A megharcolt békétől a „háborúfagyiig” – Ma van a békéért küzdő írók világnapja

–

A békéért küzdő írók világnapját a Nemzetközi Pen Club hirdette meg 1984 júniusában

Azóta március harmadikán emlékezünk meg azokról a „csendes harcosokról”, akik a háború ellen tollat ragadtak, és megfogalmazták az igazságtalanságokat vagy az átélt borzalmakat.

Ez a fajta küzdelem, nem csak azok helyett mesél az érzésekről, traumákról, fájdalmakról, akik nem tudják, tudták elmondani a magukét. Hanem emléket is állít, és örökül hagyja az útravalót: hogy a háború értelmetlen.

Vajon mennyi papír fogy el, és mennyi billentyűzet kopik még meg, mire sikerül ezt megtanulni?

Ha a magyar irodalomra tekintünk, többségünk szeme előtt először az igazságért mindig szót emelő Petőfi jelenhet meg, hiszen ő valahol a mi kultúránkban a váteszlét szimbóluma. A művész, aki nemcsak tollat, de aztán fegyvert is fogott, és emiatt csak az illúzióiban élhetett deres halántékkal.

Petőfi sorai küzdelemre buzdítottak, de mégis a békéért szóltak, hiszen azt az igazságosággal tekintették egyenlőnek. „Ha majd a bőség kosarából. Mindenki egyaránt vehet” – írta az ideális világot lefestve, miközben az utolsó, Szörnyű idő… című versében már megfogalmazza a hivatásával kapcsolatos emberi aggodalmat is: […]  „Egy szálig elveszünk-e mi? / Vagy fog maradni valaki, / Leírni e Vad fekete Időket a világnak? / S ha lesz ember, ki megmarad, / El tudja e gyászdolgokat / Beszélni, mint valának? / S ha elbeszéli úgy, amint / Megértük ezeket mi mind: / Akad-e majd, / Ki ennyi bajt / Higgyen, hogy ez történet? / És e beszédet nem veszi / Egy őrült, rémülésteli, / Zavart ész meséjének?” 

A békéért való küzdelem tehát nem csupán áhítattal szólni afelé, ami most éppen nincs, hanem megőrizni az emlékét az őrületnek, a sötétségnek, hogy az éppen aktuálisnak és természetesnek tűnő nyugalmat majd évtizedek, évszázadok múlva is legyen mihez viszonyítani.

Hó és csend és halál

A világnap kapcsán eszembe jutottak az első háborúval összefonódó versek, amelyek nagy hatással voltak rám kislányként, amikor az olvasókönyvben találkoztam velük.  Akkoriban a világ még annyira szép volt és jó, hogy a háború éppen olyan lehetetlennek tűnt, mint az Óperenciás tengert vagy az Üveghegyet megtalálni. Ezek a sorok mégis olyan mélyen szólaltak meg, hogy még egy 13 éves gyerekben is felébresztették a tehetetlenség, a fájdalom, a reménytelenség fokozatait. Nem véletlen, hogy tavaly februárban a hírek és képek láttán azonnal újra hallottam őket.

[…] „Most tél van és csend és hó és halál. / A föld megőszült; / Nem hajszálanként, mint a boldog ember, / Egyszerre őszült az meg, mint az isten, / Ki megteremtvén a világot, embert, / E félig istent, félig állatot, / Elborzadott a zordon mű felett / És bánatában ősz lett és öreg.” […]

Vörösmarty Előszava – annak ellenére, hogy az a valóságban már az elbukás tragédiájáról szól ‒ szomorú pontosággal foglalta össze számomra a sokkot, amelyet mind átéltünk, amikor a modern világ burkában elkényelmesedve, tőlünk karnyújtásnyira éreztük meg az addig felfoghatatlanul távolinak tűnő háború zajait. Persze ne csináljunk úgy, mintha csak mi lennénk a Földön. Hányan éltek meg háborúkat, vérengzéseket és félelmeket az elmúlt évtizedekben is a világ különböző pontjain? Mégis hogyan tud túlélni, továbbmenni, reménykedni még az, akivel megtörténik a borzalom? Az egyik legmélyrehatóbb leírása ennek számomra a Radnóti Miklós tollából megszülető Hetedik ecloga. 

