Ami hajt, ami előrevisz, az lehet a veszted – Futás, nézzétek meg Elveszett illúziókat!

–

Európa! Istenem, mennyire szeretem, hogy Európa olyan más, mint az amerikai kultúra, és azon belül is mennyi a szín. A kosztümös filmjeink is egészen mások, még ha az amerikaiakat sem lehet egy kalap alá venni. De az Elveszett illúziókból tényleg süt az európai szemlélet és a francia jóízlés. Nem az itt a lényeg, hogy szép ruhákat és impozáns kastélytermeket nézegessünk, nem a szemünket legeltetni jöttünk ide. (Bár isten ments, hogy leszóljam, aki éppen erre vágyik.) Azért készült el ez a film – egy XIX. századi nagyregény adaptációja – mert kísértetiesen érvényes mondandója van számunkra. Mert beleborzong az ember, hogy mennyire hasonló jelenségek között élünk. 

Pedig milyen más korban játszódik: a restaurációban. Már abba is hosszabban lenne jó belegondolni, mit jelentett az, hogy volt ugyan egy francia forradalom, ami kivívta az arisztokrácia előjogainak eltörlését, az „egyenlőséget”, ugye, de aztán egy selfmade császárnak köszönhetően, pikkpakk visszaállították a régi rendet. Egy nagy különbséggel (nyilván Napóleon saját életútjának köszönhetően):

már nemcsak származási alapon, hanem személyes ambíciótól fűtve is be lehetett kerülni az elitbe, és eljött a kor, amikor mindent a pénz mozgatott. Ezt akartuk?

A regény (egyik) főhőse Lucien Chadron, jobban mondva Lucien de Rubempré – ahogy önmagát inkább hívatni szeretné. Ugyanis ő az a szerencsétlen fiatalember, aki csak anyai ágon nemesi származású, az apja azonban egyszerű falusi patikárius volt, jobb is volna kitörölni az életrajzából. Az eredeti nevével (Chadron) tehát sem pénz, sem előkelő neveltetés nem járt, az anyai háttérrel viszont az a frusztráció, hogy mindez lehetett volna másképp. Másképp kellett volna lennie – Lucien pedig felteszi az életét arra, hogy ezt a csorbát kiköszörülje. (És csak azért mondtam, hogy a regény egyik főhőse ő, mert Balzac ugyanúgy két cselekményszálon vezette a történetet, ahogy Tolsztoj az Anna Kareninát, de ebbe az adaptációba csak az egyik fért bele, a másikat ejtették.) 

A fiatal Luciennek egy nagy mázlija van: jól néz ki – ez mindig is tőkét jelentett annál, akinek pénzből nem sok jutott. Talán még tehetsége is van, de ez már kérdéses (legalábbis a filmben), mert lehet, hogy kezdeti írói-költői ambíciói valójában már akkor is csak a társadalmi felemelkedést szolgálták, és nem valódi művészi álmokat. Lucien az a típus, akit én inkább Stendhal Vörös és feketéjéből ismerek (és akit ott Juliennek hívtak): csak az előrejutás érdekli, és ezért bármilyen eszközt megragad. Nincsenek erkölcsi gátjai, ahogyan elvei sem, csak az érdekli, hogy ott csücsüljön az elitben, és élvezze annak kiváltságait.

De ez a történet nem csak róla szól, és nem arról, hogy ezért a gyarlóságáért őt szánjuk vagy becsüljük, drukkoljunk neki vagy elítéljük. Sokkal inkább arról, milyen veszélyes ezzel a kiszolgáltatottsággal élni egy olyan korban, ami kíméletlenül bánik a gyengékkel.

És ha van gyengeség, akkor a kisebbségi komplexus az. Ami hajt, ami előrevisz, az lehet a veszted.

Az Elveszett illúziók a főhősét, Lucient valójában csak idegenvezetőnek használja arra, hogy körbemutassa, milyen is a mi világunk – ezek szerint már majdnem kétszáz éve. Hogy milyen, amikor mindent a pénz és befolyás mozgat. Lucien írónak készül, ezért a vizsgálódást a sajtón és a kulturális életen keresztül végezzük, és mit mondjak, Balzac eléggé lesújtó képest fest erről a szcénáról. Zene lenne azok füleinek, akik szeretik hangoztatni: olyan, hogy objektív újságírás nem létezik, hogy a lapok, sőt maguk a firkászok is mind valakinek a zsebében vannak, hogy mindenki meggyőződés, felkészülés és valódi kutatómunka nélkül ír (bármit, amiért fizetnek neki), és a sikert úgy lehet a legkönnyebben megszerezni, ha jó hangosan, a lehető legrosszmájúbban pocskondiázunk valakit.

De ugyanilyen lesújtó a kép a színház világáról is, ahol nemcsak a színésznők mind kurvák, de a közönség egy része is – abban az értelemben legalábbis, hogy beépített nézők gondoskodnak a sikerről vagy a bukásról, attól függően, miről szól a megrendelés. A valódi teljesítmény, az igazi tehetség tehát mindegy, értéktelen – a karrier és az elismerés, társadalmi státusz nincs semmilyen összefüggésben vele. Ugyanígy megvásárolható az is, ki nemes, és kit fogad be az előkelő közeg, egy szabály van: a gyengeségre ne derüljön fény.

