Minnie Driver tehetsége vitathatatlan, különleges külseje miatt mégis kicsit mindig kilógott Hollywoodból. Ikonikus szerepei – mint a Good Will Huntingban nyújtott alakítása – ellenére a mai napig rengeteg frusztráció van benne a karrierjét illetően, ami épp az említett filmtől datálódik. Mindössze huszonhat éves volt ugyanis, amikor a producer azt mondta: nem is elég dögös a szerepre. Ez a mondat pedig kitörölhetetlenül beleégett és meghatározta a munkához, illetve önmagához való viszonyát. Filákovity Radojka portréja a ma ötvenhárom éves színésznőről.
Azzal, hogy karakteres külseje miatt hátrányból indul, elsőként élete legnagyobb sikere, a Good Will Hunting kapcsán kellett szembesülnie – amiért nem mellesleg a legjobb női mellékszereplőknek járó Oscarra is jelölték.
Történt ugyanis, hogy a film producere azt találta mondani neki: szerinte nem elég „dögös” a szerephez
„Eleve rengeteg bizonytalanságot, szorongást okozott bennem a felnőtté válás során a külsőm – az, hogy nem vagyok elég gyönyörű, elég csinos. De ilyet hallani huszonhat évesen, amikor már túljutottam a szorongásaim nagy részén, és elkezdtem azon gondolkodni, talán a megfelelő megvilágítással, a megfelelő cipőben és ruhában egészen rendben festek, pusztító volt” – mondta egy interjúban.
A Good Will Hunting című filmben
A családja azonban mindvégig mellette volt és támogató hátteret nyújtott
„Minden ízében csodálatos vagy, és ha ezt valaki nem látja, ha nem gondol elég csinosnak, egyszerűen bassza meg” – mondogatták neki folyton. Minnie szerint ők akadályozták meg, hogy olyan drasztikus változtatásokat kezdjen eszközölni a külsején, amiket később megbánt volna, és amelyek hatása hosszú távon iszonyúan káros lett volna számára mentálisan.
Ez a fajta hozzáállás Hollywoodban azonban az évtizedek során sem változott szerinte, hiszen még mindig gyakori, hogy azért utasítanak el egy színésznőt, mert túl öregnek, túl magasnak, túl karakteresnek, „túlzottan valamilyenek” gondolják.
Minnie ezzel kapcsolatban egy interjúban elárulta: színészként számára hihetetlenül frusztráló, hogy a lényének egy része akadályozza meg abban, hogy kiteljesítse a lénye egy másik aspektusát. Emiatt pedig a mai napig időről időre képes pánikba esni.
„Miért nem csináltam meg a mesterképzést és tanítok valami jó egyetemen?”
Egy olyan iparágban, ami ennyire a külsőségeken alapul, Minnie sokat szorongott az elmúlt harminc évben, ha arról volt szó, megkap-e egy munkát, vagy sem. „Ma reggel is azon pánikoltam: Úristen, sosem fogok újra dolgozni! A fiam és a barátom forgatták a szemüket, és inkább elmentek otthonról, annyira unják már ezt. Kívülről nézve a hollywoodi karrier működik, de
színésznek lenni az esetek 99 százalékban az elutasításról szól, a maradék egy százalék pedig az, amit az emberek a vásznon látnak.
Onnantól kezdve viszont, hogy olyan dolgok függenek a karrieredtől, mint például egy jelzálogkölcsön, a gyönyörű gyereked, vagy az étel az asztalodon, akkor amiatt szorongani, hogy kiválasztanak-e egy tehetségkutatóra, egyre őrültebb gondolattá válik, ahogy öregszel. Nem érzed magad biztonságban. És akkor egyre gyakrabban teszed fel a kérdést: »Miért nem csináltam meg a mesterképzést és tanítok valami jó egyetemen?«”
Szerinte azon, hogy az ember állandóan attól retteg, nem kap több színészi felkérést, az ismertség sem változtat. „Ez minden színészre jellemző, függetlenül attól, mennyire sikeres. Abszurd, de mindig azt hiszed, hogy a legutóbbi munkád volt örökre az utolsó.”