[…] „Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet / és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését. / Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak, /megtöretett testünket az álom, a szép szabadító oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor. / Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok, Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra. […] Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok, / horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már / újra elalszik s fénylik az arca.” […]

A hétköznapok szentsége

A háború utáni békét úgy képzelem kicsit, mint egy szülés utáni állapotot. Tudod, hogy a világ fordult meg, és most kellene jöjjön majd az az eufória, amiről annyit meséltek, amit annyira vártál. Csak épp olyan zsigerig ható fáradtság munkál benned, hogy az eufóriát sokkal inkább valami nyugodt, megélt, puha békességben találod meg.

A világ egyik legszebb tárcanovellája Grecsó Kriszitán Harminc év napsütés című kötetének nyitó darabja: az Össze kéne szedni. Soha nem olvastam még így békéről, ami hosszú négy év után jött el, de hiába volt váratlan és felzaklató, mégis csendesen, lopakodva érkezett. Miközben hozta magával a felismerést, hogy

a hétköznapok szentsége: igen, az maga a béke.

„Negyvenkilenc ősze volt. […] Jusztika háromszázhetven napja nem kapott újságot a férjéről, és bár magának sem vallotta be, körberepedezett a szíve körül a reménytelenség. A víz lobogott a sparhelten, de nem volt ereje megmozdulni, nézte ahogy szaladgálnak, birkóznak a buborékok. […] Nem hallotta, hogy nyikordult volna az ajtó. Hogy bejött volna valaki. […] Össze kéne szedni a szilvát! Ezt mondta valaki. Nem köszönt, nem ugrott a nyakába, csak állt a rongyos bakaruhájában, amiben kétszer járta meg a Dont, és ezt mondta: Össze kéne szedni.”

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Grecsó Krisztián (@grecsokrisztian) által megosztott bejegyzés

Ahogy Grecsó Krisztián fogalmaz aztán később: „A Teremtő Atya sűrű, buja nyelvet adott a magyaroknak, de négy év doni hadifogság utánra nem teremtett szavakat.” Neki ebben a novellában mégis sikerült.

Vajon Örkény „egyperces” látószögébe, miképpen került bele a béke? A Nézzünk bizakodva a jövőbe című írás egyrészt úgy becsüli, 110 év múlva olyan dicsőség lesz magyarnak lenni, hogy a magyar szó külön igévé változik számos nyelven, és természetesen csakis pozitívat jelöl minden formája. Másrészt a világ egy olyan hely lesz, ahol nem is ismerik már az egymással való harc fogalmát, a béke annyira alapvetéssé válik, hogy a háború megnevezése egészen más fogalmat jelöl. […] „De hagyjuk a külföldet! Itthon is sok mindent másként hívnak majd. Például a »vanília« helyett, mely idegen szó, a »háború« megy át a köztudatba, minthogy régi jelentését amúgy is elvesztette. A visegrádi cukrászdában tehát a fagylaltospult fölött ez lesz kiírva: Eper, Puncs, Háború, Csokoládé. Így fogunk élni. Addig, ezt a pár évet, ki kell bírni.”

Ha pedig nem ismernénk jól azt az iróniát, amely a szerzőt jellemezte, még örömmel is számolhatnánk utána, hogy a 110-ből már több mint a fele eltelt. De a dolgok jelenlegi állása szerint, még az unokáink, dédunokáink sem kóstolhatják meg a „háborúfagyit” 30–40 év múlva. 

Küzdelem a mindennapokban

A békéért küzdő írók kapcsán végtelen a választási lehetőség a világirodalmat és a magyar irodalmat tekintve egyaránt. Bizonyára mindenkinek a saját legmeghatározóbb, legszemélyesebb olvasmányélménye jön elő, ha ezt a kifejezést hallja. A béke lehet konkrét: egy háború vége, amiről klasszikus költőink a XIX. században, vagy a Nyugat nemzedékei a XX. század folyamán rengeteg maradandó verset írtak.

