–

Kurucz Adrienn/WMN: Az „egy életem, egy halálom” kifejezést akkor szokta a mesék hőse használni, amikor nagyon merész lépésre készül. Elgondolkodtam rajta: vajon önnek tényleg kockázatos vállalkozás kiállni a színpadra egy életrajzi standup-műsorral, több évtizednyi előadóművészi rutinnal, egy életrajzi könyvvel és számtalan interjúval a háta mögött?

Csuja Imre: Valahogy kívánta is a történet a mesehasonlatot, ezért bele is szőttem az estbe, így kezdődik: „Jó estét kívánok! Egy életem, egy halálom, felséges közönség, a kezedbe ajánlom.” Egyedül állok ki másfél órára 200–300, néha 800 ember elé. És most a saját életemről mesélek, ezért van ekkora súlya. Az önálló estem, amivel régóta járom az országot, más, ott megtanult verseket mondok, igaz, vannak életrajzi átkötő szövegek is.

K. A./WMN: A fővárosi premier, gondolom, különösen nagy téttel bír.

Cs. I.: Nagyon fontos dolgot tanultam Lukács Andortól, még a Portugál idején. A 70. előadásnál elkezdett piszkálni: „ez se jó, az se jó”. Mondtam neki, hogy de hát ugyanúgy csinálok mindent, mint tegnap. Ugyanott jött be a poén, ugyanott tartottam szünetet. És erre azt válaszolta: „Ide figyelj, Imre, nem érdekel, milyen ügyes vagy. Tessék mindennap frissen megszülni azt a figurát.”

Ez a mondata kísérte attól fogva az egész pályámat. Mindig erre törekedtem: minden egyes előadás legyen premier! Mert aki azon a napon váltotta meg a jegyet, az megérdemli, hogy premiert kapjon.

K. A./WMN: Mennyiben más saját történeteket mesélve kiállni, mint szerepbe bújva? Úgy képzelem, előbbi esetében sem lehet teljesen civil, nem sztorizgathat olyan szabadon, mint a barátjának a konyhában.

Cs. I.: Mondok egy furcsát. Ugyanúgy kell kimenni az 500 ember elé, ahogy leülni a barátommal szemben a konyhában. Ez a titok.

K. A./WMN: „A civilt is el kell játszani”, nyilatkozta egyszer.

Cs. I.: Igen, ezt szoktam mondani. Ott van előttem a közönség, és onnantól nem vagyok civil: megszólítom őket úgy, hogy az utolsó sor is hallja, amit mondok. Ettől az egész kap egy emelkedettséget. Viszem magammal őket, amerre akarom. Mondták is rólam korábban, a Portugál idején, hogy „zavarba ejtően játszom”. Ezt a fajta zavarba ejtő színjátszást a Kern Andristól lestem el. Néztem őt a televízióban – már nem is tudom, milyen szerepben –, és olyan jól, fű alatt játszott. Semmi színészet nem volt benne, már-már civil volt, de mégsem az, hiszen megtanult szerepet játszott. Olyan természetességgel, ami rám elementáris erővel hatott. Én ezt a fajta játékot azóta próbálgatom, és elég sokszor működik is.

K. A./WMN: Amikor azt mondták önnek, hogy válogassa ki az elmúlt 65 év történeteit egy esthez: hogyan súlyozott? Mi alapján választott? Tanulságos lehetett a szortírozás önismeret szempontjából is.

Cs. I.: Nagyon is az volt. De volt ebben a feladatban egy nagyszerű társam, Lévai Balázs, az EgyÉletem sorozat ötletgazdája. Nyáron, kora ősszel leültünk egy diktafonnal, én pedig mondtam-mondtam a magamét. Ő pedig rendszerbe rakta a történeteket. Az első verzió a próbán több mint kétórás volt. Elviselhetetlenül hosszú. A műfaj lélektani határa legfeljebb másfél óra. Ami kimaradt, az is érdekes lehetett volna, csak éppen a svung szempontjából jó, hogy kihagytuk.

K. A./WMN: Mi volt a fő szempont a válogatásnál? Legyen minél viccesebb az est? Vagy minél mélyebb?

Cs. I.: A szórakoztató filmjeim miatt van igény arra, hogy a „szórakoztató Csuja” jelenjen meg… Persze közben tudják rólam azt is, hogy tizenöt éve járom az országot egy irodalmi esttel, és az Örkényben nagyon sok drámai szerepet játszottam. Így kerek az életem: a vidám és a szomorú is hozzám tartozik, és ezek mind benne vannak az estben. A tragédiák is – hiszen az is én vagyok.

K. A./WMN: Van egy csodálatos regény – David Grossman Egy ló besétál a bárba –, amely arról szól, hogy egy komikus egy este elhatározza: ma nem szórakoztat, hanem elmondja az igazat önmagáról. És az is kiderül a monológjából, hogy azért lett komikus, mert gyerekként sokszor bántották, és a bohóckodás lett a fegyvere. Sok nevettetőről derül ki utólag, milyen nagy szomorúságot hordozott magában. 

Cs. I.: A humoristák a legszomorúbb emberek. Gombaszögi Ellától való az idézet állítólag: „Ha ugyanazt a mondatot Bajor Gizi mondja, az emberek sírnak, ha én mondom, az emberek nevetnek.”

K. A./WMN: Ha egy mese úgy kezdődne: volt egyszer egy kisfiú, aki négyévesen megtanult egy verset, és attól a naptól fogva a versek folyton hívták, csalogatták, el is indult Hajdúnánásról szerencsét próbálni… hogyan folytatódik a mese?