–

A zene mindig is az egyik legfontosabb dolog volt az életemben: hajtóerőm, vigaszom, doppingszerem és nyugtatóm – a jó mindig még jobb, a rossz meg elviselhetőbb tőle. Bátran mondhatom, különleges a viszonyom vele: bőven kívül esik az átlagos tartományon. Lejátszási listáim (ezekről ITT írtam nemrég) szigorú rendezőelvek szerint születnek. Az utcán járva általában magamról elfeledkezve dúdolgatok (attól tartok: néha éneklek is, hangosan). Takarítás közben se mindegy, mit hallgatok, és amellett, hogy az életemből összeadva több évet töltöttem koncerteken, végeláthatatlan mennyiségű cikket írtam a zenéről, játszom több hangszeren és zenetagozatos iskolában nőttem fel. Egyik kedvenc szórakozásom a hangmintavadászat (felismerni, és előtúrni, egy-egy dalban mely másikból hangmintázott a producer), a másik meg a barátaim bombázása random zenei mémekkel, videókkal.

És most itt vagyok a Magyar Zene Háza Hangdómjában, választanom kellene egy hangszert, és úgy érzem, kihúzták a lábam alól a talajt.

Itt ér az első felismerés: idejét sem tudom, mikor csináltam utoljára valamit tét nélkül. Még azokban a tevékenységeimben is, amiket csak az öröm kedvéért csinálok, ott van valamifajta mélyről jövő teljesítményvágy. Nem -kényszer, csak vágy – de ez nem jelenti, hogy ne lenne nyomasztó.

Paradox módon épp ez az, ami miatt úgy döntök: átadom magam ennek az élménynek. Ha már csinálom, csináljam jól, ugye. 

Nem tudom a hangszer nevét, nem ismerem a helyes fogását, azt se tudom biztosan, miként kell megszólaltatni, de körbenézek, és azt látom, hogy más is hasonlóan méregeti a saját hangszerét, úgyhogy elengedem magam. Csak nem tűnök idétlenebbnek, mint ők, suhan át az agyamon – és hopp, itt is a második felismerésem: dolgom van azzal, hogy nem akarok hülyének tűnni. Miért nem? Mit számít végeredményben, hogy ügyes kislány módjára kattogok-e ezzel a hangszerrel, vagy épp röhögünk egy jót, mert egy értelmes hangot se sikerül kicsiholnom belőle?

A játék öröme

A következő feladat az, hogy körbejárjunk a teremben, miközben zajt keltünk a hangszerünkkel. Eleinte nehézkes. Tartani az irányt (miközben senki nem mondta, hogy tartanom kellene bármiféle irányt, ez is… na, mindegy…), nem nekimenni másoknak, s közben kalapálni a bambuszt.

Aztán hirtelen megérkezem a pillanatba. Mosolyokat látok, amerre nézek, fülig érő vigyorokat és bőszen kattogó-csattogó, prüntyögő, kalimpáló, rezgető és ütögető embereket. Akik valószínűleg szintén mostanában érkezhettek meg a pillanatba, mert

most mindannyian nevetünk. Hangosan, felszabadultan. Kiveszett belőlünk a teljesítményvágy. 

Kicsivel később már az a feladat, hogy hangszert cserélj (kezdd elölről, de már mégsem a nulláról, mert nem nyomod agyon saját magadat), mutasd a szembe jövőnek, te épp mivel bűvészkedsz, összekacagjatok, ha ugyanolyan hangszert kaptatok épp, vagy elcsodálkozzatok, hogy szól a másiké. És közben vannak már csendek is: csak a járás, aztán, ha valaki közelít, zaj, hang, zene.

Sajátságos dolog ez: ránevelni magadat a csendre. Megnyugodni abban, hogy nem kell mindig hallatszani, produktívnak lenni, néha le kell ereszteni a hangszered, és csak lenni. 

Azzal, amid van, ott, ahol vagy

Most körbe ülünk, kezünkben egy sokadik hangszer. A feladatunk: bemutatkozni. Azzal, ami épp a kezünk ügyébe akadt. Akasztják a hóhért: évek óta azt tanítom a diákjaimnak, hogyan találják meg a saját hangjukat és eszköztárukat, hogy ne engedjenek abból, amiket magukénak és önmaguknak éreznek – most meg ki kellene fejeznem magamat néhány hevenyészett hanggal egy olyan hangszerrel, amit két perce vettem át valakitől.

Alázat, alázat, alázat. És furcsamód mindenkinél meghozza az önkifejezést is: humort, hosszú, nyújtott hangokat vagy játékos kalamolást, teátrális zajt vagy alig hallható, picike neszeket. És utána a nevünk: kimondjuk, ízlelgetjük másokét, a sajátunkat. Tanuljuk hallani magunkat.

A terápiás munkám (úgy értem, az éveken át zajló, „odakint” a világban, nem ez) egyik fontos pontja volt, amikor ki mertem mondani végre: évek óta idegesít, hogy bár megkérdezték, mit szeretnék, hogyan szólítsanak, nem úgy szólítanak. Pedig az, hogy úgy becéznek, ahogy nekik kényelmes, nem nekem, még félreértésre is ad okot, mert van a környezetemben más, akit ugyanígy hívnak.

Meglehet, elsőre primadonnáskodásnak tűnik. De ennél a feladatnál megértettem, hogy nem az. Hiszen hogyan éreznéd, hogy meghall bárki, ha még azt a hangsort se ismétlik pontosan, amit te önmagadnak érzel?

Hallod magad a zenekarban?

Végül a földre kuporodunk, körben. Hangszereink középen pihennek, Paár Julianna azt mondja, az egyetlen instrukciója, hogy zenéljünk. A másik meg: hogy a zene csenddel kezdődik és azzal is végződik.

Sokadik lecke: nyúlj a vágyott hangszerért, mielőtt valaki más veszi magához.

Kérdés magamhoz: ha ennyire nagyon vágysz arra, hogy kipróbálj egy olcsó kis hangszert, miért nem tetted meg ezt eddig magadért? 

„Edison pornográfiájának köszönhetően a klasszikus zene immár milliókat untathatott” – Philomena Cunk szerint a világ

Kult – 2023. április 21. – KAd

Van, aki sok, van, aki visszafogott. Egyikünk nagy, nehéz szüneteket tart, mások folyamatosan csengnek-bongnak. Akad, akinek fontos a ritmus, mások meg véletlenszerűnek tűnő módon hallgatnak el vagy rázzák meg újra a hangszerüket. 

Figyelem, hol a helyem, hol a szólamom. Énekkaros koromból ismerős ez az érzés, megnyugtat és átölel szinte: nélkülem nem ugyanolyan. Itt a helyem. Nekem is jár öt vonal a rendszerben. 

A végén beszélgetünk. Hasonlókról, mint a fentiek. Össze-összekapcsolódunk, fűzzük egymásba a mondatokat, kivarázsoljuk egymásból az újabb és újabb gondolatokat. A kör lassan ritkul – aki úgy érzi, végzett, felállhat és mehet. Az utolsók közt távozom, jó itt. Viszem magamban, amit megtanultam, előhívtam, megfigyeltem. Bekapcsolna rögtön az elégedettségem, hogy hasznos volt, és hatékony – de eszembe jut a foglalkozás eleje, és leállítom magam. Elég a teljesítményvágyból!

Most csak rezonálni akarok még picit.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / GeorgePeters

Csepelyi Adrienn