„Minden, amit az ember gondol, mond vagy csinál, megváltoztathatja a világot”

–

„Az életem elsődleges üzenete: hogy minden, amit az ember gondol, mond vagy csinál, megváltoztathatja a világot” – olvasható Vivienne Westwood ars poeticaként felfogható kinyilatkoztatása az Ian Kellyvel írt Vivienne Westwood – A divat provokátora című önéletrajzi kötetében (ami nemcsak izgalmas korrajz, hanem sodró olvasmány is). Élettörténetét pedig nem is lehetne találóbban összefoglalni ennél a mondatnál.

A lány, aki mindig többre vágyott

Vivienne Isabelle Swire mindig tudta, hogy többre hivatott, bár szerény körülmények között élő munkásosztálybeli családba született az angliai Derbyshire-ben, a második világháború idején, 1941-ben.

Boldog, szabad gyerekkora volt, amelyet az olvasás és a világ megismerése iránti vágy hatott át – valamint a gondolat, hogy ő maga különleges. Már gyerekként hihetetlenül érdekelte az irodalom és a történelem, tehetségét a művészetek – leginkább a ruhatervezés, a varrás és az ékszerkészítés – terén először tanára vette észre, ő biztatta, hogy jelentkezzen művészeti iskolába, ahová végül tizenhét évesen felvételt is nyert – és amit sosem végzett el.

Egy sokáig megszorításokkal teli, mégis épp újraformálódó világ lehetőségeivel nőtt fel. Ahogy azt a róla szóló könyvből is megtudhatjuk: a második világháború az angol kultúra teremtéskönyve. „A filmek és történetek, melyek Anglia önképét és a világban betöltött helyét formálják, a huszadik század közepén keletkeztek – a gazdasági válság, a háború, majd a háború utáni megszorítások idején, melyek az egészségügyi ellátás, a jóléti állam, a királynő, valamint Vivienne hátteréül szolgáltak […]

És Vivienne története is itt kezdődik, a háborúval és utóhatásával, s legalább annyira szövettel és divattal íródott, mint politikával és társadalomtörténettel. Vivienne története mélyen politikai, mert a ruhái is azok voltak. Már az első naptól kezdve.”

Ahhoz, hogy megértsük, honnan jön, fontos tudni, hogy Vivienne Westwood lázadása sosem csupán látszólagos volt, vagy művileg kreált – és sosem csupán divattervezői munkájára vagy aktivizmusára koncentrálódott.

Az, hogy a társadalmi konvenciókat sutba vágva csupán a saját szabályai szerint hajlandó élni, nemcsak abban mutatkozott meg, hogy annak idején a művészeti irányt választotta egy olyan korban, amikor a nők előtt nagyjából négy foglalkozás – tanárnő, fodrász, ápolónő vagy titkárnő – állt nyitva. Hanem abban is, hogy mindig bátorsággal vállalta a magánéleti döntéseit – még akkor is, ha emiatt ferde szemmel néztek rá. Ezt először akkor élte meg, amikor a Derek Westwooddal kötött viszonylag friss házasságát fiuk, Ben születése után néhány hónappal felbontotta.

Abban az időben, 1963-ban egyenesen botrányosnak számított fiatal anyaként elválni, Vivienne környezetében rengetegen – köztük szülei, testvérei és barátai is – megdöbbentek a döntésén, és jó néhányan közülük azt hitték, gyermekágyi depresszióban szenved. Számára azonban döntése maga volt az eszmélés pillanata. 

Abban, hogy meg merte lépni, nagy szerepe volt fiútestvére akkori barátnőjének – aki értelmiségi családból származott, háborúellenes volt, megkérdőjelezte a vallást, a politikát és a monarchia létjogosultságát –, akinek hatására Vivienne-ben felébredt az intellektuális és kulturális felfedezések iránti vágy. Megrögzötten hitt abban, hogy valahol vannak emberek – akárcsak egy is –, akikkel bejárhatja ezt az utat.

Házasságuk felbomlása ellenére Vivienne Westwood, halhatatlanná tette egykori férje vezetéknevét, amellyel később meghódította a divatvilágot – az ehhez vezető további lépéseket azonban következő társa, Malcolm McLaren mellett tette meg. A vele való kapcsolata pedig megváltoztatta a világot.

A mindent meghatározó találkozás

Hivatalosan még nem vált el, de Vivienne visszaköltözött a szüleihez, és beiratkozott a tanítóképző főiskolára, amit el is végzett. Egyedülálló anyaként alsósokat oktatott művészetre, amikor találkozott öccse osztálytársával, Malcolm McLarennel, aki később a Sex Pistols menedzsere lett. A férfival – aki megadta számára a kreativitása kibontakoztatásához szükséges lökést – egymásba szerettek, és Vivienne hamar terhes lett.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

sex pistols confession account (@sexpistols__confessions) által megosztott bejegyzés

Bár a fiatal – főiskolás – férfi még nem volt túlságosan érett az apasághoz, Vivienne látszólag ezt nem bánta. „Akkoriban az ember egy hetet töltött a kórházban, és amikor a többi férj látogatóba jött, nem bántam, hogy az én fiúm nem jött el, mert tudtam, hogy ő különleges, és nem olyan, mint a többi férfi. Hat nappal Joe születése után jelent meg Malcolm a kórházban […] És tudod, mit csinált? Ez annyira jellemző volt Malcolmra:

az első dolog, amit friss szülőként csináltunk, hogy elmentünk egy szocialista munkáspárti gyűlésre, hogy csatlakozzunk valami trockista cselszövéshez” – olvasható életrajzi könyvében.

