Zavarba ejtően kellemetlen Celeste Barber sorozatát nézni
Megnéztük a Jóllét mindenáront
Nagyon régóta vágyom rá, hogy egy olyan „feel good” típusú vígjátéksorozatot találjak, amely nemcsak könnyed kikapcsolódást ígér, hanem amellett, hogy igazán nagyokat lehet rajta nevetni, és szerethető karakterei vannak, időnként valódi mélységet is ad a szériának. Időről időre teszek egy-egy kétségbeesett próbálkozást, hátha megtalálom ezt a tévéműsort, legutóbb a Jóllét mindenáronnak (Wellmania) adtam esélyt, de – spoiler – ismét súlyos kudarcot vallottam. Krajnyik Cintia írása.
–
Megpróbálom kontextusba helyezni, mi is vicces számomra
Lehet ugyan kritizálni az ízlésem miatt, de én a mai napig a legjobban a régi Szex és New York (határozottan nem az És egyszer csak…) és a Jóbarátok részein tudok szórakozni. Mára ugyan talán sikk lett ezeket a klasszikusokat megvetni, sokak szerint egyébként sem elég píszik, és egyáltalán nem is viccesek, mégis – bár biztosan sokat hozzáad a nosztalgiafaktor is – valahogy sikerült az én humoromnak betaláló poénokkal teletűzdelni őket.
Remekül szórakozom A hivatal (Office) agyament szürrealitásán, de ha épp nem arra vágyom, hogy az elmémet robotpilóta-üzemmódba helyezzem, akkor újabban az Utódlás (Succession) epizódjain is, ami lenyűgöz és elképesztő módon szórakoztat a cinizmusával, szatirikus helyzeteivel és párbeszédeivel. A szarkasztikus fekete humor a gyengém, előszeretettel élek is vele, de jó arányérzékkel igyekszem alkalmazni, és bár ilyen messzire nem megyek a saját életemben, de a Doktor House nagy ikonom volt a gátlástalan beszólásaival, ugyanakkor a Született feleségeken is mindig jóízűeket nevettem.
Ha filmeket kell említenem, meglehetősen diverz a paletta, nálam belefér az is, ami bizonyos körökben már biztosan trashnek számítana, és hatalmasakat tudok röhögni a Diszkópatkányokon, a Bajos csajokon, Az ördög Pradát viselen, a Másnaposokon, de A Wall Street farkasán is. Az Utódlást is jegyző Adam McKaytől szeretem A nagy dobást és az Alelnököt is, de ott van a Gran Torinó, vagy Tarantino is kedves a szívemnek, a skandináv humor pedig mindig lefegyverez.
Ha színházi előadást kellene említenem, az utóbbi években az Örkényben a Kertész utcai Shaxpeare-mosón, a Katonában az Ascher Tamás Háromszéken, és a Radnótiban az Ádám almái című előadásokon nevettem a legtöbbet.
Na, mindezekből levonhatjátok a következtetést, hogy ennek mentén én magam vicces vagyok-e, vagy sem, van-e egyáltalán humorom. Továbbá ennek megfelelően, ha valaki szerint halálosan gáz az ízlésem, maximum azért érdemes továbbolvasnia a Jóllét mindenáronhoz fűződő kritikám, hogy éppen az általam leírtak inverzét könyvelje el magában.
Jóllét mindenáron, azaz egy nyolcrészes stand up, ami nem működik
Az ausztrál sorozat szerdán debütált a Netflix kínálatában, egy nyolcrészes dramedyként,
annak a Celeste Barbernek a főszereplésével, aki 9,5 millió Instagram-követőt szerzett azzal, hogy hat évvel ezelőtt elkezdte parodizálni azokat a tökéletes testű modelleket és influenszereket, akik lehetetlen hacukákban, lehetetlen pózokban mutatnak be teljesen életidegen tevékenységeket.
