Ezen a sorozaton, bár tele van humorral, nem kacarászik az ember. Inkább a fejét fogja, kínjában nyerít, időnként iszik egy nagy pohár vizet. És közben leesik az álla, mennyi ötlet, tehetség és profizmus van ebben az ötször fél órában. Kurucz Adrienn ajánlja figyelmetekbe a Cunk on Earthöt (Philomena Cunk szerint a világ).
–
Apám festőművész. Egy kiállításán gyönyörködtem épp az egyik erdőt ábrázoló tájképében, amikor is odalépett hozzám Philomena Cunk férfi alteregója, és azt mondta összevont szemöldökkel: „Nem jó ez a kép, nézze csak, nem fért ki a fák lombjának csúcsa itt-ott.” Azt hittem, a vendég hülyéskedik, felnevettem. Aztán kiderült, komolyan gondolja a dolgot. Ez az emlék ugrott be, amikor elkezdtem nézni a mini-áldokumentumfilmsorozatot, a Cunk on Earthöt (Philomena Cunk szerint a világ), amelyet talán ki sem szűrök a streamingszolgáltatók bőséges ajánlatai közül, ha Szászi Móni, a hazai abszurd humor királynője nem ajánlja a figyelmembe. Nos, nagy kár lett volna kihagyni, már csak azért is, mert a Cunkot alakító Diane Morgan nagy kedvencem volt már Ricky Gervais After Life-jában is (ITT írtam arról a sorozatról).
A Netflixen ámokfutó, eredetileg a BBC-hez köthető Cunk-karakter amúgy már tízéves,
az elsősorban a rendkívül sikeres Black Mirror alkotójaként világhírű Charlie Brooker tévés műsorvezető-író teremtette meg – eredetileg egy korábbi műsorának a mellékszereplője volt, majd elszabadult.
A bornírt, flegma riporter, aki abszurd kérdésekkel bombázza a tudósokat, már más sorozatokban is feltűnt (Cunk on Shakespeare, Cunk on Britain), és a legfrissebb szériában a civilizáció történetét ismerhetjük meg a szemüvegén keresztül: ötször fél órában.
Ha meg kellene határozni, mi értelme ennek az egész őrült agymenésnek, talán azt mondhatnánk legegyszerűbben, hogy a népszerű, látványos és hatásvadász, tizenkettő egy tucat dokumentumfilmek paródiáját kapjuk, amelyben magukat rettenetesen komolyan vevő, okoskodó műsorvezetők ígérik, hogy választ adnak minden kérdésünkre – de csak egy szép nagy lufit fújnak pár hangzatos mondat köré, amiket jó sokszor ismételnek el eltérő megfogalmazásban.
Ugyanakkor, és talán ez még fontosabb szempont: Cunk nemcsak a futószalagon készülő, sokat ígérő, keveset adó dokumentumfilmeknek, hanem a kornak is tükröt tart, amelyet általános véleményezés- és közléskényszer jellemez, és amelyet féligazságok, álhírek és indulatvezérelt, félművelt vagy műveletlen (előbbiek veszélyesebbek) megmondóemberek uralnak.
csodás (és az emberiség története szempontjából kiemelkedően fontos) helyszíneken forgat, és amikor épp nem maga narrálja a látottakat, a szellemi elit tagjait: neves tudósokat, szakértőket bombáz a kérdéseivel. Beszélgetőpartnerei tudják, hogy szatirikus műsor készül, ám a kérdésekkel csak „élesben” szembesülnek, nem kapták meg azokat előre, és nagyon, de nagyon mulatságos figyelni, ahogy habitusuktól függően a legkülönbözőbb módokon próbálnak uralkodni a vonásaikon: hol a röhögést fojtják vissza, hol a szájuk marad tátva a döbbenettől, vagy láthatóan majd felrobbannak az idegességtől (valószínűleg sokszor futnak bele Cunkhoz hasonló agresszív okostojásokba).
