A jó playlist olyan, mintha te rendeznéd az élet nevű filmet

– 

Életem első válogatáskaziját egy volt szerelmemtől kaptam tizenévesen: egy csúnya veszekedés után (Istenkém, micsoda baromságok miatt voltunk képesek veszekedni akkoriban…) nyomta a kezembe. Egyszerre volt bocsánatkérés és demonstrációja annak, hogy legalább annyira voltam hibás a vitában, mint ő: azt mondta, menjek be szépen a koliszobámba, és hallgassam meg a kazit, mire a végére érek, lenyugszom majd, és újra szeretni fogom.

Így lett: meghallgattam, lehiggadtam, újra halálosan szerelmes voltam. De ő vajon gondolta, hogy ezzel a kazettával megváltoztatja az életem? Merthogy ez történt: ott volt rajta a Bad Religion „Generator” című száma. Ha van olyan, hogy kedvenc együttesem, akkor nekem azóta a Bad Religion az.

„Kérdés, hogy átérzed-e”

Épp a minap beszélgettem valakivel a playlistjeimről, miközben kerestem a tökéletest egy masszázshoz. Magyaráztam, hogy nem mindegy, mit hallgatunk adott pillanataiban az életünknek, és feltettem néhány keresztkérdést arról, mit szeret, milyen hangulata van, mit érez stb. 

Már megszoktam, hogy ilyenkor egészen addig kicsit hibbantnak néznek, amíg be nem üt a playlist: onnantól viszont soha többé nem kételkednek. Legfeljebb rámírnak random helyzetekben, hogy ajánljak már valami zenét hozzá. Az idei SzuperWMN-re már eleve engem kértek fel zenefelelősnek, én pedig a feladattól megrészegülve, percek alatt összeraktam egy háromórás lejátszási listát. Az esküvőm után a vendégektől azt a visszajelzést kaptam, hogy olyan volt az esemény, mintha egy filmben szerepeltek volna. Pedig csak percre pontosan megterveztem, melyik pillanatban mi fog szólni.

Elkészíteni és lejátszani a tökéletes playlistet, kicsit olyan, mintha te rendeznéd az élet nevű filmet – de legalábbis volna némi beleszólásod a forgatókönyvbe.

Vagy, mondjuk úgy, megadja ennek az illúzióját. 

Nick Hornby lájkolja ezt

Tele vagyok playlistekkel. Sok van, amit cikkhez állítottam össze – akad edzős, nyugtató, évszakokhoz készített komolyzenei válogatás. Vannak, amik a tárlatvezetéseimhez készültek: a művek által inspirált, azokhoz köthető dalokat, műveket gyűjtöttem csokorba. Régóta figyelem, mekkora hatással van az emberekre, amikor a vizuális élmény mellé zenei „támogatást” is kapnak. Az egyik kedvenc ilyen élményem, amikor az Esterházy Art Award kiállításán a Ludwig Múzeumban lejátszottam Deva Fa lenni című számát Koós Gábor gigászi méretű fametszetében – mármint szó szerint abban, ugyanis a kiállított műtárgy része volt egy szobányi méretű falemez, amelyre a művész a mintát metszette, erre lehetett rálépni. 

Megkértem a látogatókat, hogy üljenek le, vagy akár feküdjenek le a műtárgyra, bekapcsoltam a zenét, és megvártam, míg rájönnek, miért ezt a dalt választottam: a fejünk fölött kifeszített hatalmas fametszet fákat ábrázolt, egy erdő alulnézeti képét. Mintha csak az erdőben feküdtünk volna, miközben Deva arról énekelt, de szeretne az erdőben fa lenni.

Varázslatos pillanat volt, és rengeteg üzenetet kaptam utána. Sőt: nem sokkal később többekkel is találkoztam Deva-koncerten, akadt, aki oda is jött hozzám, hogy megköszönje, megmutattam neki az énekesnőt. 

Fordítva is működik?

„Mi volt előbb, a zene vagy a szenvedés? Azért hallgattam zenét, mert szenvedtem? Vagy azért szenvedtem, mert zenét hallgattam?” – írja Nick Hornby (M. Nagy Miklós fordításában) a Pop, csajok, satöbbi című örökbecsűben. Egyes vélekedések szerint én valójában ebből a regényből szabadultam – mit mondjak, egyrészt nem lenne ellenemre, másrészt, azt hiszem, nem szabadultam, hanem benne élek.

De a lényeg a kérdés maga: azért hallgatjuk az adott dalt, mert szenvedünk – vagy egy idő után már azért szenvedünk, mert az adott dalt hallgatjuk folyton? Boldogan tapicskolunk az önsajnálatban, vagy épp így csatornázzuk ki magunkból a fájdalmat?

Amikor a Belemenés című regényemet írtam, több évtizeddel korábbi emlékeket kellett a lehető legélesebben felidézni. Mi mást tettem volna? A zenéhez fordultam. Az anyaggyűjtési fázisban és az egyes fejezetek kidolgozásakor, célzottan hallgattam dalokat: például, amikor a ’98-as focivébéről írtam, akkor Dario G albumát, amit akkoriban rongyosra hallgattunk Éva barátnőmmel, hiszen rajta szerepelt a Carnaval de Paris című, nem hivatalos vébéhimnusz.