A punkstílus születése

Malcolmmal később a King’s Road végén megnyitották legendás boltjukat – amely viselte már többek közt a Let It Rock, a Too Fast to Live, Too Young to Die, a Sex, a Seditionaries és a Worlds End nevet –, amelyben a Vivienne által tervezett formabontó darabokat árulták.

McLarennel ők alkották meg közösen a legendás Sex Pistols – és ezzel a punk öltözködési forma – stílusjegyeit: a felálló hajat, a szaggatott, biztosítótűkkel összefércelt ruhákat, az anarchiajelet, II. Erzsébet ironikusan felhasznált arcképét, és a fordított keresztet is. Arról, hogy ennek megálmodásában melyiküknek volt nagyobb része, az összeveszésük után sosem tudtak megegyezni.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

My sex pistols collection. (@sexpistols_collection) által megosztott bejegyzés

Az viszont tény, hogy Westwoodnak köszönhetően került be a punk mint öltözködési stílus a mainstreambe – az utcáról emelve be viseletet, szimbólumokat a divat világába. A BDSM-szubkultúra megjelenési formáit – láncokat, csatokat és a bőrt mint alapanyagot – kölcsönözve Vivienne azt üzente, hogy a divat nemcsak az egyéniségünk, de a politikai véleményünk kifejezésére is alkalmas.

Neki pedig határozott véleménye volt: lételeme volt a lázadás, az ellenállás – a punkstílussal beintett a fennálló rendszernek, a tabuknak, a hatalomnak, a képmutató társadalomnak és mindennek, ami konvencionális volt. Stílusából védjegy lett, ami feltette őt a divatvilág térképére.

A divatforradalmár

Első saját kollekcióját, a Piratest 1981-ben mutatta be, és a McLarennel való szakítása után is hű maradt ahhoz, amit addig a divatban képviselt. Korszakalkotó volt, amit létrehozott: előszeretettel nyúlt vissza nagy történelmi momentumokhoz és viseletekhez, régi korok stíluselemeihez, így például visszahozta a divatba a fűzőt, a skótszoknyát és az abroncsszoknyát is. Minden felhasznált elemnek, stílusjegynek fontos üzenete volt a kollekciójában.

Megelőzve korát már az 1981-es londoni divathéten szerepet kapott a bemutatóján az androgün megjelenés, de híres volt óriási sarkú, illetve platformtalpú cipőiről is.

Miután Westwood 1993-as show-ján Naomi Campbell jó nagyot zakózott az egyik ilyen cipőben, a divatbemutatóira való felkészülés részévé tette a modellek számára az úgynevezett lejárópróbát, amelynek során a modelleknek el kell tölteniük néhány órát a legalább tizenöt centiméter sarokmagasságú cipőkben, hogy megszokják a bennük való mozgást.

Az elkötelezett klíma- és politikai aktivista

Westwood már azelőtt a fenntartható divat híve volt, mielőtt az divatossá vált volna. Már egészen korán arra ösztönözte vásárlóit, hogy túlfogyasztás helyett kevesebb, de jó minőségű darabot vásároljanak.

A kétezres évek elejétől egyre gyakrabban hívta fel a figyelmet a kifutókon is a klímahelyzet súlyosságára, és ahogyan az életrajzi könyvéből is kiderül: az anyja halálos ágyánál is azért nem volt jelen (egyedül ő hiányzott egyébként a családból, amikor Dora Swire eltávozott), mert épp egy klímatüntetésen vett részt.

Aktivizmusa azonban politikai ügyekre is kiterjedt – tiltakozását és nemtetszését pedig gyakran fejezte ki a ruhái által. Margaret Thatchert kifejezetten utálta – nagy kritikusa volt munkásságának –, ahogy David Cameront is, akinek egyszer egy csomag azbesztet küldött, de olyan is volt, hogy tankon indult meg az otthona felé. 

Rendszer- és monarchiaellenesség ide vagy oda, Westwood kétszer is kitüntetést vett át a Buckingham-palotában: 1992-ben a Brit Birodalom Rendjével, 2006-ban pedig a királynő a Dame ranggal, azaz a legmagasabb női lovagi ranggal tüntette ki.

És bár mindkét elismerést elfogadta, a maga módján a palotába is bevitte egyéni lázadását: egyik alkalommal sem viselt ugyanis bugyit. Ezt először véletlenül szúrták ki fotósok, amikor előttük pörgött a saját maga által tervezett szoknyában, másodjára pedig ő ismerte be: amikor II. Erzsébet lovaggá ütötte, akkor bizony alsónemű nélkül érte e megtiszteltetés.

Divatházát a vele dolgozók iránti lojalitással – volt, aki több évtizedig dolgozott mellette –, mindig független vállalatként vezette. Egy idő után már közösen a férjével, a nála 25 évvel fiatalabb egykori tanítványával, Andreas Kronthalerrel, akivel több mint 30 évig voltak, egészen Vivienne haláláig voltak házasok. Vivienne az utolsó pillanatig elkötelezetten dolgozott – 2022 decemberében, 81 évesen hunyt el családja körében. A divatra és a popkultúrára tett hatása azonban örökre velünk marad.

Forrás: ITT, ITT, ITT; valamint Vivienne Westwood – Ian Kelly: Vivienne Westwood – A divat provokátora. Európa Könyviadó, Budapest, 2017.

Kiemelt kép forrása: Getty Images / Mike Marsland / Contributor

Filákovity Radojka