Itthon kevesen tudják, de a több tucat filmben és sorozatban való szereplés mellett régóta énekesnőként és dalszerzőként is ismert. Még iskolásként kezdett bele az éneklésbe, tizenkilenc éves korában pedig már lemezszerződést kapott a Milo Roth Banddel, aminek tagja volt. Eddig három albuma jelent meg, a rajta szereplő dalokat pedig nemcsak énekesnőként, hanem dalszerzőként is jegyzi.
2021-ben saját podcastműsort indított Minnie Questions with Minnie Driver címmel, amelyben a Proust-kérdőív mintájára tesz fel kérdéseket beszélgetőpartnereinek. Olyan világhírű sztárokat is vendégül látott már a műsorában, mint Brooke Shields, Graham Norton, David Duchovny vagy Cindy Crawford. De mikrofon mögé ült már vele a magyar származású holokauszttúlélő, dr. Edith Eva Eger, A döntés című könyv szerzője is, aki magyarul viccelődve „Minikének” hívta a beszélgetés során.
Nemrég pedig ő maga is elsőkötetes szerzőként debütált: tavaly májusban jelent meg ugyanis az esszéit tartalmazó memoárja Managing Expectations címmel, amelyben őszintén ír azokról az elvárásokról, amikkel élete során szembe kellett néznie: legyen szó a gyereknevelésről, a szépségről vagy épp a karrierről.
De vajon meghaladta-e azt a szorongást, ami a külsejével kapcsolatos elvárásokkal nehezedett rá a munkája során?
Erre nehéz lenne egyértelmű választ adni. A valósághoz talán az állhat a legközelebb, hogy még dolgozik rajta.
Ő ugyanis az a színésznő, aki bocsánatot kér az újságírótól, amiért a Covid idején talpig sminkben ad videóinterjút a karanténból: „Épp egy fotózáson vagyok túl, és a hülye telefonom sem ismert fel.”
Az, aki megrögzötten vallja: az megy színésznek, aki valamiféle diszkomfortot érez önmagával kapcsolatban, azzal pedig, hogy mindig másnak adja ki magát, bizonyos értelemben nincs rákényszerítve arra, hogy az önmagával kapcsolatos munkát elvégezze.
De az is, aki egy nemrég készült interjúban meglepő módon végül igazat adott a Good Will Hunting producerének, mondván: tényleg nem volt elég dögös a szerephez – ennél sokkal több volt benne már akkor is.
A társadalmunkban a nagyszülőség képe is erős vonalakkal van körberajzolva. Az elképzelt jövőkép sokak számára ebben csúcsosodik ki, így az unoka nélküli élet nem csupán szerep- és identitásvesztéssel járhat, hanem az élethez való kapcsolódást is átszínezheti.
„Olyan, mint egy szélvédő, amit téglával próbálnak betörni, de meg sem reped” – mondta egyszer egy pszichológus a párkapcsolatunkra, mi meg, így négy év után jól összenevettünk. Ilyen az, amikor egy kapcsolatban mindkét fél mentális zavarral küzd, és egyikük még neurodivergens is. Triggerek, maladaptív sémák, rossz illesztések netovábbja az egyik oldalon, feltétel nélküli szeretet, hajnalig tartó beszélgetések, bajtársiasság a másikon.
Óriási várakozás előzte meg Gabriel García Márquez leghíresebb regényének filmadaptációját, már csak azért is, mert még az amúgy moziőrült író sem hitt benne, hogy megfilmesíthető a Buendíák szövevényes családtörténete. Nem is engedte, hogy kísérletezzenek vele – majd csak a halála után nyúljanak hozzá, így rendelkezett.
