Zavarba ejtően kellemetlen Celeste Barber sorozatát nézni

–

Megpróbálom kontextusba helyezni, mi is vicces számomra

Lehet ugyan kritizálni az ízlésem miatt, de én a mai napig a legjobban a régi Szex és New York (határozottan nem az És egyszer csak…) és a Jóbarátok részein tudok szórakozni. Mára ugyan talán sikk lett ezeket a klasszikusokat megvetni, sokak szerint egyébként sem elég píszik, és egyáltalán nem is viccesek, mégis – bár biztosan sokat hozzáad a nosztalgiafaktor is – valahogy sikerült az én humoromnak betaláló poénokkal teletűzdelni őket.

Remekül szórakozom A hivatal (Office) agyament szürrealitásán, de ha épp nem arra vágyom, hogy az elmémet robotpilóta-üzemmódba helyezzem, akkor újabban az Utódlás (Succession) epizódjain is, ami lenyűgöz és elképesztő módon szórakoztat a cinizmusával, szatirikus helyzeteivel és párbeszédeivel. A szarkasztikus fekete humor a gyengém, előszeretettel élek is vele, de jó arányérzékkel igyekszem alkalmazni, és bár ilyen messzire nem megyek a saját életemben, de a Doktor House nagy ikonom volt a gátlástalan beszólásaival, ugyanakkor a Született feleségeken is mindig jóízűeket nevettem. 

Ha filmeket kell említenem, meglehetősen diverz a paletta, nálam belefér az is, ami bizonyos körökben már biztosan trashnek számítana, és hatalmasakat tudok röhögni a Diszkópatkányokon, a Bajos csajokon, Az ördög Pradát viselen, a Másnaposokon, de A Wall Street farkasán is. Az Utódlást is jegyző Adam McKaytől szeretem A nagy dobást és az Alelnököt is, de ott van a Gran Torinó, vagy Tarantino is kedves a szívemnek, a skandináv humor pedig mindig lefegyverez. 

Ha színházi előadást kellene említenem, az utóbbi években az Örkényben a Kertész utcai Shaxpeare-mosón, a Katonában az Ascher Tamás Háromszéken, és a Radnótiban az Ádám almái című előadásokon nevettem a legtöbbet.

Na, mindezekből levonhatjátok a következtetést, hogy ennek mentén én magam vicces vagyok-e, vagy sem, van-e egyáltalán humorom. Továbbá ennek megfelelően, ha valaki szerint halálosan gáz az ízlésem, maximum azért érdemes továbbolvasnia a Jóllét mindenáronhoz fűződő kritikám, hogy éppen az általam leírtak inverzét könyvelje el magában.

Jóllét mindenáron, azaz egy nyolcrészes stand up, ami nem működik 

Az ausztrál sorozat szerdán debütált a Netflix kínálatában, egy nyolcrészes dramedyként,

annak a Celeste Barbernek a főszereplésével, aki 9,5 millió Instagram-követőt szerzett azzal, hogy hat évvel ezelőtt elkezdte parodizálni azokat a tökéletes testű modelleket és influenszereket, akik lehetetlen hacukákban, lehetetlen pózokban mutatnak be teljesen életidegen tevékenységeket.

Barber mára nemcsak népszerű tartalomgyártó, hanem a body positivity mozgalom egyik jelképévé is vált – anélkül ugyan, hogy ez valaha is szándékában állt volna. Mint mondja, ő egész egyszerűen mindig is csak nevettetni szeretett volna.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Celeste Barber (@celestebarber) által megosztott bejegyzés

A cikk további része spoilereket tartalmazhat

A humorista-író-színésznek önálló estjei is vannak, és nemcsak Ausztráliában tölti meg akár a Sydney-i Operaházat, de Amerikában és Európában is nagy sikerrel futnak előadásai, a Jóllét mindenáronnak pedig nemcsak főszereplője, de producere is. A sorozat az ausztrál újságíró, Bridget Delaney Wellmania: Extreme Misadventures in the Search for Wellness (Jóllét mánia: Szélsőséges tévutak a jóllét keresésében) című könyve alapján készült, és Liv Healy nagymenő, negyvenhez közeli gasztroújságíró történetét meséli el, aki két végén égeti a gyertyát New Yorkban, partiból partiba esik, iszik, drogozik, egészen addig, amíg egy hétvégére haza nem utazik Sydney-be, ahol kirabolják, és elveszik a zöldkártyája, az egészségi állapota alapján pedig a nagykövetségen megtagadják a visszautazását az Államokba.

