Az utolsó filmcsillagok isteni magasságokban jártak, de emberi tragédiákat cipeltek

–

Mennyi teljesítmény fér egy emberi életbe?

Hogyan magyarázhatnám el valakinek, aki nem ismeri (vagy nem isteníti) Paul Newmant, kicsoda is volt ő? Legenda, hollywoodi szupersztár, a filmtörténet legkékebb szemű hőse – írja róla az IMDb, de ez mind annyira kevés. Hiszen rendező és producer is volt, tízszeres Oscar-jelölt és egy alkalommal nyertes; autóversenyző (sőt többszörös bajnok), ezen kívül egy élelmiszeripari vállalat alapítója és tulajdonosa, ami kizárólag arra jött létre, hogy a teljes bevételét – több mint 200 millió dollárt – beteg gyerekek és drogos fiatalok családjainak megsegítésére áldozza; mindemellett hatszoros apa és ötven éven át férj. És magyar származású (felvidéki), természetesen, mert hát… valahol mindenki magyar.

És ki volt Joanne Woodward? Hollywood egyik elsőrangú színésznője, már 28 évesen Oscar-díjas sztár (később egy cannes-i legjobb női alakítás, 2 Emmy- és 3 Golden Globe-díj nyertese), három saját és három fogadott gyerek anyukája, mentor, színházitársulat-alapító, színészmesterség-tanár, ötven éven át feleség – Paul Newman állandó támasza, inspirációs forrása, kedvenc színésze, partnere és példaképe. 

És hogy mennyire nem egyszerű így sem az élet – mert hát kinek, mikor lenne egyszerű –, arról sok mindent elárul Ethan Hawke fantasztikus dokusorozata, ami végre megérkezett Magyarországra is.

Összeáll a nagy kép

Az egész úgy kezdődik, hogy Hawke vendégül látja egy közös, nagy videócsetre a kollégáit (olyanokat, mint George Clooney, Laura Linney, Sam Rockwell, Billy Crudup, Alessandro Nivola, Zoe Kazan és Bobby Cannavale), és elmeséli nekik, hogy Paul Newman szeretett volna írni egy őszinte, tabumentes memoárt az élete második felében, amihez készített is rengeteg hangfelvételt egy barátjával, Stewart Stern forgatókönyvíróval – és ezeken nemcsak ő mesél kendőzetlenül a hibáiról, tévedéseiről, bűneiről és fájdalmairól, de a hozzá közelállók is –, ám végül meggondolta magát, és egy nap hirtelen felindulásból az összes kazettát elégette. Volt azonban egy nagy szerencséje/pechje (nekünk mindenképp áldás): Stern addigra a szalagokat begépelte, és megőrizte a leiratokat. 

És több mint tíz évvel Newman halála után (2008-ban ment el), épp a dokusorozattal párhuzamosan az anyag megjelent könyv formájában is – immár a magyar rajongók is olvashatják. De előtte még Hawke kitalálta, hogy az említett színészekkel felveszi újra az interjúkat – amelyeket a Newman–Woodward házaspár gyerekei osztottak meg vele –, és rekonstruálja az életüket meg a pályájukat, utánajárva annak is, ma mit tanulhatunk belőle, ehhez pedig további interjúkat készített a hozzájuk közelálló, ma is élő filmes alkotókkal (például Martin Scorsesevel vagy Sally Fielddel) és családtagokkal: a házaspár lányaival és az unokáikkal.

Mindeközben Hawke alkotói folyamatát is végigkövethetjük, ahogyan a színészbarátokkal Woodward és Newman alakításait elemezgetik és kommentálják, ahogyan a saját munkájukra reflektálnak, vagy ahogyan Hawke rendezői dilemmákkal szembesül, és keresgéli a megoldást rájuk. 

Tulajdonképpen négy síkon zajlik a történet, nem is könnyű szétválasztani őket, mert mindehhez még hozzájönnek a filmek, az a több tucat hollywoodi alkotás, amelyen keresztül a főszereplőik privát sorsa is ábrázolható. Úgyhogy elképesztően gazdag, komplex munka Az utolsó filmcsillagok, és mindvégig lebilincselően érdekes. Minden epizódra választ egy fő tematikát, amit kibont, miközben alapvetően lineárisan halad az időben a gyerekkortól a színésszé váláson és a titkos szerelmen át a házasságig, annak kihívásait és küzdelmeit érintve egészen az időskorig. 

Egy percig sem tűnik túl hosszúnak a hatszor egy óra, hiszen monumentális emberi és alkotói életműveket dolgoz fel, és nemcsak szellemi értelemben volt benne bőven anyag, de dokumentumok, film- és interjúrészletek, fotók szintjén is.

