Szellemírók Magyarországon: „Azért fizetnek, hogy mások helyett rohadjak a gép előtt”

–

„Az ismert szellemíró”

J.R. Moehringer példája egy olyan cikket inspirált a New York Timesban, mely a „szellemíróság” mibenlétét boncolgatja, és amelyből kiderül, hogy ennek csúcsát nem is Harry herceg könyvével érte el a szerző, hanem már évekkel korábban, André Agassi Open című memoárjával, amivel bebizonyította, hogy egy sportceleb könyve is lehet igényes munka, valamint az őszinteség és a lelki kitárulkozás kifizetődő. Moehringerből ekkor lett legendás szellemíró, és ha így vesszük: Agassi tette azzá, aki maga kereste meg őt, miután olvasta a szerző saját önéletrajzi könyvét, az A Tender Bart (melyből később George Clooney rendezett filmet). 

Moehringer példája ebből a szempontból is rendhagyó: előbb a saját történetével állt ki a világ elé, majd ez hozott neki alkalmazott művészi megbízásokat. Más szellemírók általában csak megrendelésre dolgoznak, nincsenek önálló ambícióik – de erről majd később. Talán ez az oka annak, hogy Moehringer neve igazából sosem maradt teljesen rejtve (hacsak nincs olyan szellemírói munkája, amelyről tényleg nem tudunk): sikeres irodalmi alakként beállni másvalaki mögé ugyanis egészen más dolog. És tegyük hozzá: utóbbit is olyan színvonalon végezte, hogy az alanyai végül örömmel nevezték meg segítőjükként. Agassi egyenesen a borítóra szerette volna kiírni a nevét, melytől ő tartotta vissza – de az ellen már nem tehetett semmit, hogy a tenisz egyik legnagyobb sztárja meg ne említse mindenütt, és ne mondjon köszönetet neki, ahogy most Harry herceg is teszi.

A New York Times tehát ennek alapján – és még maroknyi hasonlóan sikeres együttműködés miatt – idealizálja a szellemírói tevékenységet, vagy legalábbis próbál neki méltó elismerést szerezni. Ha azonban Magyarországon nézünk körül, korántsem ilyen rózsás képpel szembesülünk. És attól tartok, ez jóval közelebb áll a szellemírói lét valóságához – nem csak a kis országokban.

Könyvnek látszó tárgyak

„Az emberek fejében él egy mítosz, hogy a híres emberek még ahhoz is értenek, hogy könyvet írjanak, ezért van szükség szellemírókra. De az én véleményem szerint ezek igazából nem is könyvek – a könyv csak egy formátum, ám valójában ugyanúgy marketingeszközök, mint az interjúk vagy a közösségimédia-posztok” – mondja az első szellemíró, akivel beszélgetek, aki annyira „komolyan veszi” a rejtőzködést, hogy ebben a cikkben is csak név nélkül nyilatkozik. Más vonatkozásban azonban – mint az előbbi kijelentése is igazolja – egyáltalán nem veszi komolyan ezt a tevékenységét: 

„Az én generációmban ugyan még mindig számít, ha valakinek megjelenik egy könyve és nyomtatásban látja a munkáját, én mégsem érzem úgy, hogy az én teljesítményem szellemíróként vetekedne akár egy komolyabb újságíró jól megírt cikkével. Ezekben a könyvekben sajnos általában nincs is annyi tartalom. Akinek a neve szerepel rajta, annak nincs annyi mondanivalója, íróként pedig az én munkám nem számít.

Ezek nem az én gondolataim, nem az én stílusom, ezek a könyvek nem az enyéim. Sőt továbbmegyek: gyakran érzem úgy, hogy teljesen mindegy, megjelennek-e, vagy sem, mert nem tartom őket értéknek. Ahhoz képest legalábbis, amilyen tartalmakat én a saját szabadidőmben fogyasztok.

Hozzáteszem: nem miattam nem lesznek jók ezek a könyvek, hanem mert a téma és az alany meghatározza a teljesítmény határait. Én nem írhatok le többet, mint amennyi mondanivalója a »főhősnek« van. Amikor egyszer megpróbáltam mélyebbre menni, az illető azonnal kihúzta” – meséli egyik kiábrándító élményét.

Sajnos most nemcsak őt, hanem azokat sem nevezhetjük meg, akiknek a könyvét jegyzi (pontosabban éppen hogy nem jegyzi), így kénytelen vagyok én igazolni, hogy A listás hazai hírességekről van szó. Szellemírónk – nevezzük Gabinak, hogy még a nemére se derüljön fény – legalább öt-hat könyvet írt a nevükben, más esetekben pedig szerkesztette a gondolataikat, mert ugyan a celeb belevágott egyedül a könyvírásba, de menetközben rájött, hogy nem elég jártas benne, vagy gondjai akadtak a kiadóval, ezért segítségre, szellemi hátországra volt szüksége.  