E dalok közül néhány szerepel a szövegben is – például a Goldfrapp Ooh La La című daláról le is írom, mely élethelyzetben vált egyezményes jellé egy exemmel: egy trollkodásnak indult üzenetváltás háttérzenéje volt, aztán pedig elég volt kiírnom MSN-re (ó, azok a régi szép idők!), hogy ezt hallgatom, és már jött is a kérdés: „átmenjek?”

A zene tehát pavlovi módon hat, s ily módon visszaprogramozhatjuk vele magunkat életünk egy korábbi szakaszába, felidézhetünk emlékeket, lelkiállapotokat, érzéseket – olyasmiket is felszínre hozhatunk, amikre nem is emlékeztünk már.

Aki pedig látta a Napos oldal című filmet, nyilván emlékszik rá: egy traumatikus élményt is olyan erővel idézhetünk fel, hogy annak súlyos következményei lehetnek.

Tudományosan bizonyított

Mielőtt valaki azt gondolná, túlzott jelentőséget tulajdonítok a fentieknek, elárulom: számos tudományos kutatás igazolja azokat. A zeneterápia hatásait remélhetőleg már senki nem kérdőjelezi meg – a legújabb vizsgálatok pedig alátámasztották, hogy a playlistek egyes esetekben rendkívül hatásosak.

Demenciával küzdő pácienseknél azt találták ugyanis, hogy ha nincs is lehetőség élő zeneterápiára, saját emlékeiket felidéző playlistek segítségével javítható a betegek állapota – ugyanakkor nem feltétlenül csak pozitív reakciót vált ki a zene, így nagyon óvatosan kell válogatni. 

DTK nemrég küldött át (haha, vajon miért pont nekem) egy cikket, amelynek szerzője arról ír: egy időben naponta készített playlisteket, amelyek amolyan audionaplóként szolgáltak az adott időszakot illetően. Szép kis lenyomat ez az akkori eseményekről, emberi kapcsolatokról (Szakítós dal vagy szerelmes ballada? Dühös vagy boldog? Nyári buli vagy magányos szomorkodás?) – és pompásan fel tudja tépni a régi sebeket.

Ahogyan ugyanis egy dal lehet felhívás keringőre, a barátság jele, vagy egy szerelmespár közös dala, éppúgy a legmélyebb sebeket is képes feltépni, ha nem ideális pillanatban szólal meg.  

És mi a te nótád?

Kiskoromban nem értettem, mit akar nagymamám, amikor valakitől azt kérdezi. „melyik a te nótád?” Ma már nagyon is értem.

A diákjaimmal a bemutatkozó órán jó ideje eljátszom azt, hogy a szóbeli, általában izgulós-nyögvenyelős bemutatkozás után mindenkivel elővetetem a telefonját, és arra kérem, mutassa meg, melyik lenne a bevonulózenéje, ha bokszoló lenne. 

Az, ami nem megy szavakkal, azonnal működik zenével: az emberek pillanatok alatt összekapcsolódnak, kiderül, mennyi közös van azokban, akik jószerével nem is beszélgettek volna különben egymással. Innen fejtjük aztán vissza, milyen a jó bemutatkozás, miként mondd el magadról a lényeget közhelyek helyett.

Mielőtt bemegyek a Popfilter stúdiójába, a Run The Jewels Blockbuster Night, Pt. 1 című számát szoktam hallgatni – igaz, így a hetedik évad közepén járva már itt az ideje egy újnak, úgyhogy a héten átnyergelek NF HOPE című dalára. 

Tudom, hogy gyakran jólesik csak úgy engedni, hogy a rádió vagy az algoritmus elkényeztessen – néha azonban mindenkinek ajánlom, hogy rendezze meg a saját filmjét, és sétáljon úgy a városban, menjen el edzeni, vagy takarítson, hogy ő válogatja össze a zenét hozzá.  

Ha most egy Nick Hornby-regényben lennék, akkor úgy zárnám ezt a cikket, hogy leírom: remélem, a mennyországban külön hely van azok számára, akik az életünk bizonyos pontjain jó zenét mutatnak nekünk – netán teljes playlistet készítenek, hogy feldobjanak, megnevettessenek, esetleg segítsenek levezetni a dühünket. Ezek az emberek nagyobb szolgálatot tesznek a világnak, mint hinnék. Ami engem illet: az, hogy valakivel zenét cserélgetek, a tisztelet legmélyebb jele. 

Az pedig a szereteté és az odafigyelésé, ha valaki félszavakból is tudja, mire van szükségem. Tavaly például, amikor végre felgyógyultam a Covidból, és megállíthatatlannak éreztem magam, mert már tíz percet bírtam gyalogolni anélkül, hogy belázasodtam volna, poénból kiírtam Instára, hogy szükségem van egy prosztó kamugengszter-playlistre, annyira nagyba’ vagyok. Vica barátnőm félórán belül küldött egy lejátszási listát csupa vállalhatatlan gengszterrap és G-funk-számmal. Van-e őszintébb és igazibb jele a törődésnek? Aligha.

Ég áldja a playlistkészítőket!

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ cyano66

Csepelyi Adrienn