Sűrű szövésű, nagyszabású életek bontakoznak ki a szemünk előtt, mintha az, aki a vásznon ilyen karizmatikus, szuggesztív alak tudott lenni, a való életben is hősies sorsot érdemelne – az összes küzdelmével, bukásaival, drámáival és fejlődésével együtt.

(Pedig hogy aggódott Newman még fiatalon, hogy mennyivel unalmasabb az a polgári élet, amiben ő van otthon a nagy művész kortársak, Brando és James Dean öntörvényűsége mellett… holott egyszerűen csak hosszabb időtávon, más ütemben zajlottak a drámái.)

Nem mindennapi kihívások

Mert persze sem Woodward, sem Newman csomagja nem volt kicsi: kiderül például, hogy Newman anyja valóságos szörnyeteg volt, akivel felnőttkorában 15 évre meg is szakította a kapcsolatot (okkal). Későbbi alapítványa, a Hole in the Wall Gang tábor is onnan kapta a nevét, hogy kiskorában úgy vezették le a feszültséget a bátyjával, hogy addig verték a fejüket a falba, míg lyukat nem ütöttek rajta. Mennyit mond el ez arról, milyen lehetett a gyerekkora?

De Woodward anyja mellett sem lehetett könnyű: amellett, hogy megcsalta, majd elhagyta a férjét, és messzire költözött tőle (a lányai így végképp elveszítették az apjukat), valójában sosem tudott igazán felnőni, a gyerekeivel éretten viselkedni.

Nem véletlen, hogy Woodward és Newman is az árvát (egész pontosan a „kozmikus árvát”) látták egymásban, szövetségüknek ez adott alapot.

Csakhogy mire megismerkedtek és egymásba szerettek, Newmannek már családja volt, két gyerek és feleség (már 24 évesen megnősült), és az öt évig tartó titkos viszony során (amelyet újra meg újra megpróbáltak befejezni) még egy harmadik gyereke is született. Ez volt tehát az egyik nagy „bűne”, amelyért vezekelni igyekezett – például azzal is, hogy a Stern-interjúkban megszólal az első felesége, Jackie is, hogy elmondhassa a saját nézőpontját.

Később az első házasságából született gyerekeit magához vette és Woodwarddal együtt nevelte, de Scott fia valószínűleg annyira sérült a válásban, hogy soha nem talált vissza a lelki békéjéhez, a szülei (beleértve az odaadó Woodwardot is) pedig bárhogyan igyekeztek közel férkőzni hozzá, nem tudták elérni. Scott végül drogos lett, és fiatalon meghalt túladagolásban. 

De a függőség Newmant sem kerülte el (ahogy állítólag már az ő apját sem), Woodward elbeszélése szerint már akkor alkoholista volt, amikor megismerkedtek, és egymásba szerettek, de az évek múlásával a helyzet egyre romlott, és bár úgynevezett magasan funkcionáló alkoholbeteg volt (a munkában fegyelmezett), az otthoni légkört hosszú éveken át mérgezte vele.

Most alaposan nyomon követhetjük, hogy egy ötvenéves házasságban – amelyben ráadásul azonos pályán mozognak a felek – milyen törvényszerű mélypontok akadnak. 

Hol azért, mert amikor családdá váltak, „természetesen” Woodwardnak kellett a karrierjét beáldoznia, több mint egy évtizedig a gyerekeknek szentelnie magát, míg a férje tovább szárnyalhatott, egyre nagyobb sikereket könyvelve el. Megrázó hallani a 2. epizód végén Woodward vallomását arról, hogy bár imádja a gyerekeit (akik rendre megerősítik, milyen jó anya volt), néha úgy gondolja, színésznőként jobb lett volna nem szülni, mert „a színészekből nem lesz jó szülő”. Mindeközben az egyik fogadott lánya felnőttként az ő nevét tetováltatta az alkarjára, ennyire hálás neki azért, amilyen „mostohaanyja” volt.

Emellett ott volt az óhatatlan rivalizálás is: Newman hiába tudta, hogy Woodward jobb színész nála – fel is nézett rá nagyon –, az ő külseje és kisugárzása a vásznon sokkal többet ért Hollywoodnak. Mindent megtett ugyan, hogy színészileg felnőjön a felesége mellé (és kezdetben azért is, hogy Marlon Brando és James Dean zsenialitását utolérje), de aminek ő volt birtokában, azért még csak tenni sem lehet: mágikus jelenléte volt a vásznon, amely ma is ugyanúgy hat.

A valós teljesítmény és a külső siker disszonanciája is terhelte tehát a kapcsolatukat, amit Newman úgy próbált kompenzálni, hogy igyekezett helyzetbe hozni a feleségét: rendezőként jutalomjátékokhoz segítette. 