Gabi esetében nem memoárokról van szó, hanem önsegítő könyvekről, amelyekben a híresség valamilyen téren tanácsokat ad a rajongóinak. „Ennek megfelelően a követői azt várják, hogy rajongásuk tárgya közvetlenül szóljon hozzájuk, egyes szám első személyben, vagyis nekem teljesen a háttérben kell maradnom.

Akkor vagyok hiteles, ha nem derül fény a közreműködésemre, és akkor sikeres a munkám, ha korrekt.”

Szerinte az már egy felvilágosultabb közönség, amelyik megérti, hogy az általa rajongott személy másnak meséli el az életét, vagy akár egy kötetnyi interjúban osztja meg a tapasztalatait, és ezáltal nincs szükség szellemíróra, hanem a könyvnek lehet egy felvállalt (másik) szerzője.  

 

Van benne anyag 

Agassi és Harry herceg esetében is erről lehet szó, szerinte. És még valamiről: „Úgy látom, hogy mire Agassi vagy Harry herceg eljutott addig, hogy belevágjon egy memoárba, már volt mögöttük annyi önismereti munkával eltöltött év, hogy meg merjenek nyílni egy szellemírónak, ettől a végeredmény is hitelesebb – és hogy olyan szellemírót válasszanak, aki igazán jót akar letenni az asztalra. Pontosan tudják, hogy akit felkérnek a munkára, az a szakma egyik legjobbja, ezért tisztelik és becsülik. Időt töltenek el vele. Valódi időt. Magyarországon viszont még az üzleti szférában is tapasztalható, hogy ha egy tulajdonos megkeresi és felveszi az ország legjobb kommunikációs csapatát, akkor is azt fogja gondolni, hogy ő tulajdonképpen jobban tudja, mert ő alapította a céget, ez a ő márkája, ő még ehhez is ért.

Itthon mindenkinek nagy az egója, és a környezetük csak tovább hizlalja: egy rakás visszaigazolást kapnak arról, hogy ők valamit nagyon jól csinálnak. Jönnek a nagy öntudatukkal, és megmondják nekem, hogy az hogy van, én meg csöndben maradok, és próbálok kompromisszumos megoldást keresni.”

Nem kevés keserűséggel mesél Gabi arról, hogyan javítják át az alanyai az írói eszközökkel tudatosan szerkesztett mondatait – általános iskolai fogalmazásórán tanult elvek alapján –, vagy ahogy ő mondja: milyen, amikor a félműveltség diktál. Egyvalami segít neki ilyenkor: hogy kommunikációs szakemberként már van abban rutinja, amikor az ügyfél letöri a kezdeti álmokat.

„Egy újságíróban biztosan több tartás lenne, de én ügynökségi oldalról érkezem, így hozzá vagyok szokva, hogy a realitás mindig más, mint amit elterveztünk.” 

Nagy tételben 

Találkozom azonban olyan szellemíróval is, aki épp újságíróból vált mások könyveinek szerzőjévé. Egykor Sándor Andrásként, ma viszont már S. Miller Andrásként mutatkozik be a Story magazin egykori munkatársa, aki azt állítja: eddig 123 könyvet írt mások nevében – csak a tavalyi évben kilencet. Andrásnál nagyobb tapasztalattal tehát kevesen rendelkeznek e téren.

„Évek óta megfogadom, hogy soha többet nem írok ilyen könyvet, de olyan régóta nyújt stabil megélhetést, hogy nehéz elengedni. Azt viszont nem mondhatom, hogy szeretem.

Egy részét még élvezem – amíg leülök beszélgetni valakivel, megismerek új területeket, sorsokat, utakat, mérföldköveket –, de hogy aztán meg is kell írni, az már inkább teher számomra. Ráadásul sosem lehet kiszámítani, mennyi időbe telik egy könyv megírása. Gyakran előfordul, hogy amiről azt hitted, gyorsan kész lesz, az a legnehezebb. Volt, amit megírtam egy hét alatt, egy másikat meg egy év alatt sem. És mindemellett még húsz másik dologgal foglalkozom, például napi műsorom van a Sláger FM-en, de minden munkám közül az írás a legnehezebb.” 