Ady például emlékezett hangosan, és elkeseredve: […] „Az iszonyuság a lelkekre Kaján örömmel ráhajolt, / Minden emberbe beköltözött / Minden ősének titkos sorsa, / Véres, szörnyű lakodalomba / Részegen indult a Gondolat, / Az Ember büszke legénye, / Ki, íme, senki béna volt: / Különös, / Különös nyár-éjszaka volt.” […]

De írt elfáradva és feladva a reményt, hogy az élet mégis csak élet marad: […] „Világok pusztulásán / Ősi vad, kit rettenet / Űz, érkeztem meg hozzád / S várok riadtan veled. […] De a kezedet fogom, / S őrizem a szemedet.”

Ötven évvel előtte Babits pedig érzékletesen találta meg a szavakat a Húsvét előtt című versében azzal kapcsolatban, hogy mi munkál az egyszerű emberben, akinek nincs valódi ráhatása a történtekre, amikor a békét kívánja. […] „Én nem a győztest énekelem, […] hanem azt, aki lesz, akárki, / ki először mondja ki azt a szót, / ki először el meri mondani, / kiáltani, bátor, bátor, / azt a varázsszót, százezerek! / várta lélekzetadó szent / embermegváltó, visszaadó, / nemzetmegmentő, kapunyitó, / szabadító drága szót, / hogy elég! hogy elég! elég volt! / hogy béke! béke! béke! / béke már! / Legyen vége már!” […]

A békéért azonban – mint az elfogadás, a kiegyenlítettség, vagy épp egymás tisztelete ‒, nem csupán a háború kontextusában lehet küzdeni, hanem a mindennapokéban is.  Nemes-Nagy Ágnes megrázóan foglalja össze Között című versében, hogy az emberi létezés mindig valami között értelmezhető: […] „Két sorba írva, tóban, égen, / két sötét tábla jelrendszerei, csillagok ékezetei –” […]

Ég és föld, fent és lent. Vagy épp háború és béke? – ezt a kérdést már én teszem fel. A mindennapok küzdelmei is elegek lehetnek ahhoz, hogy ezt a közöttiséget megéljük. Ha naivitás is, leírom: a fegyverrel vívott háború legyen már csak az irodalomban, a történelemkönyvekben elmesélt múltbeli borzalom.

Mi kell ehhez? Megérteni, hogy minden közös. A világ, a Föld, a baj és az öröm, a döntés, a háború és a béke is.

Szabó T. Anna éppen Nemes-Nagy Ágneshez címezve fogalmazza meg Közöd című versében, mi is ennek a nagy közösnek a lényege, és miért volna sürgető minél inkább kilátni saját magunkból. Ezekkel a sorokkal búcsúzom, és kívánom, hogy jövőre a békéért küzdő írók világnapján a napi lelki békéről elmélkedve gyűjthessek szövegrészleteket nektek.

„A présben és a szorításban,
az üvegbúra-borításban,
a teljes elkülönülésben,
a vírusoktól forró térben,
közel, közben, között.

A hangot megtorpantó falban,
két ember közt a ravatalban,
a ravasz részben, megosztásban,
az egész megroppant világban,
köztünk, közünk, közös.

A tank nélküli háborúban,
a gépfegyvernél gyorsabb szóban,
világhálóban: »száraz űrben«,
a bonyolultan egyszerűben,
egész és rész között.

A kiskapuban és a résben,
a befele menekülésben,
maszk mögött mormolt mondatokban,
a némákban, a hangosokban,
köz, közösség, közöd.

A végzet geológiája,
a szétszakadás logikája,
ostobaságunk, szorongásunk,
ahogy magunkból ki se látunk,
ködünk: ködöm, ködöd.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Wikipedia/Országos Széchényi Könyvtár; Magyar Tudományos Akadémia; Fortepan / Szalay Zoltán; Hunyady József

Széles-Horváth Anna