Hogyan kell orkesztrán játszani?
Miért nincs a bringákon vécé?
Ki találta fel a civilizációt?
A Beethoven írta „tadadadam, tadadatam”, németül jelent valamit?
Efféle kérdésekkel sokkolja Cunk a tudósokat, és ha ez még nem lenne elég, ki is oktatja őket. „Milyen messzire jutott az első repülőgép?” – kérdezi egyik szakértőjétől, és amikor az bemondja, hogy „pár száz métert haladt”, Cunk így reagál: „Azt le is sétálhatták volna.”
Jelenet a Cunk on Earth című sorozatból – Forrás: Netflix
Diane Morgan nagyon szórakoztatóan kelti életre a figurát:
totális érdektelensége a drámai körítés tökéletes ellenpontja. Zseniálisan improvizál, érezhetően nem csak a betanult szöveget nyomja. Világról alkotott elképzeléseit fölényes stílusban tárja elénk, és az emberiség szempontjából legfontosabb problémákat saját életének piszlicsáré ügyeivel állítja párhuzamba: mindenről eszébe jut egy ismerőse vagy családtagja. A nukleáris katasztrófát például exférje, Sean kertjébe vizionálja, Leonardo da Vinci repülőgépterveit látva pedig eszébe jut, hogy az egyik haverja is tervezett futópadot a kígyójának, igaz, a konstrukció letépte az állat fejét. A kereszténységgel kapcsolatban bevillan neki, hogy Carolnak, a nagynénjének is volt spirituális megvilágosodása. El is meséli, hogy akárcsak az apostolok, Carol is egy „izgalmas gurut” kezdett el követni a barátnőivel, igaz, Krisztus követői „nem hagyták el a férjeiket, hogy egy walesi farmon éljenek a gurujukkal és nyolc másik nővel, de erről nem beszélhetek bővebben, mivel az észak-walesi rendőrség jelenleg is nyomoz az ügyben” – mondja.
A reneszánsz témája is megihleti: „Akkoriban a legtöbb ember olyan komor és boldogtalan volt, mint Martin bácsikám. A kimerítő munkán, a pestises haldokláson és a kínzáson kívül nem volt más hobbijuk. Tehát ők nem tartották olyan dögunalomnak az ókori görög filozófiát, mint mi ma, sőt inkább egy elmét tágító élményt jelentett számukra, ami megváltoztatta az önképüket, mint mikor Paul haverom megevett öt ketaminos sütit, és azt hitte, telepatikusan tud kommunikálni az állatokkal a tévében. Bár Pault végül kényszergyógykezelésre küldték a saját biztonsága érdekében, őseink végül elhatározták, hogy megváltoztatják a világot.”
A festmények, szobrok értelmezése és a zenetörténet különösen izgatja Cunkot: a fonográf feltalálása kapcsán például megállapítja: „Edison pornográfiájának köszönhetően a klasszikus zene immár milliókat untathatott.”
Jelenet a Cunk on Earth című sorozatból – Forrás: Netflix
Aki vevő az abszurd humorra, annak folyamatosan le kell állítania a filmet,
hogy kiröhöghesse magát: gyakorlatilag nincs kegyelem, záporoznak ránk a képtelenebbnél képtelenebb ötletek, szótévesztések és -facsarások, nyelvi sziporkák.
És, ha az ütős poénok mögé nézünk, akkor azért felfedezhetjük a kemény társadalomkritikát is. „A rabszolgaság barbár gyakorlata továbbra is elterjedt volt Amerikában, különösen a déli államokban. De amikor végre alaposan átgondolták a témát, az északi államok lakói szörnyű felfedezést tettek: minden rabszolgában egy emberi lény lakozik. Az északiak megkérdezték a délieket, milyen államban akarnak élni, olyanban, ahol a fehérek kizsákmányolják a fajokat és alábbvalónak tekintik őket, vagy olyanban, ahol tettetik, hogy nem úgy van.”