András tulajdonképpen véletlenül csöppent ebbe a szakmába, de a képességei megvoltak hozzá. Húsz évvel ezelőtt a Story magazinnál volt kollégája Nógrádi Gergely, aki annyi megbízást kapott celebkönyvekre, hogy már nem bírta egyedül, ezért megkérdezte Andrást, van-e kedve kitanulni egy olyan mesterséget, amiből egy életen át megélhet. „Elkezdtem kijárni hozzá az otthonába, és addig nem álltunk fel az asztalától, amíg meg nem tanultam az önéletrajzírás csínját-bínját, és Gergő belém nem verte, hogy érzelem-lélek, érzelem-lélek…

Mára egy székről is tudnék olvasmányosan írni, annyira ráállt az agyam erre.”

András tehát soha nem írt művészi ambícióból, még akkor sem, amikor saját nevén jelentek meg könyvei – ezeket inkább névjegynek szánta a szellemírói munkásságához. Kizárólag megrendelésre dolgozik, soha senkit nem keresett meg azzal, hogy hadd írjon róla könyvet.

„Gergő kinevelt, és miután besegítettem neki, villámgyorsan elkezdtek kézről kézre adni. Amikor az első könyv megjelent a saját nevem alatt – ez Cserháti Zsuzsa életéről szólt, és ketten jegyeztük Kovács Violettával –, addigra húszkötetes szerző voltam, csak épp sosem volt kiírva a nevem, mert ebből nem csináltam elvi kérdést.”

A szellemi munka mennyit ér?

Abban az időben ez még jó üzlet volt, meséli, szellemíróként is sokat lehetett keresni. Mára ez gyökeresen megváltozott.

„Nemrég megkeresett egy nagynevű kiadó, hogy szerkesszem meg egy ismert ember könyvét, ami tudod, mit jelent: hogy írjam meg helyette. Közölték, hogy 300 ezer forint plusz áfát tudnak ajánlani érte.” (És ez még mindig több, mint amennyit egy kolléganőmnek ajánlottak: ő 250 ezer forintot keresett volna a több hónapnyi láthatatlan munkával.)

András azonban nem ma jött le a falvédőről:

„Rájöttem, hogy úgy tudok ebből a legjobban élni, ha kiadóktól és az eladásoktól is függetlenné válok, tehát nem az eladott példányszám után kapok pénzt, hanem van egy tarifám, és az alatt nem vállalok semmit.

Ez mára több millió forint, amiben benne vannak egyéb szolgáltatások is, például készítek a szövegből hangoskönyvet és podcastsorozatot is.”  

 

Ezzel párhuzamosan a celebektől is eltávolodott, és átnyergelt a vállalkozói szférára, így ma már főként cégtörténeteket ír, „mert a sztárokkal dolgozni életveszély”. Egy-két híresség maradt csak, aki a mai napig ragaszkodik hozzá, és hajlandó kifizetni ezt az összeget, hogy ugyanazt a minőséget kapja, amit a rajongói megszoktak, de a megrendelői körébe elsősorban kis- és középvállalkozók tartoznak. „Szerencsére a marketing-guruk is azt hirdetik, hogy »akkor vagy valaki, ha lesz egy könyved«, ezért aztán jönnek hozzám a megrendelések a honlapomon keresztül, ahol transzparens vagyok a díjazással kapcsolatban.”

Sok könyv, amit megír, meg sem jelenik, vagy ugyan kinyomtatják, de nem kerül kereskedelmi forgalomba, csak a cég osztogatja az ügyfeleinek. „Senki nem azért ad ki könyvet, hogy ebből pénzt keressen – az csak akkor működik, ha van egy nagy követői bázisod” – mondja. A megrendelői inkább a presztízs és a „szellemi örökség” miatt csinálják.

Izgalmas személyiség írástudó társat keres

Nem valószínű, hogy ezt a nézetet osztja az a hazai kiadóvezető, akinek a könyvkiadójában időről időre megjelennek szellemírók által jegyzett könyvek is – hiszen nyilván üzleti érdek diktálja, hogy megszülessenek. De nem is csak pénzkeresés, mert ahogy ő fogalmaz: „Gyakran futunk bele olyan érdekes személyiségekbe, akik nem tudnak írni – és ez nem bűn. Sokféleképpen lehet az írásról gondolkodni: lehet művészet, de lehet adatközlő médium is. Amikor találkozunk valakivel, akinek érdekes a személye attól, ahogyan él, ahogyan gondolkodik, vagy amit tud, amiben jó, de ez nem párosul az írás képességével, akkor miért kéne lemondanunk arról, hogy róla vagy a tudásáról könyv szülessen? Én indokolatlannak tartom, hogy kizárjuk a tradicionális könyvpiacról azokat, akik valamihez értenek, csak épp az íráskészségük nem kiváló. Ilyenkor érdemes bevonni a folyamatba egy írástudó szakembert.

