„Az öltözködési kultúra egyre inkább gyerekcipőben jár!”

–

Kit tisztelünk meg valójában?  

Úgy látszik, a színházba járás még mindig szép szokás nálunk, mert sokatoknak van véleménye arról, hogyan kellene ott megjelenni, ugyanakkor ehhez az is hozzájárulhat, hogy aki ma körülnéz egy nézőtéren – legyen az Jurányi Inkubátorház sötét, szűk „barlangja”, a Vígszínház patinás zsöllyéi vagy az Erkel Színház monumentális csarnoka –, az meglehetősen eklektikus képpel szembesül. Fiatal lányok nagyestélyiben éppúgy ülhetnek melletted, mint falatnyi szoknyában és köldökig kúszó dekoltázzsal, ahogy világoskék öltönyt is láttam már öntudatos kamaszfiún, a farmer-tréningfelső kombinációt viselő középkorú hobó közelében.  

Nincs egyetértés abban, mit jelent színházba járni – ünnepet vagy legalább különleges alkalmat-e, esetleg ugyanazt, mint moziba menni –, ezért aztán a teljes öltözködési paletta megjelenik egy-egy előadáson, és ez a ti hozzászólásaitok szerint nem is feltétlenül probléma.

„Hetente járok színházba. Télen, amikor irtó hideg van, nadrágban (néha farmerban), sálban, állig beöltözve mentem, de volt, aki kabátban ült a nézőtéren, hogy ne fázzon.

Örültünk, hogy mehettünk, hogy a nehézségek ellenére is játszottak nekünk (a színészek valószínűleg még nálunk is jobban fáztak), és érdekes, egyszer sem szólt le Gáspár Tibor vagy Szőcs Artur a színpadról, hogy »ejnye, azért jobban is megtisztelhetnétek minket azzal, hogy rendesen felöltöztök«”

– írja Lilla.

Majd így folytatja: „Még érdekesebb: annak ellenére, hogy hetente ott vagyok, meg nem tudnám mondani, ki milyen ruhában van. Merthogy nem ez érdekel. És látatlanba' meg mernék esküdni, hogy egy színész sem mustrálja, miben vagyok, pedig nem elég, hogy gyakran járok, de még az első sorban is ülök. Ha pedig valaki azt gondolja, a ruhájával a színészeket tiszteli meg, akkor én inkább azokat zavarnám ki, akik nem bírnak ki egy felvonást cukorkás zacskók csörgetése, vízivás, bekapcsolt mobiltelefon vagy fennhangon tett megjegyzések nélkül – még ha »ünneplőben« is jöttek.

Tök mindegy, milyen ruha van rajtuk, ha viselkedni nem tudnak. Ezzel kéne megtisztelni a színészeket, ha már valamivel.”

Dóra csatlakozik:

„Álszent dolognak érzem, ha azt mondjuk, azért öltözünk ki egy színházi előadásra, hogy a színészeket vagy a többi nézőt megtiszteljük.

A kiöltözés valójában azt jelenti, hogy jó benyomást akarunk kelteni a másikban, tehát önmagunkról szól. Mint ahogy az örömmel készülődés is. 

Se a színészt, se a többi nézőt nem érdekli, mi van rajtad. Ha pedig téged érdekel, hogy mi van a másik nézőn, az a te dolgod. A másik nézőt nem biztos, hogy érdekli, te mit gondolsz az öltözékéről.”

Éva szerint sem a ruha teszi az embert, sokkal inkább az, ahogyan hordja:

„Láttam már férfit farmerban és sportcipőben elegánsnak, és menyasszonyt talpig csipkében úgy kinézni, mint aki zsákból méri a krumplit a piacon. 

Egy ruhát tudni kell viselni. Az a fontos, hogy tiszta, rendes legyen, és passzoljon a viselője egyéniségéhez. Egyáltalán nem baj, ha valaki nem akar kényelmetlen cipőben feszengeni egy előadáson ahelyett, hogy a darabra figyelne.

Én magam még abba a kategóriába tartozom, akik kiöltöznek egy-egy színházi előadásra, mert úgy gondolom, ezzel megtisztelem a szereplőket, és tisztelgek az elvégzett munkájuk, teljesítményük előtt. De a világ változik, és ez nem baj.”

Judit szerint sem állhatunk ellen az idők szavának, de csak ízléssel:

„Alap, hogy magaddal szemben igényes légy, amiből természetesen fakad a higiénia, az ápoltság. Az is alap, hogy ma sem megyünk melegítőben színházba, sőt, a sportolástól eltekintve szerintem máshová sem (már csak azért sem, mert nem hordom ugyanazt otthon, mint kint – ahogy hazaérek, átöltözöm).