És akkor ott van még az oly ismerős politikai megosztottság: itt éppen royalisták és liberálisok között, de lefordíthatjuk konzikra és libsikre is. Átállni az egyik táborból a másikba pedig – na, az az igazi bűn, hiába hajtja ezt is (mint mindent) a puszta érdek.

Lucien először tágra nyílt szemmel közlekedik Párizsnak eme farkastörvényektől átitatott rengetegében, egy tiszta szerelemmel a szívében (bár az is pont jó tárgyat talált magának: egy finom lelkű arisztokrata nőt), de aztán beletanul az érvényesülés szabályaiba, és hamar eljut a csúcsra, hiszen nincsenek skrupulusai. Innentől pedig – törvényszerű módon – egy olyan ámokfutást nézhetünk végig, amelynek nem kérdés a kimenetele, csak az, hogy tulajdonképpen kinek lesz a legfontosabb az ő bukását megrendezni. Merthogy a pozícióra pályázhatnak páran…

Ahogy Balzac regénye a korszak és a saját életműve szempontjából is az egyik legnagyobb szabású, legkomolyabb munkája, úgy a film is méltó súlyt kölcsönöz a történetnek. Nemcsak azzal, hogy ebbe a két és fél órába mennyi mindent belesűrít (holott az ilyen nagyregények feldolgozására ma valószínűleg alkalmasabb volna a limitált széria műfaja), és nemcsak azzal, hogy a látvány felépítésénél nem spórolt a pénzzel – sem a szereplőgárda szerződtetésénél –, hanem elsősorban a minőség által.

Olyan intelligens, kifinomult, csöppet sem hivalkodó, hanem szellemi értékekkel megpakolt film ez, hogy boldogság nézni. És a hatása még sokáig elkísér – ha arra nem is tüzeli fel az embert, hogy változtatni akarjon ezen a romlott rendszeren (mert abban nem hisz), csak azt akarja, hogy légy tisztában vele, és ne kergess hiú ábrándokat. 

A főszereplő Benjamin Voisin most vélhetően Franciaország új Alain Delonja, aki már a ’85 nyara című Francois Ozon-filmben (amiről ITT írtunk korábban) is egy kétes erkölcsi tartással rendelkező szépfiút alakított. Itt az érzelmeknek igazán széles skáláját járja be, és elbírja ezt a nagyívű szerepet, úgyhogy a külső adottságai egyáltalán nem képezik az alakítás központi elemét. Ilyen lehetősége egy színésznek jó, ha egyszer van a karrierje első szakaszában, ő pedig hibátlanul tudott élni vele. 

De milyen érdekes, hogy Cécile De France – az egyik legfoglalkoztatottabb francia színésznő a középgenerációból – is milyen kevés gesztussal, mennyire visszafogott játékkal tud mindent elmondani a maga karakteréről, és mély nyomot hagyni a nézőben. Ez már egy érettebb szakasz a színészi fejlődésben, amikor az eszközök letisztulnak, és a figura tényleg belülről születik meg. Számomra fantasztikus látni, mi lett abból a lányból, akit a Lakótársat keresünkben még egy vagány, fiús csajként ismertünk meg, és mára egyetlen tekintettel képes kifejezni, hogy egy XIX. századi nemes nő feleségként mennyi öntudattal és önbecsüléssel rendelkezhetett.

A film ezen kívül felvonultat olyan francia sztárokat, mint Gérard Depardieu, Jeanne Balibar, André Marcon és Louis-Do de Lencquesaing, akiknek egy részét ha névről nem is, de arcról nálunk is ismernek, illetve izgalmas, fontos szerephez jutattja a rendezőzseni Xavier Dolant, és bemutatja nekünk Vincent Lacoste-ot, akivel még biztosan fogunk találkozni. Kiváló a szereposztás is, egyedül a Coralie-t alakító Salomé Dewaels-en gondolkodtam el, aki ugyan alkatilag tökéletes volt az alacsony sorból önmagát felküzdő színésznő szerepére, sőt még a vak szerelmi odaadást is jól hozta, ám épp a színészi tehetséget, a karizmát nem tudta megjeleníteni. De ennyi hiányosságot igazán elnézhetünk a filmnek, ami annyi mindent nyújt, hogy felsorolni is képtelenség.  

Xavier Giannoli rendezőként mindenképp csillagos ötösre vizsgázott, úgy alázatból (az eredeti művel szemben), mint művészi vízió tekintetében (amihez meg éppen hogy nagy egó szükséges), és intellektuális tartalommal is bőkezűen ellátott minket. De mit vigyünk haza magunkkal? Hogy azért nem árt, ha az embernek vannak elvei? Ugyan. Hogy tisztességesnek lenni mégsem akkora lúzerség? Ne nevettess! Hogy vegyél részt a játszmában, de csak hideg fejjel? Azt meg hogy? Vagy egyszerűen csak ne csodálkozz, ha a rendszer téged fal fel? Ne már. 

Nem tudom, még gondolkodnom kell rajta. Hát van ennél jobb?      

Kiemelt képünk forrása: Cirko Film

Gyárfás Dorka