Livet szorítja az idő, ugyanis álmai karrierlehetősége várná vissza egy gasztroműsor zsűritagjaként. A cél tehát az, hogy minél hamarabb sikerüljön csökkenteni a vérnyomását és a koleszterinjét, hogy átmenjen az egészségi alkalmassági teszten – ehhez pedig értelemszerűen teljes életmódváltásra van szüksége. Az alapsztorit tehát a napjainkat erősen meghatározó paradigmaváltás fricskája adja, miszerint

a testi-lelki-mentális egészség érdekében mindent IS be kell vetni, különben kész csődtömegként végezhetjük.

Közben persze további kalamajkák bonyolítják Liv életét: a legjobb barátnője házassága válságba kerül, mert nem szexelnek a férjével, az esküvő előtt álló meleg öccse elbizonytalanodik a házassági szándékát illetően, édesanyját 25 év után kirúgják a recepciós állásából, Liv mindeközben laza flörtbe keveredik egy edzővel, és ha már a világ másik végén ragadt, legalább valami értékelhető anyagot is szállítania kéne az újságjának. Ha mindez nem lenne elég, folyamatosan pánikrohamok is gyötrik, miközben a rendszeres testmozgás, a bulik, a szénhidrátok és a tudatmódosítók elhagyása mérsékelt sikerrel zajlik, annak ellenére, hogy a legelvetemültebb módszereket sem rest kipróbálni. 

A sorozat rövid 25-30 perces epizódokból áll,

az események több szálon indulnak el, de valójában egyik sem elég izgalmas ahhoz, hogy lekösse a néző figyelmét, legfőképpen azért, mert egyik sem kap valódi mélységet,

ami nem is lenne feltétlenül indokolt egy dramedy esetében; a történet mégis meglepően mély témákat kezd el kapirgálni, kár, hogy csak a felszínen, hogy aztán a legtöbből valami ostoba, primitív poént gyártson. A Jóllét mindenáron kicsit olyan, mintha egy nagyobb volumenű Instagram-videó lenne Celeste Barber profiljáról, ahol fél percben még szórakoztatónak hathat egy-egy karikatúra vagy paródia, elnagyolt mimikri, egy nyolcrészes sorozaton át nézve viszont rendkívül kellemetlen és fárasztó. A helyzeten az sem segít, hogy a főhős kifejezetten irritáló személyiség, aki mindenkire nagy ívben tesz magán kívül, és bár egyértelmű, hogy a múltbéli traumái miatt vált olyanná, amilyenné, valahogy mégsem tudtam vele együttérezni, akár csak egy kicsit is megkedvelni.

Az egyetlen pozitívum, ami a sorozat számlájára írható, hogy lélegzetelállító vágóképeket láthatunk Ausztráliáról és parádés betétdalokat választottak a készítők, de lássuk be, ez édeskevés ahhoz, hogy az ember szívesen továbbnyomjon a következő epizódra. Ráadásul a nyolcadik rész befejezése arra enged következtetni, hogy tervben van a folytatás, hiszen nem kapunk semmiféle lezárást vagy tanulságot, de őszintén meglepne, ha bárkit is érdekelne, merre halad tovább a történet.

Ez biztosan nem az a vígjátéksorozat, amit az évek múltával újra és újra visszanézek majd. De talán majd a következő, nem adom fel!

Képek: Netflix

Krajnyik Cintia