A valamilyen területen kompetens, nagy tudású emberektől szerintem nem is elvárható, hogy – mint Immanuel Kant, üljenek le mindennap a nagy tölgyfaíróasztal mögé, és róják a sorokat reggel nyolctól délután négyig.”

Szerinte ez a megoldás még csak nem is egyedi a művészetek területén: „Sok nagy festményen is tanítványok és inasok hada dolgozott a híres alkotón kívül – vannak olyan képek, amelyekre csak néhány ecsetvonást és a szignójukat helyezték el, mégis az ő nevükkel kötjük össze. Ha egy ismert személyiség megosztja az emberekkel az élettörténetét, akkor nem biztos, hogy vesződni akarunk a részletekkel. Csak összezavarná a képet, hogy nem ő maga meséli el, hanem átengedi egy másik ember szűrőjén.”

A lényeg szerinte az, hogy mindenki tisztában legyen a saját szerepével, és ezt valamilyen módon az olvasók felé is jelezzék:

„Nem egy »fekete-fehér, igen-nem« játékról beszélünk, hanem árnyalatokról. Ha egy szellemíró segítségével megírt könyvet veszel a kezedbe, és átolvasod annak az impresszumát, megtalálod benne a nevét – többnyire szerkesztőként szerepel –, mert ennek is megvan a maga etikája, illemkódexe, és nem arról van szó, hogy hétpecsétes titok őrizné a szituációt.

Inkább arról, hogy ezen a ponton megjelennek a marketingszempontok, és ha a kiadó marketingese úgy ítéli meg, hogy a társszerző személye elvonná a fókuszt az alany személyéről, vagy felhívná a figyelmet egy hiányosságára, akkor a könyv társíróját nem helyezzük előtérbe. De a legtöbb esetben a neve ott lesz a könyvben.”

Ő egyébként éppen azért kérte, hogy a nevét ebben a cikkben ne fedjük fel, mert nem szeretné, ha a kiadó könyvei ezáltal találgatások céltáblájává válnának – de akit egy adott mű „megírójának” kiléte érdekel, meg fogja találni a kötetben.

„Én kiadóvezetőként kizárólag azokat a típusú szellemírókat keresem, akiknek nem probléma, ha mások történeteit írják meg, különben az együttműködésbe kódolva lenne a feszültség. Az elégedett szellemíró pedig nem reklamál a pénztártól való távozás után – mert ez is egy becsületes munka, mint bármi más –, és az ambíciója is kielégül. Ha a munka végeztével beszélgetek velük, akkor nem azért panaszkodnak, mert az alanyuknak valamilyen sutaságát vagy hiányosságát fedezték fel, hanem többnyire azt mesélik, számukra is mennyire izgalmas volt a feladat, mert olyan terület tárult fel előttük, ami korábban nem, olyan gondolatokkal gazdagodtak, amik szélesítették a látókörüket, és egy inspiráló személyiséget ismertek meg. Végül, de nem utolsó sorban örülnek, hogy hozzátehettek valamit egy érték megteremtéséhez” – mondja.

Szerinte azt is fontos figyelembe venni, hogy a szellemírónál mennyivel nagyobb kockázatot vállal a könyv arca, vagyis alanya.

„Nem kell feltétlenül művésznek vagy zseninek lenni. Van, aki például nem szeretne kiállni a saját ötleteivel a nyilvánosság elé, mert ez a helyzet tud nagyon ijesztő is lenni, hiszen tele van kockázattal. Itt meg azok a szerzők vállalják a kockázatot, akik egy szellemíró segítségével mondják el a történeteiket.”

De olyan is előfordul, amikor a szellemíró – J.R. Moehringerhez hasonlóan – az előtérben és a háttérben is tud működni, és váltogatja a kétféle munkát. „Ahogy a Képzőművészeti Egyetemen is vannak festő szakos, és restaurátor szakos hallgatók, ugyanígy a könyvszakmában is akadnak olyan szerzők, akiknek izgalmas, eredeti megismételhetetlen mondanivalójuk van, és vannak szakemberek kiváló íráskészséggel, akik nem okvetlenül rendelkeznek eredeti tartalommal. És vannak olyanok is – nem kevesen –, akik mindkét ágban képviseltetik magukat, és amikor épp nincs saját témájuk, akkor azért, hogy mozgásban, gyakorlatban maradjanak, szívesen megírják mások történeteit.”