Viszont farmerben igenis lehet színházba menni, ha mást veszel fel hozzá, mint amiben bevásárolni jársz, vagy sörözni a barátokkal. Ugyanez áll a cipőre: nem kell ünneplő (tűsarkú), pláne, ha abban is csak feszengsz, ha kényelmetlen, töri a lábad. Szerintem húzhatsz akár sportcipőt is, ha az nem sportos színű, nem üvölt róla a márkajel, és nem agyonhordott, kitaposott darab – az maradjon meg bevásárolni, kutyát sétáltatni, vagy a gyerekért szaladni az oviba.”

A legviccesebb, hogy ezen a ponton becsatlakozik egy színházi ember is, aki azt írja:

„Színházban dolgozom. Szoktunk beszélgetni erről, de szerintem órákig lehetne boncolgatni, ezer nézőpont felől megközelíteni.” Vagyis nincs konszenzus e téren, sem a színpad túloldalán, sem előtte, a nézőtéren. 

Példaképek, nem divatdiktátorok

Csak néha akad valaki, aki a kettőt össze tudja kötni, például Katalinnak volt egy ilyen élménye:

„13 évesen diákbérletem volt a városi színházba, ahol az egyik előadás előtt kijött a függöny elé Gregor József, és felhívta a figyelmünket arra, hogy tiszteljük meg az előadást és a színészeket azzal, hogy nem farmerban megyünk színházba.” 

 

Ilonának is színházi emberek mutattak példát, jó pár évtizeddel ezelőtt:

„Emlékszem Feleki Kamill művész úrra és a kedves feleségére, akiket mindig mintha skatulyából húztak volna ki, pedig még tömegközlekedést használtak. És Rátonyi Róbertet sem láttam soha az utcán nyakkendő nélkül, sőt, mivel jóval fiatalabb voltam nála, nekem kellett előre köszönnöm neki. Aztán visszaköszönt, és még a kalapját is enyhén megemelte. Lehet, hogy maradi vagyok, de nekem azok a régi idők jobban tetszettek!” 

Gabriella szerint örüljünk, hogy még mindig tele vannak a színházak, és ne erőltessünk egymásra szabályokat:

„Nem mindenki tud megfelelően kiöltözni. Ha lenne kötelező dresszkód, szerintem sokan akkor sem mennének el, ha szívesen megnéznék a műsort.”

Szerinte az a fontos, hogy látszódjon, a kiválasztott ruha illik a viselőjéhez, ezáltal meg is tud jelenni benne.

„Én már rég megtanultam, hogy magam miatt öltözzek néha szebb ruhákba. A karantén alatt már a szántóföldek melletti sétához is elegáns csipkeruhát vettem fel a magam szórakoztatására. Igaz, én a közértbe vagy kertészkedéshez is képes vagyok olyan ruhát felvenni, amit más a szekrényében őrizne. 

Bárhová, bármikor kiöltözöm. Ha már nő vagyok és szép ruhákba bújhatok, miért ne tegyem?! De sajnos sokszor látom, hogy nem a nők hordják a ruhát, hanem a ruhák a nőket – na, ez a felesleges dolog.” 

Gendertől függetlenül

Álljon meg a menet – miért csak a nőkről beszélünk? A múltkori cikk kommentszekcióját olvasva, úgy tűnik, a férfiakat is megmozgatja a téma:

„Annyira túllihegik az emberek az öltözködést. Lehet egy szakadt ruházat is tisztább, üdébb, mint egy negyvenéves öltöny, amit ki tudja, mikor tisztítottak ki – fakad ki Csaba. – Az öltönyösdi inkább az elnyomást, a sznobizmust szimbolizálja.

Pont az öltönyösökben nem kellene megbízni. Pláne, ha feszül a hasán! 

Ruhához kötjük, hogy ki milyen ember. Tévesen.”

László is hevesen tiltakozik az öltöny ellen:

„Ez a kiöltözősdi pont az emberek egyediségét tünteti el, mert vagy azért öltöznek ki, hogy megmutassák, nekik erre is fussa, vagy azért, mert úgy szokás… Szerintem minden ember individuum, viseljen azt, amit akar, és nem azt, amit elvárnak.”

De azt hiszem, ebben a vitában Zoltánnál van az aduász:

„Én még emlékszem azokra, akik rongyos farmerban, hosszú, zsíros hajjal, fülbevalóval vonultak be az ország házába. Azóta sem tanulták meg, mi a tisztelet!” 