Kéz a kézben

De a két karrier – amely kezdetben fej fej mellett haladt – a társadalmi normák és a sztárkultusz törvényei miatt óhatatlanul kettéágazott és más ívet járt be, így csak egy-egy projekt erejéig tudták egymáshoz illeszteni őket. Igaz, a tizenhat közös film azért nem kevés, még ha ezek között Newman igazán nagy sikereit nem is találjuk.

Persze még az ő töretlen népszerűsége és bámulatosan méltóságteljes öregedése is elszenvedett kríziseket – részben ennek következménye a '70-es években kicsúcsosodó alkoholizmusa, ami akkor jutott el a végpontig. De ahogy nagy művészek esetében lenni szokott: a hivatása ebben is segítséget nyújtott. Mindent kijátszott magából, az összes magánéleti válságára, nehézségére találunk filmet, amelyben kiadhatta vívódásait. Az alkoholizmusra éppúgy, mint a házassági konfliktusokra vagy az apa-fiú kapcsolat nehézségeire.

Mesteri, ahogyan Ethan Hawke megmutatja, hogyan fonódik össze egy művész életében az alkotás a privát tragédiákkal.

De a lényeg nem ez, mert a történet (jó esetben) nem itt ér véget. Nem elég megélni és a művészet eszközeivel feldolgozni a traumákat – fel is kell tudni állni belőlük. Woodward és Newman példája ettől válik szinte istenivé: ahogyan minden válságukból erősebben, érettebben, még több szeretettel tudtak tovább menni. Ahogy Woodward meséli a filmben: kezdetben talán még nem is szerelem volt ez, csak „egymásba habarodtak”. De aztán együtt váltak felnőtté, egymást növesztették fel, és ezzel teljesedett be igazán a szerelmük. Ennek olykor nagy ára van, például – szintén ő mondja – az egyikük vagy a másikuk egójáról le kell mondani a közös ego érdekében. Merthogy a kapcsolat is külön szereplő a történetben, nem csak az egyik és a másik fél. 

Azt viszont már Newman magyarázza egy másik epizódban, hogy bármit elérhet az ember az életben, amit csak kitűz maga elé – feltéve, hogy hajlandó megfizetni az árát.

Ők pedig megfizettek mindenért, amit a sorstól kaptak: a szerencsés adottságokért, az egymásra találásért, a szép családért, a jómódért és a sikerekért is. És végül mindenből értéket teremtettek. 

Nemcsak művészeti alkotásokat (filmeket és színházi előadásokat) – bár az se semmi –, hanem egy olyan alapítványt is, amellyel függő fiatalok traumatizált családját, és a családon belüli erőszak áldozatait segítették (ez volt a Scott Newman Center), és a Bátor tábor elődjét, a Hole in the Wall Gang táborokat, amelyekben pedig súlyosan beteg gyerekek nyaralhattak, és élvezhették pár hétig a gyerekkor szépségét. (Köztudott, de azért muszáj megemlítenem: Paul Newman Magyarországon is járt, amikor a Bátor tábor – az ő kezdeményezésének mintájára, és azzal szövetségben – megnyitotta kapuit.)

Newman szerette hangoztatni, hogy a szerencsének köszönhet mindent: mert fehér férfinak született, és mert jóképű ember lett belőle. De az is egyértelműen kiderül, hogy a szerencsét nem olyasvalaminek tekintette, ami az ember ölébe pottyan, és megoldja az életét: „Luck is an art” – volt a mottója (amelyet az unokája magára tetováltatott), vagyis a szerencse művészet, hiszen készen kell rá állni, tudni kell élni vele – és az nem is olyan könnyű.

De azt vajon minek tekintsük, hogy kilenc nappal azután, hogy 2007-ben Woodwardnál Alzheimer-kórt diagnosztizáltak, Newmannél végstádiumú rákot állapítottak meg? Szerencsének vagy szerencsétlenségnek? Véletlennek vagy végzetnek? Lényegében egyszerre kaptak útlevelet a túlvilágra, de míg Newman tizennégy éve átlépett a kapun, Woodward még nem fejezte be a maga küzdelmét (ebbe is több munkát kellett beleraknia).

Nem akármilyen emberek voltak, nem is akármilyen sors jutott nekik – mindenben nagyszabású és csodálatra méltó. A fény és a sötétség, a mélységek és a magasságok határait ostromló. És itt marad velünk a történetük, a filmjeik – amiket innentől egész más szemmel fogunk nézni –, és Ethan Hawke, aki mindezt átnyújtotta nekünk, és aki legalább annyira hozzájuk, mint hozzánk hasonló. A tökéletes médium.

Kiemelt kép: HBO Max

Gyárfás Dorka