Merülési mélység 

A kiadóvezető úgy véli, a könyv minősége szempontjából szinte mindegy, hogy a borítón szereplő „nagy név”, vagy egy szellemíró jegyzi: „Én nagyon kíváncsi vagyok például egyes rockzenészek történeteire, és nekem teljesen mindegy, hogy saját maguk írják-e meg, vagy tollba mondják egy írástudónak. Ha megosztják velem az életük fordulópontjait, dilemmáit, félelmeit és örömeit, akkor nagyon hálás olvasójuk leszek, és jobban értékelek egy minőségi szövegnek, mint egy mindenáron originális szerzői tartalomnak.” 

Gabinak ezzel szemben az a véleménye, hogy mindenki a saját sztoriját tudja a leghitelesebben elmondani: „Nem tudom elképzelni, hogy az igazán jó memoárokat szellemírók írják. Legfeljebb akkor, ha az alany olyan nyitottá vált arra, hogy megossza az életét a világgal, hogy ezáltal van miről beszélni. De még ilyenkor is kérdés, hogyan mondja el a megrendítő történeteit – mennyi azoknak az érzelmi mélysége, amikhez az olvasó tud kapcsolódni. Mert bár az én alanyaimnak is voltak nehéz időszakai, megmutatták a tökéletlenségüket, a kihívásaikat, de valahogy úgy beszéltek róla, hogy mégsem éreztél velük együtt, mert magukat is eltávolították a saját érzéseiktől.”

Szerinte ezt nem is lehet erőltetni: „A segítő szakmát végzőknek – coachok, szupervizorok, pszichológusok, stb. – tanítják a képzéseken, hogy a merülési mélységet hogyan határozzák meg kliensükkel.

Egy segítő csak addig tud a kliensével lemerülni, amíg az hagyja. Ha nagyon jól végzed a dolgod, talán le tudod vinni egy mélyebb szintre annál, ahová magától menne, de akkor a te felelősséged az is, hogy vissza tudd hozni onnan.”

Ő talán ezért sem vállal memoárokat, míg S. Miller András kifejezetten önéletrajz-specialistának vallja magát (noha számos más műfajban is kipróbálta magát).

A kiadóvezető szerint a szellemírónak egyrészt képesnek kell lennie végtelen empátiával és kíváncsisággal fordulni a szerző felé, másrészt nagyon alapos szerkesztői ismeretekkel kell rendelkeznie, magabiztosan kell tudnia szöveget gondozni, szerkezetében látni az egészet; harmadrészt fontos, hogy legyen tapasztalata az önálló alkotói munkában, az írásban, de legyen benne végtelen alázat is – ne frusztrálja, ha nem a saját alkotói vágyai valósulnak meg.

  

Kinek jó ez?

A nagy kérdés még mindig az, kinek éri meg szellemíróvá válni: sok munkát fektetni láthatatlanul abba, hogy valaki másnak a személyisége, gondolatai a leghitelesebb formában bontakozzanak ki egy könyvben. Gabi bevallja, neki azért éri meg csinálni, mert kommunikációs szakemberként – akinek hírességek is az ügyfélkörébe tartoznak – ezzel a saját munkáját támogatja:

„Olyan mindegy, hogy sajtóközleményt írok, vagy egy könyvet valaki helyett. Nem az alkotásról szól, ezért nem is kell, hogy örömöt okozzon. 

Ezek a munkák még csak nincsenek is jól megfizetve, viszont az ügynökségünk napi működésébe belefér, hogy évente megcsináljunk egyet, amivel azt a brandet erősítjük, amiért amúgy is felelősek vagyunk. Ha megjelenik egy könyv, akkor arról lehet interjút adni, social-kontentet gyártani, stb. – ez tehát egy újabb eszköz a többi munkánkhoz. Más kérdés, hogy az alanyok számára ez gyakran igenis a nagy Mű, ami mindig ott lesz a polcon – ha nem ők írták is.” 

S. Miller András is minden pátosz nélkül beszél róla:

„Én ezt a szakmát iparszerűen űzöm: könnyen, gyorsan belebújok bárkinek a bőrébe, és utána már csak az időmet kell megfizetni. Szellemi alkotó vagyok, akit azért fizetnek, hogy mások helyett rohadjon a gép előtt” – összegzi.

Egy küldetése viszont mégis van, ezért kéri meg rendesen az árát:

„Szeretnék kampányolni az írástudó emberekért, hogy ne adják el magukat aprópénzért. Nagyra becsülöm azokat, akik könyvet írnak, mert pontosan tudom, mennyi munkával és idővel jár – hadd lehessen már megélni belőle!

Most mindenki ezer más dolgot kénytelen csinálni mellette. Igenis meg kell fizetni a tudást és az energiát – mindazt, ami ezzel jár!”

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Boris Zhitkov

Gyárfás Dorka