Alma a fájától…

És hát tény, akár férfiról, akár nőről van szó, a példa ott lebeg a jövő nemzedékei előtt, akik egy darabig talán követik, de aztán – nagy valószínűséggel – lázadni fognak ellene. Kornélia írja:

„Ahogy mi, felnőttek viselkedünk, öltözünk, azt látják a gyerekeink. Több kulturális programon vettem részt a családdal az utóbbi hónapokban, és siralmas tapasztalásaim voltak.

Viszont az iskolai karácsonyi ünnepségen a tanító néni arra kérte a gyerekeket (és csak nekik szólt, nem volt körlevél!), hogy mindenki öltöztesse kicsit a lelkét is ünneplőbe. Öröm volt látni, ahogy a harmadikos gyerekek és szüleik is nem túlzóan, de nagyon kedvesem megadták a módját egy szerda délután 17 órakor kezdődő eseménynek. Hálás voltam a tanítónőnek, hogy felhívta rá a gyerekek figyelmét, és energiát fektetett abba, hogy átbeszéljék az ünnepi öltözék jelentőségét is.”  

 

Anita is arról számol be, hogy a gyerekei örömmel bújnak ünneplőbe, amit vélhetően otthon láttak:

„Az elsőszülöttem már háromévesen mindenhez inget hordott csokornyakkendővel. A középső az összes rövid ujjú inget elajándékozta, mert egy magára valamit is adó »férfi« ilyet nem hord, csak hosszú ujjút, és annak hajtja fel az ujját. De a 14 éves lányom lepett meg igazán: mivel sportol, így többet van mezben, mint rendes ruhában, de egyszer esküvőre mentünk, és rettegtem, mit fog felvenni a melegítő után. Hát, egy földig érő selyemruhát választott, a mintájával harmonizáló boleróval. És mindezt olyan természetes eleganciával viselte… Úgy látszik, nekik természetes érzékük van az eleganciához, és nem is feszélyezi őket a viselésük. Örülök ennek!”

Ahány ország, annyi szokás

De olyan is akadt köztetek, akinek a gyerekkori ünnepek csak szenvedést jelentettek:

„Bennem a bizonyos alkalmakra való kiöltözés egyáltalán nem valami emelkedett lelki rákészülésként maradt meg, hanem vita, veszekedés és stressz forrásaként: a »siessmár«, »jajmitvegyekfel«, »nyomacipő«, »dörzsölagallér«, »felfutottaharisnyám«, »nincsmásik«, »kölcsönadoda?« formájában. Ennek ellenére szeretek időnként csinosabban felöltözni, de már öreg vagyok ahhoz, hogy az eleganciáért feláldozzam a kényelmet.

Szerencsére itt, Svédországban ez nem is elvárás, csak nagyon ritka alkalmakkor, akkor viszont külön jelzik.”

Egy másik olvasónk is a külföldi tapasztalatait hozza be a beszélgetésbe:

„Angol nyelvterületen van egy kifejezés, a Sunday best, ami azt az ünneplőruhát jelenti, amit az ember vasárnaponként a templomi istentisztelet alkalmából visel, és/vagy egyéb speciális alkalmakkor. De ma már a lényeg inkább az, amit belülről érzünk: mi az az esemény, amit az öltözékünkkel is különlegessé szeretnénk tenni. Ez az öltözék lehet, hogy csak nekünk lesz a legszebb, míg más szemében vacak rongynak tűnik – időnként a leghétköznapibb öltözékünk is messze alkalmibbnak tűnhet, mint az elődeink ünneplője. A minőség persze már más kérdés…”

  

Jolcsi a legédesebb, ő nemcsak a saját testét szereti ünneplőbe öltöztetni, hanem az étkezéseit is:

„Én a poharakkal, tányérokkal vagyok így: egy hétköznapi ebédhez is metszett kristályból iszom a bort, mert csak! És ha eltörik, akkor előveszem a következő darabot, és ha mind eltörik, beruházok egy új készletbe!”

Margaretnek már nincs ilyen jó élménye azzal, ha magasról tesz mások véleményére, és csak a saját igényeit követi:

„Én vagyok minden eseményen a nő, aki túl van öltözve. Egyetlen biztos hatása van: mindenki észreveszi, ha belépsz az ajtón. Borzalom.”

Bár biztos van, aki ezt is élvezi, sőt, éppen ezért csinálja: hogy mindenki rá figyeljen.

Abban mindenesetre Judittal kell egyetértenem, hogy mióta mindent szabad, és mindennek az ellentéte is igaz (és tényleg), azóta olyan, mintha az öltözködési kultúra egyre inkább gyerekcipőben járna. De lehet, hogy most éppen ez a szépsége!

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ izusek

Gyárfás Dorka