Barber mára nemcsak népszerű tartalomgyártó, hanem a body positivity mozgalom egyik jelképévé is vált – anélkül ugyan, hogy ez valaha is szándékában állt volna. Mint mondja, ő egész egyszerűen mindig is csak nevettetni szeretett volna.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A cikk további része spoilereket tartalmazhat
A humorista-író-színésznek önálló estjei is vannak, és nemcsak Ausztráliában tölti meg akár a Sydney-i Operaházat, de Amerikában és Európában is nagy sikerrel futnak előadásai, a Jóllét mindenáronnak pedig nemcsak főszereplője, de producere is. A sorozat az ausztrál újságíró, Bridget Delaney Wellmania: Extreme Misadventures in the Search for Wellness (Jóllét mánia: Szélsőséges tévutak a jóllét keresésében) című könyve alapján készült, és Liv Healy nagymenő, negyvenhez közeli gasztroújságíró történetét meséli el, aki két végén égeti a gyertyát New Yorkban, partiból partiba esik, iszik, drogozik, egészen addig, amíg egy hétvégére haza nem utazik Sydney-be, ahol kirabolják, és elveszik a zöldkártyája, az egészségi állapota alapján pedig a nagykövetségen megtagadják a visszautazását az Államokba.
Livet szorítja az idő, ugyanis álmai karrierlehetősége várná vissza egy gasztroműsor zsűritagjaként. A cél tehát az, hogy minél hamarabb sikerüljön csökkenteni a vérnyomását és a koleszterinjét, hogy átmenjen az egészségi alkalmassági teszten – ehhez pedig értelemszerűen teljes életmódváltásra van szüksége. Az alapsztorit tehát a napjainkat erősen meghatározó paradigmaváltás fricskája adja, miszerint
a testi-lelki-mentális egészség érdekében mindent IS be kell vetni, különben kész csődtömegként végezhetjük.
Közben persze további kalamajkák bonyolítják Liv életét: a legjobb barátnője házassága válságba kerül, mert nem szexelnek a férjével, az esküvő előtt álló meleg öccse elbizonytalanodik a házassági szándékát illetően, édesanyját 25 év után kirúgják a recepciós állásából, Liv mindeközben laza flörtbe keveredik egy edzővel, és ha már a világ másik végén ragadt, legalább valami értékelhető anyagot is szállítania kéne az újságjának. Ha mindez nem lenne elég, folyamatosan pánikrohamok is gyötrik, miközben a rendszeres testmozgás, a bulik, a szénhidrátok és a tudatmódosítók elhagyása mérsékelt sikerrel zajlik, annak ellenére, hogy a legelvetemültebb módszereket sem rest kipróbálni.
A sorozat rövid 25-30 perces epizódokból áll,
az események több szálon indulnak el, de valójában egyik sem elég izgalmas ahhoz, hogy lekösse a néző figyelmét, legfőképpen azért, mert egyik sem kap valódi mélységet,
ami nem is lenne feltétlenül indokolt egy dramedy esetében; a történet mégis meglepően mély témákat kezd el kapirgálni, kár, hogy csak a felszínen, hogy aztán a legtöbből valami ostoba, primitív poént gyártson. A Jóllét mindenáron kicsit olyan, mintha egy nagyobb volumenű Instagram-videó lenne Celeste Barber profiljáról, ahol fél percben még szórakoztatónak hathat egy-egy karikatúra vagy paródia, elnagyolt mimikri, egy nyolcrészes sorozaton át nézve viszont rendkívül kellemetlen és fárasztó. A helyzeten az sem segít, hogy a főhős kifejezetten irritáló személyiség, aki mindenkire nagy ívben tesz magán kívül, és bár egyértelmű, hogy a múltbéli traumái miatt vált olyanná, amilyenné, valahogy mégsem tudtam vele együttérezni, akár csak egy kicsit is megkedvelni.
Az egyetlen pozitívum, ami a sorozat számlájára írható, hogy lélegzetelállító vágóképeket láthatunk Ausztráliáról és parádés betétdalokat választottak a készítők, de lássuk be, ez édeskevés ahhoz, hogy az ember szívesen továbbnyomjon a következő epizódra. Ráadásul a nyolcadik rész befejezése arra enged következtetni, hogy tervben van a folytatás, hiszen nem kapunk semmiféle lezárást vagy tanulságot, de őszintén meglepne, ha bárkit is érdekelne, merre halad tovább a történet.
Ez biztosan nem az a vígjátéksorozat, amit az évek múltával újra és újra visszanézek majd. De talán majd a következő, nem adom fel!
Képek: Netflix
