Geszten-Kovács Tamara portréfotós. Ő két nagy csoportra osztaná a megrendelőit: akik kifejezetten szeretnek a középpontban lenni és azonnal elemükben érzik magukat, illetve akiknek inkább diszkomfortérzetet okoz, ha fotózzák őket. A háttérben más-más okok húzódhatnak meg: önértékelési probléma, testi hiba, de az is lehet, hogy az illető egyszerűen még nem látott magáról jól elkészített fotográfiát.

A bizonytalanság jeleit szavak nélkül is azonnal látni, de sokan hangot is adnak neki, például, hogy mi az, amit nem szeretnek magukon, vagy amit semmiképp nem szeretnének viszontlátni a képeken.

„Nem ritka, hogy valakinek még a keze is remeg az izgalomtól a fotózás első tíz percében. Ebben az esetben igazán fontos, hogy a fotográfus hogyan tud kapcsolódni, mennyire tudja feloldani a modelljét.

A legtöbb nőnek például fogalma sincs arról, hogy mennyire szép is lehet egy képen. Ezt meg kell tudni mutatni nekik”

– mondja Tamara, aki soha nem erőltet rá semmit az alanyaira, például nem kéri őket, hogy mosolyogjanak, hiszen ez vagy megtörténik magától, vagy nem (általában igen).

„Szoktam céges »headshot« fotózásokat vállalni. Ilyenkor nincs mellébeszélés. Két méterre van tőlem az illető, bele kell néznie a kamerába. Azt mondhatnám, hogy már a fotózás első néhány percében kiderül, hogy milyen a modell személyisége” – mondja Orczy Rafael esküvő- és portréfotós, aki szintén a kommunikáció fontosságát emeli ki. Mint meséli, nála egy jó fotózás inkább olyan, mint egy baráti találkozó.

Éppen ezért fontos az is, hogy működik-e a fotós és a modell között a kémia. Erre főleg esküvőfotózások esetében figyel. „Minden esküvő előtt leülök a párokkal beszélgetni. Néhány perc után kiderül, hogy ki az, akivel együtt fogunk tudni működni, és az is, ha valakivel nem fog menni a közös munka. Ilyenkor nincs sértődés, ajánlok magam helyett valaki mást.”

Milyen a jó kép?

Rafael szerint: őszinte. Céges fotózások alkalmával persze mindig akad egy-két elégedetlenkedő, de őket már a kollégák is ismerik, tudják, hogy nincs az a kép, ami számukra megfelelne. Ez is árulkodó, nem igaz?

És végül Asztalos Gábor fotográfus egy másik szempontra is felhívja a figyelmem: egy fotózás alapvetően egy mesterséges szituáció, vagyis nem biztos, hogy messzemenő következtetéseket vonhatunk le belőle. Ahogy azt Fazekas István is említette, amikor előkerül egy kamera, mindenki egy szerepbe bújik, meg akar mutatni vagy el akar rejteni valamit. Az addig laza és közvetlen ember pózba merevedhet, egy alapvetően merev ember pedig lazának és felszabadultnak tűnhet. Van, aki túl komolyan veszi, más elbohóckodja az egészet. És persze vannak a ritka esetek, amikor a modell bármit csinál, az jól áll neki.

„Persze ki lehet következtetni a fotózás során néhány jellemvonást, de hogy sarkos példával éljünk, egy élőlényt csak a saját természetes környezetében lehet valójában megfigyelni” – mondja Gábor.

Vagyis a végeredményt befolyásolja a fotós, a modell, a kettőjük viszonya, a helyszín, az időpont, a fotózás célja… És akkor még nem is beszéltünk a harmadik félről, a befogadóról, és az ő személyiségéről.

Újra megnézem az interjúalanyomról készült képet. Milyen bátran mosolyog! De megtudtam róla valami valóban fontosat? Vagy csak annyit, amennyit hajlandó volt megmutatni magából?

Iliás-Nagy Katalin