Vagy: „A nők szavazati jogot kaptak, így végre eldönthették, melyik férfi parancsolgasson nekik.”
Cunk remekül hozza a médiából szintén ismerős, hatásvadász, riporteri (ál)megrendülést is. Bár a műalkotások láttán unatkozik és fanyalog, néha azért elöntik az érzelmek. (Ha nem is vehetők komolyan ezek az érzelmek egy pillanatig sem.) Egy perces néma csönddel emlékezik meg Lajka kutyáról. Sírva fakad, amikor megtudja, hogy a hazájának vannak nukleáris fegyverei. Beyoncé munkásságát a rajongó elszántságával védelmezi – és „mansplaininget” kiált felháborodottan, amikor egy (férfi) tudós megpróbálja kijavítani a sületlenségeket, amiket összehord.
Egészen döbbenetes, egyszersmind szintén beszédes információ, hogy Cunk-Morgan évtizednyi képernyős garázdálkodása ellenére a mai napig érkeznek olyan hozzászólások a sorozathoz a közösségi médiában, amelyeknek szerzői kikérik maguknak a borzalmas riporter működését, aki rosszul tudja az adatokat és lejáratja a BBC-t. Azaz: egy csomó ember még mindig azt hiszi, Cunk valóban riporter, és egy igazi dokumentumfilmet lát. (Erről például ITT beszél Diane Morgan.)
A popzene árnyoldalai: Lou Pearlman felemelkedése és bukása bemutatja, hogy az „aranyszimatú” menedzser hogyan teremtette szinte futószalagon a fiúbandákat, miként verte át a világot, és használta a fiatalokat az amerikai bűnügyi történelem leghosszabb piramisjátékához.
Lhakpa Sherpa egy írástudatlan nepáli nő, aki több mint húsz éve él Amerikában, és mosogatóként dolgozik. Felnevelt három gyereket, túlélt egy súlyosan bántalmazó kapcsolatot – és megmászta tízszer a Mount Everestet, valamint nemrégiben a K2-t is. Egy csodálatos dokumentumfilmet ajánlunk.
Kaineusz szerepe mintha mindig Misia Butlerre várt volna. Iskoláskora óta rajong ugyanis a görög mitológiáért, különösképp ezért a mitológiai alakért, akit az egyik első transz irodalmi hősnek tartanak.
A latin-amerikai országokban sok nő számára a saját vagy a családjuk túléléséhez szükséges pénz előteremtésének forrása a szexmunka, amiért sok esetben maguk is nagy árat fizetnek – derül ki a Netflix dokumentumfilm-sorozatából, amely a latin-amerikai szexkereskedelem brutális világába enged bepillantást.
Vannak, akiknek 21 fokban már melegük van, más 23 fok alatt didereg – és ezek az emberek gyakran együtt élnek. De mitől függ, hogy ki melyik típusba tartozik? Örökölhető-e a fázósság? Vajon máshogy fáznak-e a nők és a férfiak? És főleg: hogyan tudunk harmonikusan együtt élni valakivel, akinek teljesen más az elképzelése az ideális hőmérsékletről?
A társadalmunkban a nagyszülőség képe is erős vonalakkal van körberajzolva. Az elképzelt jövőkép sokak számára ebben csúcsosodik ki, így az unoka nélküli élet nem csupán szerep- és identitásvesztéssel járhat, hanem az élethez való kapcsolódást is átszínezheti.
„Olyan, mint egy szélvédő, amit téglával próbálnak betörni, de meg sem reped” – mondta egyszer egy pszichológus a párkapcsolatunkra, mi meg, így négy év után jól összenevettünk. Ilyen az, amikor egy kapcsolatban mindkét fél mentális zavarral küzd, és egyikük még neurodivergens is. Triggerek, maladaptív sémák, rossz illesztések netovábbja az egyik oldalon, feltétel nélküli szeretet, hajnalig tartó beszélgetések, bajtársiasság a másikon.
